Az újsághírek is egyik izgalomból a másikba döntöttek: Ellenforradalmi kormány Szegeden...a Vörös Hadsereg visszafoglalta Miskolcot és Kassát...leverték a budapesti ellenforradalmat ...harcok Sopron körül...akasztottak a nagycenki hársfasorban... Július végén megbukott a proletárdiktatúra...a románok Budapesten...Nyugat- Magyarország Ausztriához kerül...
Esténként a barakk előtt ültünk, a csillagok alatt és tépelődtünk, gyötrődtünk, mérlegeltük a múlt hibáit, a jövő lehetőségéit.
És ekkor kitört a városban a kolera. - Az utcán, a piacon szedte első áldozatait a „chodják", a zöldségárus kínaiak közül, aztán benyomult az iskolákba, a házakba.
Minket egyelőre senki sem oltalmazott tőle, ezért megszerveztük az önvédelmet, lezártuk a tábort, éjjel-nappal koleraőrséget állítottunk, a kétségbeesés erejével küzdöttünk eme legújabb veszedelem ellen, bár tudtuk, hogy a közösségi szellem és a felelősségérzet sok társunkban már annyira meglazult, hogy az önkéntes vesztegzárat áttörik és az egész tábort kiszolgáltatják a kolerának.
Szerencsénkre volt egy kiváló bajtársunk, dr. Burghardt Breitner osztrák orvosprofesszor. író, költő és mindenek felett ember, aki lemondott a felajánlott hazautazásról, mert nem akarta cserben hagyni honfitársait. Ő volt az, aki segítségért ostromolta az összes elképzelhető intézményeket, s neki köszönhettük most is, hogy még mielőtt a kolera betörhetett volna hozzánk, az Amerikai Vöröskereszt védőoltásban részesített valamennyiünket.
***
Korán tört ránk a tél abban az 1919-es esztendőben. Még korábban, mint az előző négyben. Már szeptember közepén fehér volt a táj, a sztyeppről és északról kíméletlenül ránk rontott a jeges szél. Fáztunk és éheztünk, és ahogy bezárult körülöttünk a tél hideg rácsa és a sötét barakkokba kényszerített, úgy nőtt bennünk a csüggedés.
Aki tehette, menekült a táborból. Minden munkát vállaltak, csak ne kelljen még egy telet abban a börtönben tölteni, melyet most már régóta nem őrzött senki Elszegődtek a pékségekbe, a bányákba, ahol félmeztelen, óriási termetű észak-kínaiak között robotoltak, csatornákat ástak a városban, pincérkedtek, zenét tanítottak, és ki tudja, még mi mindennel foglalkoztak.
Hogy mi, akik a barakkokban kitartottunk, miből éltünk, ma már meg sem tudnám mondani. Lassanként eladogattuk utolsó holminkat is, de hogy éhen nem vesztünk, azt azoknak a bajtársaknak köszönhettük, akik a japán kezelésben lévő fogolytáborban éltek, aránylagos jólétben, ahol rendesen megkapták yenben zsoldjukat, azonban a táborból ki nem mozdulhattak. Ők segélyezlek bennünket, meg közben-közben a Nemzetközi Vöröskereszttől is kaptunk támogatást.
November közepe táján azt olvastam az egyik amerikai újságban, hogy odahaza Horthy Miklós admirális a nemzeti hadsereg élén bevonult Budapestre. Nem tudtuk, mit kezdjünk a hírrel. Horthy? Nemzeti hadsereg? Ködkavargás volt számunkra minden, ami odahaza történt. Csak azt éreztük mind világosabban, hogy minket leírtak, velünk nem ér rá törődni senki, mert fontosabb dolgaik vannak.
December 2-án, két évi hallgatás után, posta jött hazulról, minden betűjét százszor megforgattam, hogy nem találok-e a sablonos szavak mögött valami híradást a hazai helyzetről. Nem találtam semmit. De már az is sok volt, hogy szüleim és testvéreim élnek, vagy legalábbis éltek, amikor a lapot két hónap előtt feladták.
***
A kórházbarakk végében volt egy különös helyiség. Az egyik felében két török hadifogoly kávéházat rendezett be három, priccsdeszkákból összerótt asztallal, a másik felében egy öreg tiroli népfelkelő, Ramsauer a koporsókat gyártotta a kórház számára. „A koporsófedélhez" – így nevezte a kávéházat a keserű fogolyhumor. Néha-néha, ha akadt pár jenünk (kopejka már régen nem létezett, helyette a japán jen lett a közönséges értékmérő), beültünk egy csésze teára. Kávét nem mertünk inni. mert amikor egyszer Sauppertől jövet, betértünk és én török tudásomat fitogtatva „Iki kava seke rile" - vagyis két kávét cukorral kértem, Ibrahim a nyeles kis vörösrézkannában olyan háromkeresztes méregerős kávét tett elénk, hogy utána egy óra hosszat kellett feküdnünk, hogy rendbe jöjjön a szívverésünk.
Valami piláfszerű „süteményt" is árultak, melyről csöpögött a gyanús zsírféleség. Azt állították, hogy ezzel a forró, zsíros falattal egyensúlyozni lehet az erős kávé hatását. Ibrahim fürge, élelmes volt, társa, Musztafa, annál mélakórosabb. Elüldögélt a kész koporsón, maga elé bámult, és mikor meghallotta, hogy Ibrahim a zsíros piláfot ajánlja, mélyet sóhajtott és dünnyögve odaszólt nekünk:
- „Dünjajagly kujrukdur jeje bylene ask olszun" – ami annyit jelent, hogy az élet zsíros falat, jó gyomor kell hozzá. Ezzel a zsíros falattal – az élettel –, amely majdnem éhen halatott bennünket, ezzel küszködtünk éjjel-nappal, de a gyomrunk már alig-alig bírta megemészteni.
II. rész, 3. fejezet