Operettvilág

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Nem szabad elbúcsúznom kisgimnazista éveimtől anélkül, hogy még egyszer ne emlékeznék meg az akkori soproni színházról. A nagymúltu soproni színészet nevezetes éve volt az 1904-es esztendő. Addig a német nyelv volt az úr a régi szép színházban, a magyar színészek csak vendégek lehettek. A század harmadik évében jelentős kormánytámogatással Szendrey Mihály vette át a pozsonyi és soproni színházakat és kitűnő opera-, operett és drámai előadásokkal valóságos színházlázat keltett a városban.

Mi, licisták 1904-től főleg a szombat délutáni ifjúsági előadásokat lelkesedtük végig – az Ocskay brigadérost, II. Rákóczi Ferenc fogságát, Hamletet, de nem lévén kényesek, szívesen álmélkodtunk Fregoli átváltozóművész produkcióin is. A következő év Kacsóh Pongrác János vitézének mindent elsöprő sikerével kezdődött. Nem tudom, miért, de azt az időt kéknek látom, selymes tavaszi kéknek, rajta lassan ballagó bárányfelhőkkel. Talán a „Kék tó, tiszta tó” emléke festi kékre, talán Iluska szeme, vagy a kotta kékbetűs borítólapja. A kotta egyébként rövid idő alatt salátává rongyolódott, mert Czernyt, Clementit, de Mozartot és Haydnt is elárulva, lobogó zászlókkal átpártoltam Kukoricza Jánoshoz és minden szabad percemben Kacsóh zenéjét nyúztam a zongorán. De nem csak én jártam így. Az egész város a gyerekektől a Deák téren sütkérező aggokig a János vitéz bűvkörében élt hónapokig. Nem kétszer, vagy háromszor, nyolcszor, tízszer néztük meg és mindannyiszor jobban tetszett, pedig már álmunkban is ismertünk minden kottafejet. A város nőnemű lakói a délceg Hunyadi Józsefről ábrándoztak, – aki ellentétben a fővárossal, ahol Fedák Sári domborította a címszerepet – olyan mesebeli dalia volt, amilyet a női képzelet csak ünnepnapokon képes maga elé képzelni. Nem volt kisebb Bagó rajongóinak tábora sem, amely az ábrándos lelkűekből toborzódott. Bagó dala, Nyárai Antal meleg férfiasságával előadva, az „Egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél…” elragadtatott fogadtatásra talált a plüssdíványos szalonokban csakúgy, mint a mosókonyhákban, bár az utóbbiakból Iluska „Mosó-dala” néha kiszorította. Amíg bent a szobában én az etűdök helyett a francia királylánynak, Kapossy Józsának melódiáit hömpölygettem túláradó érzéssel és pedálozással, – lehetőleg nyitott ablaknál, mert nem voltam irigy természetű – addig kint a konyhában vasalás közben édesanyám zümmögte félhangon, hogy „A fuszujka szára felfutott a fára…” vagy pedig: „Udvaromon három vályú, abból iszik három nyáj juh…”

A mai kongó, girhes slágervilág gyermeke sohasem juthat be abba a menyországba, amelyben mi éltünk egy-egy nagy Huszka, Lehár, Kálmán, Fall-operett első hónapjaiban. Már reggel ötkor a kifliket kihordó pékinasok füttyszava a Bob herceg belépőjével ébresztette a várost, mire Annuska, a „felsőbbleány” felvetve szempilláit, menten dúdolni kezdte, hogy „Volt egyszer egy fehér galamb, ragyogott a tollazatja…”. Napközben Sopron megszámlálhatatlan zongorája a Víg özvegy sleppes, strucctollas melódiáit, vagy Gül baba dallamait gyúrta, este meg a Pannóniában, az Erzsébet kertben, vagy fent a Várison, a Gruber teraszán Munczy Lajos hegedűje ködösítette a szépasszonyok és gavallérjaik szemét. Az „Ó, ez a kicsi pavilon, üdvöket ígér csábítón…” szirénhangjaival, hajnal felé a Csitkovics-kávéházban törtek a pezsgőspoharak a huszárönkéntesek kezében, és az egész épület lüktetett a „Hajmási Péter, Hajmási Pál”-tól.

A prózadarabokhoz még éretlenek voltunk, Madách, Katona, Moliere, Shakepeare, mint látványosság gyönyörködtettek, de belső élménnyé csak néhány év múlva váltak.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2015. február 9.