Szemináriumok és munkás gyárigazgatók

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

1948, „a fordulat évének” őszén, a két munkáspárt egyesülése után, megkezdődött a szocdem párttagok felülvizsgálása. A „szűréseket” a vezető állásban lévőkön kezdték. Gyárunkból, amely többségben szocdem volt, elsőnek engem szűrtek egy októberi vasárnap reggelén a Városházán. Elkészültem a legrosszabbra, azonban meglepetve láttam, hogy a kérdéseket nagyon tapintatosan és kíméletesen teszik fel, és még azokra a válaszaimra is megértően bólintanak, amelyek eltérnek a Vonaltól. Amikor arra a kérdésre, hogy hiszek-e Istenben, azt válaszoltam, hogy ahogyan a családnak, az államnak, a pártnak és általában mindennek a világon van feje vagy valamilyen irányító szerve, úgy magának a Világnak, a felfoghatatlan Mindenségnek is kell, hogy legyen feje, melyet nevezhetünk Erőnek, Szellemnek vagy Istennek. Az elnök bólintott és azt felelte: „Hát igen, mi csak az alfát ismerjük, az omegát nem…”. Azzal megköszönte megjelenésemet és hivatkozva a mindenkor tanúsított szociális gondolkodásra és az azzal összhangban lévő cselekedeteimre, arra kért, legyek barátaim és beosztottjaim körében szószolója a szocializmusnak.

Néhány héttel később, nagy meglepetésemre, a gyári pártszervezet titkára ünnepélyesen átnyújtotta az M.D.P. vörös tagkönyvecskéjét. Így lettem párttag, anélkül, hogy beléptem volna a pártba. Nyolc éven át, egészen az ellenforradalomig voltam tagja a pártnak, s ezalatt az idő alatt mindig tisztelettel és tapintattal bántak velem, sohasem osztottak ki reám kellemetlen pártmunkát, inkább tiszteletbeli párttagként kezeltek.

Rákosi hatalomra jutásával teljes erővel megindult a káderpolitika. A párttitkár után a legfontosabb személy az egyes pártszervezetekben a káderes volt, aki hét lakat alatt őrzött káderlapokon vezette és értékelte ki az egyes tagok jó és rossz pontjait. A káderlapoknak, de minden egyébnek is alapja és talpköve az önéletrajz volt. Írtuk az önéletrajzokat vég nélkül. Rövideket, hosszabbakat és mindenre kiterjedő több oldalasakat. Emellett időről-időre hatalmas kérdőíveket kellett kitöltenünk, tele kényesnél kényesebb kérdésekkel. Volt-e már külföldön? Ha igen, hol, mikortól meddig, milyen célból? Mit válaszoljak erre én, aki Sanghajtól Izlandig keresztül-kasul bejártam Európát és Ázsiát, amikor csak három sor áll a válasz rendelkezésére? Vagy: Milyen egyesületnek, szövetségnek, intézménynek volt tagja, milyen minőségben, mikortól meddig? Milyen pártoknak volt tagja, mikortól meddig? Vannak-e külföldön rokonai, hol? Volt-e üldözött a fasizmus alatt? Bár az életrajzokat mindig több példányban gépeltem, mégsem volt belőlük sohasem elég. Vajon hova lett ez a tömérdek papír?

Külön tortúra volt a szeminárium. Nekem nem is annyira, mint azoknak, akik gyakorlatlanok voltak a tananyagul szolgáló brosúrák kijegyzetelésében és a lényeg kihámozásában. Ezek, szegények, izzadó üstökkel készültek a szemináriumi órákra és talán titokban visszasírták az elnyomás éveit, amikor ilyesmivel nem kínozták őket. A szemináriumok legmeggyötörtebb résztvevője a legtöbb esetben a párt által kijelölt és külön tanfolyamokon kiképzett előadó volt.

Éveken át minden hétfőn munka után az egyes csoportok összeültek a gyár új kultúrházának egy-egy szobájában és gyúrták az utolsó kongresszus anyagát, vagy Rákosi irányt mutató beszédét, vagy a párttörténetet. Az egyik évben különösen gyámoltalan előadónk volt, ami már nevében is megmutatkozott. Tulok volt a neve. Jóakaratú ember volt, de egyébként minden készsége hiányzott a politikai brosúra-tudományhoz. A kérdéseket úgy tudta megfogalmazni, vagyis inkább úgy nem tudta megfogalmazni, hogy azokra a párt főideológusa sem tudott volna megfelelni. Minden szemináriumi óra után önbizalmamat veszítve, reménytelenül gyöngeelméjűnek éreztem magamat.

Később a helyzet javult. Képzettebb, a feladatra jobban rátermett előadókat kaptunk, akik az idegen fogalmak, nevek, történeti vonatkozások előfordulásakor mindig bizalommal hozzám fordultak magyarázatért, lévén én az egyetlen magasabb képzettségű egyén a csoportban.

Az egyes szovjet vezérigazgatókról már írtam. Ők tették irigyeltté a mi helyzetünket azokban az üzemekben, melyek nem kerültek szovjet vezetés alá. Nálunk nem voltak kilengések, eredményes fúrások, elbocsátások. Aki rendesen dolgozott, azt senki sem bánthatta.

Propagandatevékenységük inkább a példamutatásban, tettekben nyilvánult meg, nem üres szólamokkal telített értekezleteken. Leghatásosabb létesítményük a gyári nagy kultúrház megépítése volt, színházteremmel és különféle célokat szolgáló egyéb helyiségekkel.

