A honlap frissítése miatt ideiglenesen nem elérhető a hozzászólás és a regisztráció funkció.
Szíves türelmüket kérjük.

Művészek a változásért

Hozzászólok
Becht Rezső:A bűvös henger

Sopron esete inkább csak lokális megnyilatkozása volt a közelgő változásnak. Fontosabb volt az a vitasorozat, melyet a fiatal budapesti értelmiség a DISZ Petőfi körben indított, s melynek támadó éle mindig a tekintélyelv, a személyi kultusz ellen irányult. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem állami és jogtudományi karán tudományos ülésszakot szenteltek „A szocialista törvényesség az államigazgatásban” kérdésének. A Művelt Nép májusban kulturális kapcsolatokat sürgetett a külfölddel – műszaki határzár nélkül! A Műcsarnokban Medgyessy Ferenc szobrászművész gyűjteményes kiállítására özönlött a nép, hogy végre ismét gyönyörködhessen az abszolút szépben.

Háy Gyula az Irodalmi Újság május 5-i számában, többek közt ezt írja: „Ha közéletünkben, politikai és gazdasági életünkben nem állana be gyökeres változás, egészségesedés a XX. Kongresszus jegyében, akkor hiába hoznánk a legszebb irodalmi határozatokat. De szabad-e feltételeznünk, hogy nem lesz országunk egész politikai és gazdasági életében gyökeres változás?!”

A Művelt Nép június 3-i száma Kodály Zoltán és több neves zeneművész aláírásával a Minisztertanácshoz intézett javaslatot közöl, amely zenei életünk gyökeres megváltoztatását és megjavítását kívánja. Mások érdekesebb sajtót követelnek a sematikus, irányított helyett. A következő oldalon pedig már Illyés Gyula három tisztacsengésű verse ad új biztatást. Köztük „A tihanyi toronyból” című:

Mint üres papír, lent a tiszta tó
oly biztató,
hogy ráírjam Fűzfőtől Györökig
gyönyörű betűit
édes nevednek
oly óriásmód, mint ahogy szeretlek.

De jó volt olvasni újra ilyen „érdek nélkül szép” költeményeket! És jó volt olvasni Veres Péter okos gondolatait az irodalom feladatairól, igényéről, céljáról és az olvasó jogairól. „Nehezen szokik hozzá a fülünk a nyílt beszédhez” - írja június 17-i vezércikkében a Művelt Nép. „Az utóbbi hat-hét esztendő nem kedvezett a tiszta légkörű, szabad, felelős vitáknak, de abban ma már sem demagóg „túllicitálás”, sem bürokraták megfélemlítési akciói nem zavarhatnak meg, hogy visszatérjünk az egyedül helyes útra.”
A karikatúra is szókimondó lett. Gerő Sándor egy sunyi, rókafejű kortársat rajzolt, két kezében hatalmas fúróval és ezzel a szöveggel: „Az ember igyekszik…”, Kaján Tibor pedig egy írót rajzolt, kinek fejében négy hatalmas közlekedési lámpa áll – valamennyi vörösre állítva, alatta a cím: „Az író alkot”.

***

Ilyen légkörben jelent meg 1956. június 30-án a Központi Vezetőség ún. „értelmiségi határozata”, amely – legalább látszólag – igazságot igyekezett szolgáltatni a lázongó értelmiségieknek. Az Irodalmi Újság ezzel kapcsolatban így ír: „…a Központi Vezetőség június 30-i jelentős értelmiségi határozatáig harmadosztályú állampolgárnak érezhette magát az értelmiség, a szükséges rossznak a társadalom életében. A tehetség és szakképzettség nem előnyt, hanem gyakran hátrányt jelentett, olyan vétket, amelyért harmadíziglen büntetnek ivadékainkban is. Funkcionáriusok – képzettségük büszke tudatában – egyre-másra nevezgették ki a szakemberek helyére a nem-szakembert és határtalanul bosszantotta őket, hogy a kiváló képességek kiutalása nem az ő hatáskörükbe tartozik. Agysebésznek vagy hídmérnöknek ugyan senkit sem „neveztek ki”, de annál több volt a botcsinálta szakember az élet különböző területein… A tudóst utasítgatták, hogy tanuljon a nem-tudóstól, a művésztől elvárták, hogy az ő ízlésükhöz igazodjék. Leonardo da Vinci és Michelangelo inaskodtak, ők inaskodás nélkül érezték magukat hivatottnak dönteni a művészeti élet elevenjei és holtjai felett.”

Az idézet már az Irodalmi Újság szeptember elejei hangja, amikor az egyik rossz szellem, Rákosi, már valahol Oroszországban elmélkedhetett a személyi kultusz múlandóságán, utóda Gerő Ernő pedig, a második rossz szellem az értelmiségi határozat visszacsinálásán fáradozott. Ha némi tartózkodással is, de tovább folyt az értelmiségiek és a tehetségek vak elnyomása és a tudatlanok vagy középszerek magasba emelése.

De az írókat most már nem lehetett elhallgattatni. Kónya Lajos barátom, az írói szabadság és a tabuként kezelt haza- és szülőföldszeretet bátor szószólója, „Vallomás a szülőföldről” című, terjedelmében is hatalmas versében, újra hitet tett a dogmatikus szektások által üldözött jogok és érzések mellett:

….
Áldja meg az Isten a tanítót, aki
a Himnuszt, Szózatot lelkembe plántálta,
Rákóczit, Kossuthot szívembe rajzolta,
ki ikes igékkel, tárgyas ragozással
nyúzott, nyelvérzékem finomodására!

Azon a nyáron a nap különleges fénnyel pikkelyezte a Balaton lélegző testét és éjjel a hold aranyhídja a remény új kontinensére ívelt. A Rredoszidák a Nagy Fa árnyékában felpezsdült izgalommal tárgyalták meg az újsághíreket és a lehetőségeket. Közülünk senki sem gondolt erőszakos megoldásra vagy a múlt feltámasztására. Mi csak az ország politikai és gazdasági életében annak a gyökeres változásnak a bekövetkezését vártuk, amelyről Háy Gyula írt az Irodalmi Újságban. Igazi demokráciát akartunk, szocialista egymásmegbecsülést, félelemmentes életet és a közös építőmunka lehetőségét.
A strandon szokatlanul sok volt a pesti fiatal, egyetemisták. Az „Ibolya” teraszán állt a bál, a borpincékben több fülöp-hegyi fogyott mint más évben. Derű volt a szívekben. Senki sem sejtette, hogy ezeknek a fiataloknak jórésze még karácsony előtt csöndes halottá vagy hontalanná válik és ki Svédországban, ki Ausztriában, Kanadában vagy akár Ausztráliában gondol majd vissza az utolsó magyar nyárra a Balatonnál. De ekkor még szikrázó nyár volt.
Augusztus 12-én egy tömeggyűlésen Sopronban, Hegedűs András, a minisztertanács elnöke, egykori soproni licista, igyekezett megnyugtatni a kedélyeket. Azonban a kedélyek csak vibráltak tovább. Kodállyal az élükön a zeneművészek folytatták a harcot, hogy visszaszerezzék a magyar zeneművészet számára azt a megbecsülést, melyet a külföldön inkább megtaláltak, mint idehaza. Ankéton követelték, hogy „hagyjuk énekelni, engedjük repülni a madarat”, el az útból az egészséges fejlődést gátló, bürokratikus akadályokkal! „Zenekultúra nélkül, csak barbárok maradunk, akárhogy rúgjuk is a labdát” – mondta Kodály. A kultúrforradalom sikeréhez kulturáltabb vezetés kell! A magyar muzsikustársadalom mindaddig példa nélküli egységét már megteremtette az a felháborodás, amelyet a Szocialista Kultúráért című sorozatnak az európai zenekultúrát „átértékelő” füzete váltott ki néhány év előtt. Ebben ilyen megállapítások találhatók: „Haydn és Mozart a szimfonikus zenekar gyermekded gügyögésével kedveskedtek maguknak és másoknak… Brahms iparszerű, tehetségtelen átlagszerző… A Parasztbecsület és a Bajazzók két karriervadász semmitmondó, színtelen alkotása…”
Szeptember 17-ére meghirdették a Magyar Írók Szövetségének közgyűlését.
„Az Írószövetség küszöbön álló közgyűlése – bár úgy tudjuk, mindenki csendes, szenzáció nélküli értekezletet tervez – jó időre el fogja dönteni, mennyire lesznek meg a „tiszta lap” politikájának külső feltételei az irodalomban” - írta Háy Gyula.
Ebben a nevezetes vezércikkében többek között megállapította, hogy „a „tiszta lap” az irodalom számára akkor igazán tiszta, ha láthatatlan betűkkel egy törvényerejű, megszeghetetlen dekrétum van ráírva: dekrétum az irodalom szabadságáról. „Az írónak is minden korlátozás nélkül szabad legyen: megmondani az igazságot; kritizálni akárkit és akármit; szomorkodni; szerelmesnek lenni; a halálra gondolni; hinni isten mindenhatóságában; istent tagadni. … Kételkedni bizonyos tervszámok helyességében; nem marxista módon gondolkodni; marxista módon gondolkodni akkor is, ha az így születő gondolat még nem szerepelt a kötelező erővel megállapított igazságok között. … Igazságtalannak találni, amit hivatalosan még igazságosnak mondanak; nem szeretni egyes vezetőket; … észrevenni, hogyan pusztul a város, mert nincs pénz a házak tatarozására; elítélni némely vezető ember életmódját, beszédmodorát, munkastílusát; … szeretni Sztálinvárost; nem szeretni Sztálinvárost; az emberiességért síkra szállni ott, ahol kevésbé érzékeny lelkek nem vesznek észre embertelenséget stb. stb. stb. …”
És tovább: „Nem érezzük szabadságunk feltételének, hogy legázolhassuk felebarátunk tyúkszemét; … lerúghassuk a kalauzt a villamosról, ha a jegy árát kéri; lecsúzlizhassuk a gázlámpákat. Ellenben korlátozottnak, megnyirbáltnak érezzük járókelői szabadságunkat, ha … a Balatonnál, mélyen a tó vízébe befutó szögesdrót szabdalja előttünk darabokra a világot; ha néhány ember lakása felé vezető úton katona toppan elénk és másfelé terel…”
Megállapítja Háy, hogy „az Írószövetség valóságos politikai góccá változott, a haladó Lenin szellemében való politika egyik gócává. … A legjobb magyar írók tehát a jövőben is legalább annyit fognak politikával foglalkozni, mint eddig … a XX. Kongresszus, a leninizmus vonalán”.
Gyűjtötték fejükre a parazsat a költők és írók, akikbe annyi éven át belefojtotta a szót a Rákosi-rezsim. Kuczka Péter egyik versében inkább meztelen jár az utcán, de hazugságot nem ölt, soha. Ezt a hitvallását később sokévi kényszerhallgatással büntették. Déry Tibor, Tardos Tibor, majd később Erdei Sándor, illetve újabban Háy Gyula, Kónya Lajos és mások valóságos máglyát írtak maguk alá, nem sejtve, hogy már csak hetek választják el őket a máglyagyújtástól.

II. rész, XIII. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. október 15.