Kaszálják a füvet a kertben. A minapi felhőszakadás meghosszabbította az életét, mint a vakbélgyulladás a halálraítéltét, akit előbb gondosan ki kell gyógyítani, mert csak az egészségeset illik kivégezni.
Egy hadirokkant kaszálja. Csak egy keze van, a másikat vaskampó helyettesíti, amit ügyesen beleakaszt a kasza fogójába. Eddig azt hittem, hogy ilyesmi csak Dickens regényeiben fordul elő, ahol falábú veteránok üldögélnek füstös „inn'-ekben és türelmetlenül verik a vaskampóval a nehéz tölgyfaasztalt, ha sokáig kell várniuk a skót whiskyre. Orosz gránátrepesz tépte le a kezét csuklóban, nem is látta többé, mert mocsaras vidéken történt az eset. Furcsa elgondolni, hogy ilyen fontos testrész csak úgy elkallódhat és most valahol Lengyelországban porlad.
- Amíg megvan, az ember nem is tudja, milyen csodálatos szerszám az az öt ujj meg a tenyér. Mi mindent lehet velük csinálni! ... De azért meg lehet szokni a vaskampót is, ez is tud egyet-mást, csak hát persze nem lehet vele megcsipkedni a lányokat, meg a hajukba is beleakad. Aztán meg sikítanak is tőle, mert hideg ez még júliusban is.
- Csak nem a lányokat csáklyázza vele?
- Hát bizony azelőtt arra is használtam. Tetszik tudni, huszonegy éves voltam, amikor megtörtént velem a baj, márpedig abban a korban még igen sokféle öröm lakozik a kézben ... Később fogtam vele egy jó feleséget, négy gyerek is van. Most már nagyok, de azelőtt, ha sétálni mentünk, a legkisebb mindig a kampóba kapaszkodott. Derék kampó ez kérem, nem kell a körmét se vágni, elég ha a feleségem néha kismirglizi.
Maga elé állította a kaszát, jól megmarkolta a kampóval, a bal kezével meg szépen élesre fente.
- Ha meg néha mégis elfog a keserűség, akkor csak a kutyámra gondolok ... Annak nincs egy keze se, egészen a fejére van utalva, mégis mindig vidám ... Arról nem is beszélve, hogy most már nem kell bevonulnom.
Nekilendítette a kaszát és széles utcát vágott a kövér fűbe. Sóhajtva omlottak le előtte a máriafűvek, harangvirágok, ördögszemek, vadsóskák.
Egy darabig elnéztem, hogyan nyírja kopaszra a kertet. Olyan volt ez, mint mikor a fodrász a nullás géppel benyomul a dús, fényes hajba és előtűnik a sápad fejbőr. Nem akartam tovább tanúja lenni a kert elcsúfításának. „Menjünk az erdőre" – biztattam magam. „Úgyis nagyon elhanyagolom, mióta inkább kertem van." Azzal kiosontam a felső kapun.
Külön íze van errefelé a soproni tájnak. Mélyen fekvő kertek és magasba lendülő hegyek cserélik itt illataikat. A széna meleg szaga egybevegyül a fenyvesek leheletével, gyanta a bodzával, vargánya az „Alm" konyhájából kikanyargó pörköltillattal. A sövények alatt izgatott tyúkok kapirgálnak és hátra-hátrasandítanak, nem kíván-e tőlük egy kis személyes szívességet a hetyke kakas. Átlag három percenként a mokány kis kakas még jobban kidülleszti a mellét és vad iramban célba veszi az egyik háremhölgyet, aki a lelke mélyéig felháborodva, bősz kotkodácsolással igyekszik elleplezni elragadtatását.
- Gya-gya-gyalázat! ... Gya-gya-gyalázaat! Ki-ki-ki-kéérem az ilyen ka-kakaskodást ...! Mindig csak bubu-bu-bubozni ... szemtelen fráter ... Szégyen gyaláázat, gya-gya-gyalázat!!
A kakas persze már rá sem hederít. Különben is belebotlott egy szép esőgilisztába, azt aprítja jóízűen, aztán nyakát a Vashegy felé nyújtva, ellenmondást nem tűrő hangon világgá rikoltja, hogy „élni jó, kukkurikú!"