Amikor 1950. december 31-én, egy szilveszteri táncmulatság keretében a kultúrházat felavattuk, én már erős gyomorfájdalmak közepette mondtam el az avatóbeszédet. A sokévi állandó izgalom és idegesség nyombélfekélyt érlelt bennem s ezt egy soproni egyetemi magántanár májbajnak és gyomorsavhiánynak vélve, hosszú hónapokon keresztül ellenkező irányban kezelte, nem csekély költséggel. Amikor már a sok injekciótól és sósavpepszintől félholt voltam, Mária közbelépett, kiragadott a professzor úr kezéből és 1952. január 2-án felvitt Budapestre a Haynal klinikára, ahol minden kiderült és a nyombélfekély rövid pár hét alatt gyógyszeresen rendbe jött.

A gyárba gyógyultan visszatérve, alighogy visszazökkentem a rendes kerékvágásba, becsapott a villám. A Szovjetunió visszaadta a Magyar Államnak a lefoglalt idegen érdekeltségű gyárvállalatokat, köztük a mienket is. Megszűnt a védettség.

Kölcsönös meghatottsággal búcsúztattam Sumejkó vezérigazgatót, a lírai költőt és utcaseprőautomata-feltalálót, aztán vártuk a fejleményeket.

Akkortájt rendelet jelent meg, amely szerint meg kell szüntetni a gyárakban a kereskedelmi igazgatói állásokat, és az üzemek élére munkásigazgatókat kell állítani.

Nemsokára meg is jelent a kijelölt új igazgató, Pete János személyében. Sopronkövesdi parasztfiú volt, aki a lövői késgyárban dolgozott, ahonnan kiemelték, egy évre Budapestre küldték a Pártakadémiára, melynek elvégzése után alkalmasnak találták egy gyár igazgatására.

Ő maga más véleményen volt. Kereken bevallotta, hogy ő ehhez nem ért, őneki máris éjjel-nappal a feje fáj a sok ismeretlen feladattól. Ezért egész nap szedte a csillapítószereket, szívta a Kossuthot és vaktában írta alá az iratokat, melyeket eléje tettem, megmutatva, hová kell írnia a nevét. Fél év alatt szegény teljesen kikészült és szanatóriumba került. Becsületes, nyílt ember volt, a szocializmus építésének egyik áldozata. Most, úgy hallom, újra a lövői késgyárban van és nyilván, mint valami rossz álomra gondol vissza arra az időre, amikor gyárigazgató volt.

Amikor jött, hogy engem leváltson, a gyári párttitkár, a káderes, a szocpolos és a szakszervezeti titkár hosszas, eredménytelen tanácskozás után megkérdezett engem, hogy milyen beosztást adjanak, amivel meg lennék elégedve. „Hát hadd legyek igazgatói titkár” – válaszoltam.

Így lettem tulajdon magam titkára fél fizetéssel, mert hiszen Pete helyett is lényegében nekem kellett ellátnom az igazgatói teendőket.

A párttitkár és társai azonban nem nyugodtak és addig töprengtek, amíg kitaláltak számomra egy magasabb fizetéssel járó önálló beruházói állást, sőt egy hónapon belül újabb fizetésemeléshez juttattak. Nem hiszem, hogy mindebben csupán a rokonszenv játszott szerepet, hanem az a körülmény is, hogy nem nélkülözhették szaktudásomat és tapasztalatomat.

Pete után Trimmel József brennbergi bányász következett az igazgatói székben. Öntudatos, szerfelett becsvágyó, természetes jó ésszel rendelkező, magyarul folyékony hibássággal beszélő német volt, aki hatalmas lendülettel ment neki a feladatnak. Velem hímes tojásként bánt. Mindenben (majdnem mindenben!) kikérte a tanácsomat, melyet aztán nem mindig követett. Így egyrészt tanult és fejlődött, másrészt elég sok hibát követett el. Harcos természet volt. Szeretett támadni, mire aztán őt sem kímélték az elvtársak, úgyhogy az értekezleteket az „alulról jövő kritika” és a „felülről jövő ledorongolás” váltakozása kellemesen élénkítette.

Én voltam a beszédírója. Teljesen rám hagyta, mit hogyan pólyálok be a Rákosi-éra politikai pelenkáiba. Ha a beszéd felolvasása közben valamibe belezavarodott és – a hallgatósággal mit sem törődve – felém fordult, mondván: „Pecht elvdárs! ez itt rossz!” – akkor én nyugodtan azt feleltem: „De bizony jó az, igazgató elvtárs, csak olvasni kell tudni!”

Amikor nyugdíjba lépésemkor búcsúztam a gyártól, elérzékenyült és nyílt színen megölelt, sőt megcsókolt, kijelentve, hogy „az apám udán Pecht elvdársnak köszönök a legtöbb”. Ma is örömmel üdvözöl, ha az utcán találkozunk. Dohog, hogy őt mindig a legnehezebb posztokra állítják, rendbe hozni azt, amit mások elrontottak. Én figyelmesen meghallgatom, mintha nem tudnám, hogy a gyárból és utána még két-három vezetőállásból azért tették ki, mert egyrészt túl sok bakot lőtt, másrészt beteg felesége helyett a beosztott nők között keresett kárpótlást.

II. rész, XI. fejezet

Közreadja Turbuly Éva

A bejegyzés létrehozása: 2018. szeptember 10.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.