Osztálytársak - Bolgár Imre 3

Keresés az archívumban

Helyszín
Irodalom címkék
Mű szerzője és címe:

Amikor hat év után ismét a Deák-teret éreztem a talpam alatt és kezdett felengedni bennem az ázsiai bénultság, hiába próbáltam a nyomára akadni. Elesett, mondták. Belgrádban él, mondták mások. Voltak, akik Moszkvát emlegették. Apja közben meghalt, édesanyja elköltözött Sopronból, nem maradt, aki bizonyosat tudott volna felőle. Lemondtam róla, hiszen akkor valamennyien benne voltunk a fáradt rezignációk szériájában.

1930 tavaszán aztán a [Neue Freie Presse] egy nemzetközi rádióproblémákkal foglalkozó cikke alatt szemembe szökött egy név: Emmerich Bolgár. Imre és a rádió! Sehogy sem tudtam összeegyeztetni a hallgatag betűimádót a harsány, lármás ifjúkorát élő rádióval. De néhány hét múlva a Nyugat egy hasonló témakörű cikke alatt ismét az ő nevét találtam. Mohácsi Jenő, aki akkoriban sokat tárgyalt Bécsben, az általa lefordított Az ember tragédiája előadásán adta meg Imre címét.

Két hétre rá a bécsi Promenaden Caféban meghatódva kutattuk egymás arcát. Az övé majdnem ugyanolyan volt, mint régen, de elnehezült vonásait az agyonhajszoltak és szívbajosok ványadtsága árnyékolta. Akkor jött a szanatóriumból, ahol egy párizsi rádiókongresszus izgalmait pihente ki.
-Írsz? – kérdeztem sután, hogy hidat verjek a múlthoz.
-Ezt írom – felelte, és hátranyúlt az újságpolcra a Radiowelt legújabb számáért. Megszagolta a még friss nyomást.
-Látod, ez a szag fog tönkretenni... A friss betűnek a szaga. Ez a halálom, mert ez az életem. Minden szombatra negyven oldal friss betű. Minden héten cafatosabb idegek és akadozóbb szív.
-Mi vagy a lapnál?
-Főszerkesztő-helyettes, vagyis utolsóbb az utolsó szedőinasnál, mert nekem nincsen se éjjelem, se nappalom. Mert ... igen ... azt akarom, hogy a lap jó legyen... Jobb, mint a Radio-Wien, az osztrák rádió hivatalos lapja . És jobb is, mert nekünk több az előfizetőnk, mert mi vagyunk az ellenzék, a rádiószentimentalizmus ellen küzdő rádióforradalmárok.
-És az irodalom?
-Értlek. Az nincs. Azaz van, de még sincs, mert a kezdősor még nem regény, és a jó cím még nem vers.

A következő két évben sokszor ültünk így együtt. Egy-egy ilyen beszélgetés, mondta, többet ér neki két heti pihenésnél. Újra végigültük a Ringen a kávéházakat, de most már nem Imre ugrott fel tisztelegni, mint valamikor, 37-es korában, hanem neki köszöntek nagy tisztelettel. Híres nevek viselői voltak köztük: [Theodor Csokor] , [Félix Salten] , [René Fülöp-Miller] . Mert időközben az egykori soproni licistából Bécs egyik legismertebb rádiókorifeusa lett. A Ravag hivatalos írói bíráló tollától féltek, a kívül rekedtek meg tőle várták, hogy megnyissa előttük a rádió hullámait. Az örök keresőnek a sors hivatást adott. Úgy érezte, küldetést teljesít, mikor minden idejét, tudásának nagy távlatait és minden idegszálát ennek a fiatal, népeket összekötő hatalomnak a szolgálatába állítja. Ő, aki embert soha meg nem bántott, most kérlelhetetlenül, de mindig nobilisan vívta a harcot azért, hogy a bécsi rádió méltóan illeszkedjék bele a bécsi irodalmi és zenei kultúrába. És ezt joggal tehette, mert a soproni években magába habzsolt és később, a testi és lelki szenvedésekben kinemesült átfogó műveltsége csalhatatlan ízléssel és ítélőképességgel ruházta fel.