Valahol egy nyikorgó lánc negyvenöt méter mélységből vedret húz fel a kútból. A lánccsörgéstől felszakad a bánat a láncra kötött lőveri kutyák szívében, dühösen fellázadnak és háromperces kar-ugatásban annak az ellenkezőjét vonítják világgá, amit az imént a kis kakas hirdetett. Ki tudja, mi lenne a forradalmi megmozdulásból, ha kosztosaik, a bolhák, egymásután hirtelen lefarolásra és fogcsattogtatásra nem kényszerítenék a lázongó kutyákat. Ilyen rejtett okok buktattak már meg nem egy csodálatos forradalmat.
Az "Alm" mögött szanaszét futnak az utak. Egyikük Bánfalva felé ereszkedik tölgyek és fenyők között, el a világháború halott katonáinak sírkőerdeje mentén, amelyben megbékélten porladnak egymás mellett magyarok, németek, oroszok, törökök.
Mostanában sok ilyen bánatos kert létesül szerte Európában, nemsokára el sem lehet már képzelni az európai tájat nélkülük. A finn tavak partján, a Loire völgyében, szomorú lengyel lankákon, hollandiai tulipánmezők mellett, norvég fjordok szélén, mindenfelé kinőnek a földből a fejfák, de most már nemcsak férfineveket hordanak, hanem asszonyok és gyermekek neveit is. Itt-ott már családi sírboltok is találhatók.
A másik út felkapaszkodik jobbra a Nándor-magaslatra, az életunt kiscselédek kőfejtője fölé, ahonnan olyan a világ, mint a kiterített térkép. A kőfejtő oldalába sziklakápolnát vágtak. Lent a hegyek ölében Sopronbánfalva fekszik, szemközt a falu fölött a Karmeliták öreg temploma és klastroma. A padon a sziklakápolna mellett egy eleven baka és egy eleven kiscseléd ül. Ujjaik összegabalyodtak, ők mostanában így imádkoznak.
Hintázom a föld zöld testén, hegynek fel, völgynek le. Az imént még a Vashegy tetején megitattam a szememet a távol hívogató fényeivel, most lent a völgyben puha mohán járok süldő nyírfák és növendék fenyők megfiatalító fiatalsága között, negyedóra múlva pedig újra fent leszek a magasban, a Naphegy délutáni ragyogásában, ahol a gyantaillat elfelejteti a mai világ benzinbűzét, és a szél elfújja a lélek asztmáját.
- Mért nem vettél lőver helyett inkább autót? – kérdik tőlem az ismerősök, akik még mindig nem ismernek. Felelet helyett éppoly szánakozva nézek rájuk, mint ők énreám. Magyarázzam nekik, hogy az autó az országutak szolgája, az autótulajdonos pedig az autó rabszolgája. Falánk gép, amely falánkká teszi azt, aki benne ül. Falják az időt és a távolságokat, pedig minden szép és jó időtlen és megmérhetetlen. Az én utam ösvények, kilométerköveim virágzó moha vánkosok, hangyabolyok, a Tejútban lakó csillagok és a tó mélyén meditáló kagylók. Ezeket nem lehet autóból látni, ezeket nem lehet tachométerrel mérni.
Ha autóm volna, most nem járhatnék a Füzes-árok zöld félhomályában, reszkető aranypénzekkel teleszórt fenyőtűszőnyegen, nem hallgathatnám ki a Nyíres egyik szűk ösvényén a pók és a hernyó beszélgetését, sem a futrinka és a csiga tanulságos diskurzusát a Kecskepatak völgyében, és nem lehetnék tanúja a rózsabogár megleckéztetésének az Ojtozi-sor egyik hangyabolyában.
Mind a hármat idejegyzem azok számára, akik még szeretnek egy percre megállni, a futrinka-ügyet pedig azok számára is, akik azt hiszik, hogy a láb csak a gázpedál taposására teremtődött.
A pókkal a Nyíres gerincének egy keskeny útján találkoztam, a Muck-kilátótól az Istenszéke felé mentemben. Reggel óta már hatodszor építette fel hálóját két bokor között, s éppen az imént hatodszor is széttépte a lenge műremeket egy arra haladó turista.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva