Osztálytársak, Kássa Gábor festő 1

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Kássa Gábort utolsónak hagytam, mert barátságom vele teljesebb volt, mint Imrével, aki annyira az írott életben élt, hogy nem lehetett vele a kamaszkor hús és vér élményeiről beszélni. Gabi viszont az a barát volt, aki mindent meghallgatott és mindent elmondott.

Ez a barátság elég furcsán indult.

Amikor évnyitókor az ötödik osztályban gyülekeztünk, – immár valamennyien hosszú nadrágban –, a sok új fiú között akadt egy, aki menten magára vonta az egész osztály figyelmét. Az ajtóban megjelent egy meghökkentően magas növésű, csupa csont fiú, aki úgy tekintett le reánk alacsonyabbakra, mint az afrikautazó lord az őserdő pigmeusaira. Két hosszú karját könyökben begörbítve tartotta, amiből arra következtettünk, hogy valami báró és ha megszólal raccsolni fog. Ruházata némi ellentétben állott előkelő mozdulataival. Pelenkasárga színű, hosszant csíkozott öltönye nem állott összhangban méreteivel. Nyilván gyorsabban nőtt, mint ahogy a ruha elhasználódott. így a kabátujj és a kézfej közötti hiányt kékvirágos mintájú, keményített kézelők hidalták át. Feltűnően szép vonású, szabályos arcát alulról magas keménygallér támasztotta alá, felülről rövidre nyírt gyér hajkoszorú kerekítette le.

Zavarban volt, ezért pajzsként a nyegleséget tartotta maga elé s a mögül intézett kurta kérdéseket új osztálytársaihoz, akik éppoly kurtán és élesen válaszoltak. Amikor látta, hogy fölényeskedésével nem tudja lehengerelni őket, mert azok egyszerűen hátat fordítanak neki, beült az ablakfelőli harmadik pad középső helyére, s így mellém került. Bemutatkozott: Kássa Gábor vagyok – mondta, miközben a dupla „s"-et erősen megnyomta, nehogy valami ételféleség jusson eszembe.

Elmondta, hogy Sátoraljaújhelyről jöttek Sopronba, ahová édesapját, aki törvényszéki bíró, áthelyezték. A város – nem mondja – elég rendes, de az emberek – nem hiába svábok – ridegek és zárkózottak. Az iskola nem érdekli, mert festőművész lesz. Különben itt laknak közel, a Rákóczi út 1. alatt a második emeleten, jöjjek fel hozzájuk... Az osztályt elég vegyesnek tartja, sok benne a falusi, kevés az úrifiú, node, majd csak lesz valahogy. Belátja, hogy belépője nem sikerült, mert elmajomkodta a dolgot, de majd meglátom, tud ő jópofa is lenni és nagyokat nevetni.

Itt én is megszólaltam:
– Olvastad Molnár Ferenc Humoreszkjeit??
– Nem, de Sipuluszéit olvastam.
– No, délután felmegyek érted, kimegyünk az erdőre és ott együtt olvassuk a humoreszkeket.

Délután a Nádor-magaslat felé vezető út egyik padján Gabi csontos térdeit csapkodta a gyönyörűségtől és a könnyei gurultak a nevetéstől, amikor a mókás elbeszéléseket felolvastam. Nyoma sem volt már a délelőtti pózolásnak. A humor felolvasztotta őt is, engem is és a közös nevetésből megszületett egy életre szóló barátság.

Néhány nap múltán az osztály is befogadta Gabit, miután látta, hogy apróbb hóbortjaitól eltekintve, egészen jó pajtás. Így aztán szépen berendezkedtünk: jómagam Bünker Vali széles válla mögött az ablak mellett, mögöttem Bolgár Imre, mellettem Gabi, őmögötte Csatkai Jóska, ő mellette Osgyán János. Wedl Frigyes elől ült az első padban. Szóval berendezkedtünk egy, a hivatalos tanmenettel párhuzamos, padalatti ismeretszerzésre, melynek főtantárgyai az irodalom és a művészetek voltak.

Gabi helyzete nem volt könnyű. Annyira kiemelkedett a padból, hogy a legvaksibb tanárnak is szemet szúrt. Így félszeme a tanáron függött, fél szeme a pad alatt Goya Caprichos-sorozatát nézegette. Csoda, hogy nem lett kancsallá. Alkalmas időben körme közé csípett valami ceruzavéget és a pódiumon ágáló tanárt kezdte rajzolni, aki nem sejtette, hogy a feszülten figyelő Kássa ingyen modellnek használja. Imre és Jóska is szorgalmasan dolgoztak, míg én békésen olvastam, vagy nézegettem a Széchenyi tér túlsó oldalán járókelőket. Hol Imre csúsztatott előre egy kétsoros verset, hol Jóska egy villámtréfát, hol Gabi tolta elém Dala tanár úr torzképét. Néha versenyeket rendeztünk a mit sem sejtő tanár szeme előtt.