Egyike lett azoknak a külföldön élő magyaroknak, akik hazájuknak becsületet és tiszteletet szereznek, noha odahaza alig vesznek róluk tudomást. Annál jobban ismerték Imrét odakünn. Degeszre tömött zsebeiben, melyekben egész irattárát magával cipelte, Thomas Manntól lefelé minden rendű és rangú író és művész levelét meg lehetett találni.

Erős érzelmi szálak fűzték Magyarországhoz. Ha csak tehette, átrándult Pestre, ahol édesanyja élt. Szabadsága egy részét mindig a Balatonnál töltötte. Ide vonult vissza, ha jelentkezett a régi kísértő, ha a kritikusból kikívánkozott a költő. Talán érezte, hogy már nincsen sok ideje, és még az utolsó órában meg akarta írni azt a művet, amely diákkora óta életért rimánkodott benne. De a kritikus erősebb volt és irgalmatlanul elvetette, amit a költő írt.

Egyszer, éjfél után, egy bécsi borospince mélyén elmondta, mi történt „közben".

1932 nyarán már a Radiowelt főszerkesztőjeként fogadott. Boldog volt, tele életkedvvel és tervekkel. Legbüszkébb arra volt, hogy kemény harcok árán a bécsi rádióban előadathatta Az ember tragédiáját Mohácsi Jenő mesteri fordításában. A közvetítés nagysikere azután megnyitotta a mű számára a világ első német prózaszínháza, a bécsi Burgtheater kapuit is. A nyárra Dornbachban egy kis villát bérelt. A verandán alig tudott leültetni, mert széken, asztalon, de még a padlón is garmadában hevertek a könyvek és folyóiratok. Csöndesen folyt közöttünk a beszéd. Néha ellágyultan magához ölelte az ölében ülő kis Mihályt.

– Talán nem is fontos az a meg nem írt könyv! Két fiam van, ez felér egy gyűjteményes kiadással.
Később csöndesen hozzátette:
– Éppen ezért kellene mégis megírni. Nem tudom, mi van velem. Tele vagyok boldogsággal és szorongással.

Az utolsó villamosig ittuk ott a verandán a fekete sört. Egy háromrészes rádiójáték megírására biztatott. Megbeszéltük a témát, azzal, hogy két hét múlva küldöm neki az első felvonást. Éjfélkor lekísért a végállomásig.

– Aztán küldd ám mielőbb. Őszre kihozzuk. Na szervusz, ma szép napom volt. Vitt a villamos Bécs felé, mint 1914-ben őt a kaszárnya felé. Most ő integetett utánam és zsugorodott, míg csak el nem nyelte a sötétség. Két hét múlva megküldtem az első felvonást. Válasz nem jött. Sürgetésem is válasz nélkül maradt. Nekiültem, hogy a mi kedélyesen-goromba levélstílusunkban ilyesfélét írjak neki: Csak korai halálod tehetné megbocsáthatóvá konok hallgatásodat.

Eltoltam a levélpapírt és az újság után nyúltam. Egy perccel később megbocsátottam neki, mert egy nekrológ felett ott láttam a nevét. Harminckilenc éves korában csökönyös szíve pontot tett élete mögé. Meghalt, úgy mint megkezdett művei – szép lendület után pontokba csendesülve.

A hitleri embertelenség korszakának kezdetén Imre özvegyének levélbeli kérésére megszereztem neki és fiának a magyar állampolgárságot igazoló iratokat. Nem soká vehették hasznukat. Amikor később bécsi lakásukon kerestem őket, már nem voltak ott. Elnyelte őket is az irgalmatlanság éjszakája.

Neue Freie Presse (1867-1939) A Monarchia, majd Ausztria egyik vezető kulturális-irodalmi lapja.

Franz Theodor Csokor (1885-1969), osztrák író, drámaíró.

Felix Salten (1869-1945), osztrák író, a Bambi című híres gyerekkönyv szerzője.

René Fülöp-Miller (1891-1963), osztrák kultúrtörténész, író.

A bejegyzés létrehozása: 2015. április 20.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.