Nyugdíj!
Valószínűtlenül távoli, mesebeli fogalom – amíg az ember fiatal. A parkok padjain, a napsütésben melegedő nyugdíjasok idegen mesék idegen alakjai, akikhez a fiataloknak csak annyi közük van, mint Hamupipőke hét törpéjéhez.
Hogy majdan mi is ilyenek leszünk?! – Nevetséges!
De az idő egykedvűen, módszeresen rágja az éveket, és egyszer csak eljön az idő, amikor a nyugdíjas állapot már nem nevetségesnek tűnik, hanem boldogító célnak. Akkor kelsz, amikor akarsz, azt teszed az időddel, ami jólesik. Amire egy életen át vágyódtál: hogy napsütéses tavaszi reggelen az iroda helyett a Kecskepatak völgyébe menj vagy a lőverbe, vagy leülj az íróasztalhoz és megírd azt a művedet, melyet eddig pusztán időhiányból nem tudtál megalkotni, – mindez immár akadálytalanul megvalósítható.
A Rákosi-korszak mindenképpen vágygerjesztő korszak volt. Ki tudná felsorolni, mi mindenre vágyódtunk azokban az években. Egyike ezeknek a forró vágyaknak a nyugdíjas élet utáni vágy volt.
Egy csapásra megszabadulsz az értekezletek bénító unalmától, a felvonulások megalázó kényszerétől, a szemináriumok dogmamorzsolásától, a tervszámoktól. Politikailag, jelentéktelen nullává válhatsz és a nyugdíj puritán egyszerűséggel berendezett páholyából figyelheted, mi történik távol… távol… a nyugdíj határain túl, az aktívak hajszolt világában.
***
1954-ben megjelent az új nyugdíjrendelet: a 60-ik életévüket betöltött férfiak és az 55 éves nők, ha legalább tíz évi szolgálattal rendelkeznek, fizetésük 50 %-ában megállapított nyugdíjra jogosultak. Nem soká töprengtünk Máriával. Elhatároztuk, hogy én 1955 nyarán, Mária pedig őszén, nyugdíjba megyünk.
Sem a gyárban, sem a gimnáziumban nem akartak eleinte hallani elhatározásunkról. Hogy valaki önként nyugdíjba menjen és lemondjon jövedelme feléről?! Őrültség!
Mi azonban vállaltuk az őrültek szerepét és a szorosabb nadrágszíjat illetve kombinéövet, és így én 1955. augusztus 1-én, Mária október 15-én a félfizetéses szabad életet választottuk.
Életünk egyik legboldogabb nyara volt az 1955-ös nyár!
Mint már évek óta, ez évben is két hetet a Balatonnál, Révfülöpön töltöttünk. Ez a két júliusi hét volt mindig a fénytelen évek fénypontja, a gondtalanság, a lepkekönnyű öröm rövid időszaka, amikor a nagyvíz ölelése és a napfény elfelejtette velünk a többi ötven hét fojtó robotját.
Az első években – 1949-1950-ben – Révfülöp az akkor még teljesen elhanyagolt Balaton egyik legidillikusabban ápolatlan helye volt. A két strand szegélykövei és lépcsői még a háború óta romokban hevertek, a kabinokat eltüzelték, az egykori strandhomokot fölverte a gaz, amely alatt sok év szemetje bújt meg döglött macskák társaságában. Hátrább, a bokrok között rosszindulatú szamarak legeltek és időnként hátborzongató ordításban törtek ki. Nem volt egyszerű és problémátlan a vízbejutás, mert a part mente tele volt sziklákkal, kövekkel, kagylókkal, viszont a távolabbi vizet a hínár lepte el. Nekiláttunk és addig görgettük a parti sziklákat, amíg egy kis mólót nem építettünk, amelyen ügyes egyensúlyozással bejutottunk a vízbe. De ez a víz megért minden fáradságot, minden áldozatot. Hemperegtünk benne, mint a delfinek, csiklandoztattuk vele a bőrünket, némely holdas estén pedig maradéktalan fürdőruha nélküliségben hancúroztunk az ezüstpikkelyes hullámokban.
