Régi emlékek nyomában Bécsben

Mi ketten Máriával, gyermektelen öregedő emberek, sokáig csak távolról figyeltük a kettészakított családok lázas utazásait. De egy napon hozzánk is becsöngettek külföldi vendégek: Mária gráci nagybátyja feleségestől. Két ízben jöttek, aztán szép csöndesen meghaltak odaát.

A következő évben – 1964-ben – aztán számunkra is megjött a nagy lehetőség. Meghívást kaptunk a gráci nagybácsiék nevelt lányának családjától, egy másodikat Korneuburgból, Jaksch Pepi volt hadifogolytársam és barátom özvegyétől és egy harmadikat Bécsből egy volt gyerekkori pajtástól.

Rövid tétovázás után átengedtük magunkat az utazási láznak. Végigjártuk az útlevélszerzés labirintusait, majd amikor megjött az osztrák vízum és együtt voltak az ajándékok is, melyekkel némileg viszonozni szerettük volna a vendéglátás költségeit, hiszen fejenként mindössze 120 schillinget kaptunk, – akkor mi is beültünk annyi ember vágyainak vonatába, a külön vágányon, határőröktől őrzött bécsi motorosba.

Ezek a feljegyzések a bizonyítékai annak, hogy életemben sokat utaztam: Sanghajtól Londonig, Szingapúrtól Izlandig bejártam a világ tekintélyes részét. És mégis – ez a hetven kilométeres utazás Sopronból Bécsbe nagyobb érzelmi vihart kavart bennem, mint az összes korábbi utazásaim együttvéve. Talán csak ötéves koromban tett első bécsi utazásom édesanyámmal mérhető némileg hozzá.

Ez a mostani – 1964. június 1-i – bécsi út újjászületés volt, feltámadás a Rákosi-éra kilenc évének szellemi tetszhalálából és az 1956-t követő esztendők lefojtottságából. Majdnem húsz éven át a határsávban éltünk, sőt abban élünk még ma is. Nyugat felé az aknazáras, szögesdróttal és vérebekkel védett országhatár karámunk széle, kelet felől egy belső határ mentén őrködtek a határőrök, nehogy valaki hivatalos engedély nélkül belépjen Sopron területére. Csak a júliusi Soproni Ünnepi Hetek tartamára nyíltak meg a sorompók saját hazánk felé. Ilyenkor özönlenek a rokonok és jóbarátok a klauzúrában élő határsávbeliekhez. Ugyan a belépési engedély kiadása az utóbbi években megenyhült, mégis az év ötven hetében még mindig árnyékot vet ránk ez a határsorompó, mert eddig még nem akadt felelős vezetőember, aki ennek a középkori helyzetnek a megszüntetését ki merte volna mondani. Mi, határsávbeliek, akiknek személyazonossági igazolványában ott kékült a bűvös „2” szám, bármikor kiléphetünk a sávból az ország irányába, ámde a – mondjuk – Miskolcon élő testvérünk csak egészen kivételes esetben, mint haláleset, érettségi találkozó stb. kap engedélyt a belépésre.

Egy órával a motorosvonat indulása előtt már ott kellett lennünk a pályaudvar elrekesztett külföldi részlegében a vámkezelés lebonyolítása végett. Csak öten voltunk utasok, akiknek türelmetlen fel-alá sétálását kívülről irigy szemek figyelték.

Amikor végre beszállhattunk a kocsiba és a motor őrölni kezdett, a csodálatos ajándékot kapott gyerekek elragadtatásával néztük egymást Máriával. A vonat két oldallépcsőjén már ott kapaszkodtak a fegyveres határőrök, mint a régi magyar címer mellett a két fegyvertelen fehér angyal.

Aztán gyönge zökkenéssel megindult a motorvonat. Két évtizedes holtpontról mozdított ki bennünket. Még mindig nem mertük teljesen elhinni, hogy az emberi szabadságjogoknak egyike – az utazás szabadsága – személyünk tekintetében üres szólamból tömör valósággá lett.

