Német kitelepítés és munkaszolgálatosok

Hozzá-szólok
Betűméret
Becht Rezső: A bűvös henger

Alig telt bele egy év és a soproni németeket utolérte a végzet. A potsdami egyezmény értelmében nyolcezer sopronit, akik az utolsó népszámlálásnál német anyanyelvűeknek vallották magukat, kitelepítették Németországba. A Volksbundisták, a Frauenschaften és a H.J. (Hitlerjugend) tagjait, akiket az álnok propaganda megszédített, s akik a legsúlyosabb árat fizették megtévelyedésükért. A sok bűnös mellett még több ártatlan, félrevezetett gazdapolgár sorakozott az utcákon batyuival és indult a Vaterlandból a Mutterlandba.

(Most, 1965-ben, amikor ezeket a húsz év előtt írt leveleket ide beiktatom, a „szerencsétlen kitelepítettek" jómódú emberek, akik nyaranta saját autójukon jönnek meglátogatni az itt maradt szegény rokonságot. Olyan különös tünemény ez, mint az a másik, hogy a világot vérbeborító és 55 millió ember halálát okozó Németország, illetve annak nyugati része ma a földkerekség egyik leggazdagabb, zsírjában szinte fuldokló állama).

A kitelepítések következtében elárvultak a poncichter utcák, a szőlők. A város arculata megváltozott, mert elvesztette egyik legjellegzetesebb vonását. A kitelepítettek helyére idegen, gyökértelen telepesek jöttek a Tschürtzök, Pfandlerek, Zehtnerek családi házaiba, emberek, akik nem ismerték a soproni mezőgazdaság ezernyi csínját-bínját és bizony eleinte nem is igyekeztek azt elsajátítani, amíg az elődök készletei tartottak.

De térjünk vissza 1944-be.

Október 15-ike után, a Szálasi-uralom siralomház levegőjében, a szomszéd falvakat, Bánfalvát, Balfot, Rákost teletömték csonttá soványodott zsidó munkaszolgálatosokkal, akik a pajták fagyos földjén húzták ki a telet. Ásták a lövészárkokat, ágyúállásokat, de még inkább sírokat ástak egymásnak. Akkor pusztult el Balfon Szerb Antal, az író és irodalomtörténész, Halász Gábor, a kritikus, Sárközy György, a költő-író és annyi más.

Az emlékezetet elborítja az iszonyat libabőre, ha visszagondolok azokra az emberi formájukból, kivetkőzött, rongyokba burkolt, szőrös csontvázakra, akik papírba csavart lábbal vagy mezítláb vonszolták magukat végig az Erzsébet utcán a mély hóban és a barmok fásultságával tűrték, hogy 14-16 éves rosszarcú, géppisztolyos civil suhancok – a nyilas keretlegények – görcsös husángokkal olyanokat verjenek a görnyedt hátakra, hogy visszhangzott tőle az utca. Nappal csak verték, de éjjel egyszerűen lelőtték a visszamaradókat. Kint a Nándor-fasorban, a Bánfalva felé vezető úton, reggelente véres hullák domborodtak a frissen hullott hó leple alatt.

Néha az esti szürkületben társzekerek döcögtek végig az utcákon furcsa tárgyakkal megrakva. Ha a szél fellibbentette a rájuk terített papírt, akkor kék lábak és kezek, vicsorgó arcok rémítették a járókelőket. Az aznap elpusztult zsidó munkaszolgálatosokat vitték a tömegsírba.

1945 februárjában, amikor a mindennapos délelőtti riadó felhangzásakor nekivágtam az erdőnek, akkor láttam utoljára ilyen „musz" osztagot. A Hétbükkfa körül a régi, szép erdőt irtatták velük a nyilasok. Mint halovány kísértetek vánszorogtak a hóban a kidöntött szálfák között. Néha egy-egy elmehetett közülük vízért a közeli forráshoz, ahol néhány gyors szót válthattam velük és némi harapnivalót és cigarettát csempészhettem a kezükbe.

De a legmegrázóbb élményem mégis az volt, amikor néhány nappal Sopron felszabadulása után, a még néptelen utcákon megjelentek ruhacafatokba burkolt, szőrös arcú csontvázak és kialudt szemű, elvadult nők, s görbe faágakra támaszkodva vonszolták magukat a tavaszi verőfényben. Hazajáró lelkei voltak az egykori zsidóságnak, csak annyi erővel árnytestükben, hogy a kórház kapujáig el tudták vonszolni magukat.

Most, amikor a kevés számú életben maradott már hazatért és nekilát egy új élet összetákolásának, most vetődik csak teljes sötétségében ezeknek az embertelen éveknek vérszínű hátterére annak a tragédiának az árnyéka, amelyhez foghatót nem ismer az emberiség borzalmakban oly gazdag újabb története. A régi emberirtások után a nép öregjei, asszonyai és gyermekei legalább részben megmaradtak, míg a férfiakat kiirtották. Most – Budapesttől eltekintve – csak a munkaszolgálatos fiatalemberek egy töredéke és néhány fiatal lány menekült meg. A negyven éven felüliek, a szülők, nagyszülők és a gyermekek túlnyomó része füstté vált a gyűlölet szégyensötét oltárán. Egy idősebb zsidó férfi vagy nő, egy zsidó gyermek ma Sopronban oly ritka, mint a derűs mosoly.

Lelkük gyökeréig fölsebzett emberek viaskodnak ma a megbocsátás és az irgalmatlan bosszú angyalaival. Legtöbbször a bosszú angyala az erősebb és a végzetes ingát a másik végletbe lódítja ki. Ha a zsidó okosság itt csődöt mond, akkor ezzel újabb viharfelhők vonulhatnak fel a jövő láthatárán.

Még négy nap és véget ér ez az év is, melynek első három hónapja a pusztulás, halál, rettegés és remény lélekdarálóján hajtott át minket, soproniakat. A legsötétebb napok egyetlen lüktető és vonagló masszává gyúrtak bennünket, a közös sors kollektívumába. Amióta azonban a háború vaspántja lehullott rólunk, azóta az ínség mohón bomlasztja a halálból szabadult nép egységét, és a szenvedés nemes jelei köré az önzés, haszonlesés, a legelőnyösebb politikai helyezkedés és a gyűlölet nemtelen stigmáit szántja sokak arcába.

Az új demokrácia még ráncos csecsemőkorát éli és emlőkeresés közben szorgalmasan fogyasztja a pelenkát. Ez elkerülhetetlen eleme a gyermek természetrajzának. Hogyan és mivé fog ez a csecsemő felcseperedni, ma még nem tudhatjuk, ez az elkövetkezendő évek titka. Az embernek újjá kell születni, hogy új eszmék méltó hordozója legyen.

Az új esztendő küszöbén magunknak azt kívánom, hogy ez a csecsemő egészséges, mosolygós, boldog életet teremtő, szép nevéhez méltó ifjúvá fejlődjék, Neked pedig azt, hogy elhagyott óhazád olyan otthonná váljék, amelybe öreg napjaidban örömmel térhess vissza.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. január 8.