Nekünk éppen ilyen tömegmentes, a világból kiesett menedék kellett, ahol a polinéziai bennszülöttek egyszerű, boldog életét élhettük. Akkoriban csak négy-öt hasonló gondolkodású család örült velünk együtt a Tónak, a Napfénynek, a balatoni táj csodálatos varázsának.
A „szigeti strandon”, ahol társaságunk egy nagy, terebélyes jegenye tövében ütötte fel tanyáját, bukolikus boldogságban teltek – illetve sajnos röpültek a napok. Horváth Jóska, a zeneigazgató, hegedűművész és komponista, felesége, Horváthné Dessewffy Bella operaénekesnő, lányuk Marietta, hegedűtanárnő és szobrászművész, Engel Iván, a jelenleg Svájcban élő zongoraművész, a kitűnő Mozart interpretátor és neje, Ilse, az Indiában született szobrászművésznő. Dr. Augusztinovicz Elemér, a soproni Berzsenyi gimnázium igazgatóhelyettese és neje, Mihálka Margit zongoratanárnő, Nádasy Alfonz, győri bencéstanár és Kodály Zoltán titkára, s végül mi ketten Máriával alkottuk azt a földi Olimposzt, melyet alapítói, Horváth Jóska és Augusztinovicz Elemér „Rrédosz”-nak (Részeges Révfülöpi Direktorok Országos Szövetségének) kereszteltek el és gyakori kultikus borospince-összejöveteleken ápoltak.
Ami azokban a nyomorult Rákosi-években derűből, súlytalan örömből és üdítő bolondériából két-három hét szűk keretébe belefért, azt maradéktalanul beleadtuk. Ilyenkor kitombolhatta magát az a gyermek, amelyet sikerült magunkban a sötét történelmi időkön átmenteni. Jóska Zeusszá magasztosult, Bella Hérává, Marietta Hébévé, Augusztinovicz Bacchusszá, felesége Ariadnévá és így tovább. Én magam Heruditosz voltam, aki 1955-ben, azon a legboldogabb nyáron, a „Rredosziász” című tréfás eposzkában amolyan kis emlékfélét állítottam ezeknek a révfülöpi fürdéseknek, napimádásoknak és borpusztításoknak. Ezt a kis írást, címlapján az általam rajzolt hiteles tájjal a Nagy Fa körül, mostanában mind gyakrabban veszik elő az öregedő Olimpikonok, az egykori istenek és félistenek, hogy titkos könnyeik nagyítóján keresztül még szebbnek lássák a nehéz múltnak ama hymetoszi derűjét.
Íróasztalom fiókjának fenekéről én is előkotorászom most múzsámnak ezt a felelőtlen kis zabigyerekét, amely ezzel a nekifohászkodással kezdődött:
Fülöphegy bora – te ifjító láng –
Feszítsd ki lantom hervatag húrját!
Vén pegazus, légy táncoló musztáng,
Csillagot rúgjon villogó patád!
Ne földi dolgokról szóljon ma az ének,
Ne tarlóhántásról, traktorról, és tervről –
Ám új Olymposzon darvadozó lények
Nektárszívásáról, tétlen tetteiről!
Mivel – ámuljatok! – gyárfüstös ég alatt
Rangrejtve élnek még Zeusz és társai,
S hogy pajzán erkölcsük nyomokban megmaradt,
Arról tanúskodnak Révfülöp partjai…
És így tovább öt éneken át, melyeknek elsője Zeusz-Bazileuszról szól imigyen:
Üldögél trónszéke foszladozó vásznán
Rredoszidák atyja, napsütésre várván.
Júliusban Zeusz, egyébként csak Jóska,
Körötte a babért pótolja vadsóska…
Minden nagyisten, kisisten és még kisebb isten megkapja a maga strófáit, egészen a két „nyugdíjas véglényig”, Máriáig és magamig, felsorolva a „tétlenség tetteit” Kis-anyó pincéjében és fent a hegyen, a Kapocsy tanyán, a holdfényben szikrázó Balaton fölött, vagy az „Ibolya” akkor megnyílt táncparkettján.
II. rész XIII. fejezet
Közreadja Turbuly Éva