Tíz perc múlva a vonat lelassított és a két őrangyal leugrott a csikorgó kavicsra. Elmaradt mögöttünk az őrtorony és a szegesdrót-sövény – Ausztriában voltunk, egy valamikor százszor látott, de most mégis tökéletesen újnak érzett országban.

Valami különös szellő csapott meg. Néhány pillanatra megszédültünk tőle, hisz nagyon elszoktunk már az ilyenfajta szellőktől, majdhogy meg nem könnyeztetett.

A szemünk szomjasan itta magába a kis burgenlandi állomások, a takaros falvak és a másmozgású emberek látványát. Megtelt a kocsi utasokkal és robogott velünk a késő délután aranyló fényében Ebenfurthon át kedves városom – Bécs felé.

Ahogy fogyott odakünn a júniusi természet üde zöldje és szaporodtak az épületek, úgy vett rajtam erőt a türelmetlen izgalom. Meidlingben már az ifjúkor és férfikorom emlékei tolongtak az üvegtető alatt. Amikor aztán a vonat magas pályáján együtt futott a Wiedener Gürtellel és besiklott az új Süd- és Ostbahnhof üvegpalotájába, akkor pórázra kellett kötnöm a szívemet, nehogy megugorjon.

A peronon Pestl Róbert várt, a gyerekkori pajtás, most Regierungrat in Pension, hatvanegynéhány éven keresztül megőrzött mosolyával, most is „wie aus dem Schachtel” öltözve.

Ahogy vitt le bennünket a mozgólépcső a központi csarnok szivárványfényeibe, megdöbbentett a fájdalmas ellentét a mi keleti kopottságunk és Bécs nyugati bősége között. Hogyan volt képes ez a város, melyet 1945 nyarán, amikor egy szovjet katonai tehergépkocsin egy napra itt jártam, a teljes összetörtségből és a nyomor legfenekéről húsz év alatt ilyen ragyogóvá, ilyen dússá fejlődni?

Töprengésre nem volt idő, mert szaladt velünk az autó az újjávarázsolt régi utcákon a város magja felé, a Josefstädterstrasseba, ahol Róbert egy háromudvaros, óriási bérháznak a negyedik emeletén lakott. A három zárt udvarban három emelet magas platánok álltak, tele rigófüttyel, melyhez a város letompított dübörgése szolgáltatta a kíséretet.

***

Mámorító napok következtek. Mindent látni akartunk, amihez valami emlék fűzött. Ültünk a Stadtparkban a szelíd csókák és mókusok között, kerestük a Burg udvarán az egykori Burgwachét, de a „Gewehr heraauus…!” már a múlté volt, álltunk a Stephanskirche ívei alatt, elvittem Máriát a Distlergasséba, az Uránia mögé, ahol 1913-14-ben laktam, s ahonnan elindultam az I. Világháborúba és hat évre Szibériába. Ültünk a délután fényeiben Schönbrunnban a Gloriette alatt, vacsoráztunk a Práterben a meleg júniusi estben, utána bolondos barangolás következett a Wurstlpráterben és vidám utazás a Riesenradon Bécs fényei fölött.

Most láttuk csak, mennyire kiéhezettek voltunk, mennyire a csontjainkra száradt már a bőr a koplalástól. A Kunsthistorisches Museumban belső remegéssel néztem Velasquez képeit, a Kapuzinergruftban gyerekkorom nagynak vélt alakjai aludtak érc- és kőkoporsóikban, a két nagyáruházban, Gerngrossnál és Herzmanskynál úgy bolyongtunk, mint Jancsi és Juliska a mesebeli erdőben.

Az időjárás bársonyosan puha volt. Éjjel a bársonyban ezernyi csillag ragyogott, mi pedig a régi bástyák egy utolsó maradványán lévő eldugott kis vendéglőben ültünk vadgesztenyefák alatt, gyertyafénynél, gumpoldskircheni bor mellett, olyan felhőtlen, lepkekönnyű hangulatban, amilyenben már évtizedek óta nem voltunk. Szinte vártuk, hogy a szomszéd asztalhoz hirtelen Schubert és köre telepszik le és Vogl csöndesen intonálni kezdi a Ständchent.

II. rész, 14. fejezet
Közreadja Turbuly Éva