„Napról-napra sötétebb jelen”

Hozzá-szólok
Betűméret
Becht Rezső: A bűvös henger

Estig a város keresztül-kasul volt szőve a németek tábori telefonhuzaljaival és behálózva a Gestapo ügynökeivel. A gazdapolgár negyedben folyt a bor, zengett a német nóta, a sötét utcákon a Rézik meg Szándik boldog faji öntudattal élvezték az SS-legények markos ölelését. Az elsötétített ablakok mögött pedig a családok szorongva tárgyalták a jövő eshetőségeit.

S ez a jövő napról-napra sötétebb jelenné lett. A lélek fokról-fokra átalakult. Beburkolódzott, mint esőben a juhász, aki ilyenkor kifordítja a subát, hogy leperegjen róla az esőlé. Csakhogy nálunk nem víz hullott, hanem vitriol. Először csak egy-két csepp, később szitáló, maró vitrioleső, végül nehéz, sötét, országos vitriolzuhatag. A rendnek – az „Ordnung"-nak – rideg, szürke egéből omlott alá és sebesre paskolt mindenkit, aki a saját eszével gondolkodott, aki a saját szívével érzett, aki a szabadság kék egére vágyott, aki ember akart maradni és fuldoklott az embertelenség precíz mocsarában.

Ennek a mocsárnak legundorítóbb varangyai a német mestereiket is túllicitáló hazai nemzetiszocialisták – a nyilasok voltak. Erőlködésükben, hogy ökörré fújják fel magukat, valami mérget fecskendeztek szanaszét: az árulás, árulkodás, rontás, pusztítás, gyűlölet és bosszú mérgét. Amíg a németek módszeresen harácsoltak, addig ők lihegő mohósággal raboltak. A már évek óta halódó Szellem béna testét addig rugdosták bilgeri csizmáikkal, míg ki nem hullott kezéből az emberi hangon írt utolsó újság és folyóirat is. Pedig hivatalosan még nem is voltak uralmon, csak szálláscsinálóik árnyékából ugattak elő, hogy „1944 a mienk!" Főkuvaszaik német segédlettel elfoglaltak már néhány bársonyszéket és államtitkári íróasztalt, s onnan martak minden lábikrába, amely nem az ő „dübörgő menetelésük" ütemére menetelt.

A magyar sajtó hangja a műveletlenség és ocsmányság addig elképzelhetetlen mélységeibe süllyedt. Ha hajnyírás közben a borbély kezembe nyomta Rajniss Ferenc „Pesti futár"-ját vagy az antiszemita „Harc"-ot és nem tudtam ellenállni a kíváncsiságnak, hogy végigfussam a képeket és a szöveg néhány mondatát, utána szégyenlettem tükörképembe nézni.

Lábtörlőnek használták az emberi lelket és – sajnos – nem egy lélek kéjesen megborzongott a nyilas-talpak dörzsölésétől. De ez a „világszemlélet" csodás hatású választóvíz is volt. A misztikusan zavaros „talajgyökerektől" átszőtt és „vérrögökkel" eldugaszolt programok és manifesztumok egy-egy csöppje pezsegni kezdett az elmeszesedett agyakban és minden értelemvizsgálatnál megbízhatóbban választotta két táborra az embereket: – az önálló ítélet nélküli buták és ütődöttek nyájára és a világos agyúak gyülekezetére. Az utóbbiakat „plutokrata-bolsevista-demokratáknak" vagy egyszerűen „zsidó-bérenceknek" nevezték.

Voltak az Eszme megszállottjai között tisztaszívű idealisták is, akik a bigott hívők vakságával az utolsó pillanatig vallásos áhítattal az emberiség megváltását remélték tőle, s nem vették észre, hogy együgyű hiszékenységükkel a bánatos Szellemet segítették a keresztre feszíteni.

***

Mintha még a levegő összetétele is megváltozott volna 1944 tavaszán és nyarán. Csak fulladozva, asztmásan lehetett élni. Majd mindennap órákat töltöttünk riadó alatt, fél éjszakákat a légópincében. A Gestapo árnyékában, besúgóktól körülvéve beszédünk lehalkult, szemünk körben járt. Senki sem tudta, mikor veri fel otthona csöndjét az éjszaka közepén vészes csöngetés, s mikor viszik el géppisztolyok között.

És mégsem ezek a kínzó bizonytalanságok tették az életet szinte elviselhetetlenné. Az év sötét szégyene az a sors volt, melyet a kereszténység cégére alatt a zsidókra mért a sárgalángú gyűlölet.

Az ember már sokszor megvalósította a poklot a földön, de soha nagyobb leleményességgel, módszeresebb elvetemültséggel, mint tavaly. A zsidók kiirtása majdnem sikerült, de maradéktalanul sikerült a keresztény eszme meggyalázása és minden humánus lélek kerékbetörése.

Hogy mi történt ezen a téren Európában, azt az újságokból tudod. Hogy mit éreztünk mi, szemtanúk, azt talán majd egy következő levélben próbálom leírni.

A napok fokozódó undor, szégyenérzet és tehetetlen felháborodás közben teltek. Menekültem az utcák képe, az újságok, az emberi hang, a rádió uszító frázisai elől. Nem bírtam megérteni, hogyan lehetséges, hogy mindnyájunk terjedelmes ismeretségében túlnyomórészt derék, tisztességes emberek vannak, és mégis ez a háború a hitvány emberek olyan elképesztő tömegét vetette felszínre... Honnan kerültek ezek elő?

Lázasan kerestem valami vigaszt, valami ébredést, embervoltom igazolását a régi korok művészetében, zenéjében, irodalmában. Esténként odakünn zakatoltak a harci eszközökkel és katonákkal megrakott vonatok, idebenn Bach, Scarlatti, Mozart és Beethoven gondolatai keltek életre egy méltatlan korban. Lao-ce-t olvastam és Buddha beszédeit, a klasszikusokat, – csak a Bibliát nem tudtam a kezembe venni. Az írók és gondolkodók nem tudtak vigaszt adni, csak a zeneköltők és a régi festők víziói. De reggel, amint kiléptem a kapun, minden vigasz szertefoszlott.

Reggelente a vasúti átjárónál végeláthatatlan szerelvények vonultak előttünk, tömve nyugat felé menekülő hontalanokkal vagy foglyokkal. A Vörös hadsereg már a Tiszánál állott, a bomlás erjedő bűze mind eszeveszettebb tevékenységre sarkallta a németeket és hazai cinkosaikat. Minden középület, minden iskola kórházzá változott. A zsidó aggok házában a Gestapo ítélkezett az alagsorban összezsúfolt foglyok fölött.

Akkoriban a győri vasúti vendéglőben szoktam ebédelni. Itt, a modern népvándorlás egyik állomásán, napról-napra láthattam a romboló láz emelkedését. Néhány hét alatt a tiszta, szép vendéglő valami keleti karaván-kocsmává züllött. Az ablakok előtt, a síneken vonat vonat hátán robogott: repülőgéproncsok, kórház-kocsik, foglyok, fásult katonák, a németek oldalán harcoló kozák csapatok, francia nemzetiszocialisták, titokzatos szalonkocsik. Bent a vendéglőben piszkos, kimerült menekültek toporogtak bugyraik között, az asztalokon síró csecsemőket raktak tisztába. Később már a kitelepülő magyar gyárak gépeit vitték a vonatok nyugat felé. Sorban érkeztek Budapestről a minisztériumok. Egy napon a budapesti HÉV kocsisora robogott a határ felé. Ősz volt a természetben. Lucskos, halálos őszbe fulladt az ország.

A régi zene és régi irodalom mellett ebben az évben a kert még inkább volt menedékem, mint az előzőekben. Ott, a kis házban, a Bergamotte-körtefa alatt, a bozontos fenyők karéjában, a gyümölcsöt érlelő fáim és a virágaim között néhány órára majdnem elfelejtettem, mi történik lent a városban és kint a világban. Ha az aznapi mérgezés túl erős volt, akkor kis szatirikus írásokkal próbáltam kivetni magamból a mérget, vagy állat- és virágmesékbe rejtettem gondolataimat.
Később, amikor a kis ház elpusztult, a romok között megtaláltam azt a papírlapot, amelyen Hitler magyarországi prófétájának, a most már börtöncellában sorsa beteljesedésére váró Szálasinak és eszmetestvéreinek eszmezavarait gúnyoltam ki.

***

Minden szabad órámat a kertben vagy, az erdőn töltöttem. A sárguló lombok és a pirosló gyümölcs fölött amerikai bombázók dübörögtek vészterhesen. Bár a kertben is volt fedezékem, mégis inkább a fák alól figyeltem az eseményeket.

II. rész IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2017. november 13.