Pályaválasztás...! Majdnem olyan fontos, mint az élettárs megválasztása. Sőt, a téves pályaválasztás idővel a jó házasságot is megmérgezheti. Akárhányszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi legyek – dűlőre sohasem jutottam. Többféle tehetség csírázott bennem, de egyik sem volt annyira határozott, hogy azt mondhattam volna, ez leszek, mert ehhez érzek elhivatottságot. A betegségektől és a betegektől betegesen irtóztam, tehát orvos nem lehettem, a tanári pálya vonzott is, taszított is, de inkább taszított. A jognál már csak a taplórágás látszott szárazabb foglalkozásnak, a mérnöki pályához matematikai tehetség kellett volna, az pedig teljesen hiányzott belőlem. Ugyanez a hiány tette lehetetlenné, hogy építész legyek, amihez még leginkább lett volna kedvem, de persze nem családi házak építésére vágytam, hanem nagy, monumentális épületek alkotására.
Még egy fél évvel a matúra előtt is teljes ködben volt a jövőm. Homályosan azt éreztem, olyan foglalkozást kellene találnom, amely megadja az anyagi alapot ahhoz, hogy mellette élhessek kedvteléseimnek: a művészeteknek, az irodalomnak, az erdőnek, az utazásnak. Mert az utazás, a világotlátás, mint cél, világosan állt előttem. De milyen foglalkozás felelne meg ezeknek a követelményeknek?!
Egy napon aztán édesapám egy vastag füzetet tett elém azzal, hogy nézzem át, volna-e kedvem ahhoz, ami ebben a füzetben van? A füzet borítólapján ez állott: Studienplan der Handelschochschule zu Leipzig für das Wintersemester 1911/1912, tehát a Lipcsei Kereskedelmi Főiskola tanulmányi tervezete az 1911/12. évi téli szemeszterre.
Leipzig...! Németország...! Külföld...! Nagyvilág...!
Két kézzel kaptam volna utána még akkor is, ha ebben a Studienplanban a bábaképzés tanmenetét találtam volna!
Apám, banktisztviselőként engem is valamilyen előkelő bankban szeretett volna látni a polgári jólét és a nyugdíjjogosultság puha vattájában. Egyébként akkor nálunk a „bankfiú" nagy becsben állt, különösen a leányos mamáknál. A Lipcsei Kereskedelmi Főiskola elvégzése pedig komoly oklevéllel járt: Diplom-Kaufmann lett az ember, valami olyan, ami nálunk nem is létezett még. Magyarul okleveles közgazdásznak felel meg.
Mindketten megkönnyebbültünk, apám is, én is, amikor Lipcse mellett döntöttünk. Vége lett a bizonytalanságnak. Célom volt, sőt Lipcsén túl mutató távolabbi céljaim is, mert az oklevélhez az az ígéret csatlakozott, hogy utána egy félévet Párizsban, egy másikat Londonban tölthetek gyakornokként valamilyen pénzintézetben.
Mint a páva sokszínű legyezőjét, úgy bontotta ki előttem az élet csillogó ígéreteit. A páva rikácsolását csábdalnak hallottam, a legyezőről még nem vettem észre, hogy az csupán dekoratív farok.