Mind a négyen lázas írásba kezdtünk, amit a tanár jegyzetelésnek gondolt, holott abban versenyeztünk, ki tud több francia, német, vagy olasz festőt, költőt, vagy írót fejből összeírni az alatt az idő alatt, amíg Hetvényi tanár úr, a „dervis", ötször veszi elő a zsebkendőjét, hogy megtörölje örökösen eldugult orrát.

Négy gazdag, boldog év következett, ha a latin órák szorongásait nem számítom. Életem több síkon folyt. Alul a hivatalos diákoskodás kapott szerény helyet. Ezt egy szebb jövő reményében megadással viseltük és az iskolaépületre korlátoztuk, mert otthon nem jutott időnk a latin nyelvtannal vagy a harmadfokú egyenletekkel foglalkozni. Ezekről az illető óra előtt Csatkai Jóska tájékoztatott, az aznapi lecke keretei között.

Fontos, sőt legfontosabb a középső sík volt. Ezen folyt az iskolán belül, de még inkább az iskolán kívül a mi egyéni, magunk szabta életünk, az irodalom és a művészetek szolgálata. A szektások buzgalmával és gőgjével munkálkodtunk. Illetve nem is… Nem néztük le az osztály többi tagját, az eminenseket, a szabvány-diákokat, csak nem bírtuk megérteni, hogy ők beérik a hivatalos tananyaggal és annak túlzott fontosságot tulajdonítanak, holott – szerintünk – a fontos csak az, amit mi mivelünk. Ők viszont megmosolyogtak bennünket és „zsenge zsenik" -nek csúfoltak, míg mi a gúnyos elnevezésből koszorút fontunk fennkölt homlokunk köré.

Volt aztán egy harmadik sík is, mindegyikünknél más és más. Nálam ezen a síkon folyt a családi és az érzelmi élet, tehát a diákszerelmek, kamaszgondok, nyáron az uszoda vagy a nyaralás, télen a Bakter-jégpálya bógni mámora, barangolások az erdőn egész éven át. Az erdőről később még bőven fogok megemlékezni.

A diákszerelmekkel járó izgalmak elviselésében és a kamaszgondok megosztásában mindenkor számíthattam Gabira. De már tánciskolába, uszodába, a korcsolyapályára sem ő, sem a többiek nem jártak. A szellem elárulásának nevezték ezeket az örömöket, ami puszta körülírása volt annak, hogy nem tudtak úszni, illetve korcsolyázni, vagy testi berendezésük nem volt alkalmas ilyenfajta képességek fitogtatására. Az erdőbe Gabi néha elkísért, mert témákat keresett, de kimért sétalépteit nehéz volt elviselni, gyorsabban pedig nem volt hajlandó járni, mert „úr nem siet".

Barátságunk színhelye elsősorban a „műterem" volt, vagyis Gabi keskeny szobája, ahol pénz hiányában vászon helyett papundeklire, vagyis lemezpapirra festette korai remekeit. Mámorító szagok és álmok otthona volt ez a szoba. Olajfesték, terpentin, enyv, rőtli, szén, spiritusz, pasztellrudacskák és cigarettafüst illata keveredett benne. Gabi állandóan munkában volt. Ontotta magából a műveket, melyeket én akkor még titkolt kétkedéssel fogadtam. Bámultam határtalan önbizalmát. Irigyeltem érte, mivel bennem még semmiféle cél nem alakult ki, az önbizalmam pedig ingatag lábon állt.

Gabi összehúzott szemmel figyelte az arcomat és gyors mozdulatokkal papírra vetette vonásaimat. Közben elmondtam neki, hogyan állok Gizikével, ő meg beszámolt találkozásáról Elluskával. Ilyenkor Gabi szerette zord férfiasságát vaskos szavakkal bizonyítani, amit én a nevezett lényekkel kapcsolatban szentségtörésnek éreztem. Mindegy, jól megvoltunk egymással. Amikor karácsony estjén lélekszakadva felrohantam hozzá a második emeletre és elfulladva beszámoltam neki az első csókról, melyet a készülő karácsonyfa alatt Gizikétől kaptam, melegen és megilletődve gratulált, mintha a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagságához gratulált volna.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2015. május 4.