Színház születik

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

Az új esztendő úgy indult, mintha be akarná váltani reményeinket. Szinte sajnálni kezdtük, hogy haza kell utaznunk, mielőtt megvalósíthatnánk a magunk építette kultúréletünk megkoronázásának szánt kamaraszínházunkat. Egy év óta minden kérelmünkre megfelelő helyiség iránt csak „nyet!" volt a válasz. Most, a békekötés előérzetében, hirtelen minden akadály elhárult. Száz lépésnyire barakkunktól még decemberben kijelöltek a színház számára egy felhagyott, és ennek megfelelő állapotban lévő kozákistállót. Azokban a megváltást ígérő hetekben óriásoknak éreztük magunkat, nem ismertünk lehetetlent, s így tomboló lelkesedéssel nekiláttunk az első berezovkai kamaraszínház megépítésének.
Építészek, művészek, minden iparos munka elvégzéséhez értő bajtársak fölös számban voltak közöttünk, anyagot adtak az oroszok vagy mi szereztük be a szükségeset kéz alatt és a városból, ahová most már bejárhattunk, úgyhogy az istálló átlényegülése bámulatos ütemben haladt.

Nekem különleges szerep jutott. Egy héten belül németre kellett fordítanom Molnár Ferenc „Testőr" című színdarabját, melynek egy példánya megvolt a lágerben. Ezt szántuk a színház első, egész estét betöltő darabjának. Hogy miért éppen a Testőrt? Azért, mert egyik fogolytársunk, Alfréd Neugebauer tartalékos hadnagy, odahaza Bécsben, és közvetlenül a háború kitörése előtt Rigában ennek a darabnak a címszerepében nagy sikert aratott, no meg azért is, mert ebben a darabban mindössze négy szereplő van, igaz, hogy ezek közül kettő nő: – a Színésznő és annak Színházi mamája.

Mint kiéhezett oroszlán a gazellára, úgy vetettem magam abba a munkába. Öt nap alatt készen voltam a fordítással, és Neugebauer ítélete szerint jobb volt, mint a hivatalos fordítás, könnyedebb, pergőbb, csillogóbb. Boldog hetek következtek. Az oroszok bevonták az őröket a tábor körül, miután egy reggelre kettő közülük állva megfagyott a medvebőrbundában, no meg különben is félig-meddig már békeállapotban képzelhettük magunkat. A szabad mozgás tette lehetővé, hogy megszerezhettük az istálló színházzá varázslásához és magához az előadáshoz szükséges százféle anyagot és kelléket, a villanykörtéktől, melyeknek foglalatát kéregpapírból magunk készítettük, a Színésznő selyemharisnyájáig, a művészi kivitelű színlaptól a testőr lószőrforgójáig. Ezzel az ezüst [arciére-gárdista] sisakkal és a reá omló fehér lószőrzuhataggal volt legtöbb bajunk. Magát a sisakot ezüstpapírral bevont [papendekliből] valahogy elkészítette az egyik ezermester, de a forgót hiába próbáltuk vékonyra szelt selyempapír sávokkal pótolni: a lenge papírmetélt a testőr minden mozdulatánál szárnyat bontott, sőt a legkisebb léghuzatnál égnek emelkedett, és nem kívánatos derültséget váltott ki. Bertollini oldotta meg a kérdést sommásan. Egyik emberével a verchne-udinszki hetivásáron lopva lenyisszantatta az egyik burját fehér lovának farkát, s ebből a farokból lett aztán a testőrsisak pompázatos, nőbolondító forgója.

A szereplők közül csak Neugebauer volt hivatásos színész. Ő az úgynevezett „szépfiúk" fajtájához tartozott, puha, álmatag vonásokkal, tökéletes rajzú szájjal (melyből válogatott trágárságok szálltak), blazírt szemmel, gyér hajzattal, dús humorral. Vállas, de nem izmos, s abban az időben még párnás bonviván volt, aki szívesen vette, ha „Neugebauer der Grosse"-nak – a nagy Neugebauernek – neveztük némi kajánsággal, bár nem alap nélkül, mert nagyon tehetséges volt, miért is hazatérésünk után Rheinhardt színházának, a Theater in der Josefstadt-nak lett prominens tagja és néhány év előtt mint a bécsi Burgtheater örökös tagja hunyt el.

A Kritikus szerepét Richárd Rzehak, brünni tartalékos dragonyos hadnagy alakította, egy nagy irodalmi műveltségű, kissé nőies fiú, akit általában „Dragoner-Mizzi"-nek hívtunk. Előadóművész volt, különösen Rainer Maria Rilke verseit szerette előadni, de mint műkedvelő színész is megállta helyét.

Neugebauer színészszeme fedezte fel egy Apollo-szépségű, kisportolt, csöndes mérnökben, Ottó Burgerben, a Molnár Ferenc által megálmodott, elbűvölő Színésznőt. A felfedezéstől maga Burger képedt el leginkább, mert semmilyen vonatkozásban nem érzett magában női értékeket. Ezt bebizonyítandó, rögtön kézállásba lendült, és így sétálta végig a szobát.

De Neugebauer szimatja csalhatatlannak bizonyult. Burger tökéletes illúziót keltő színésznő lett. A verchne-udinszki hölgyektől kölcsönvett selyemharisnyákba bújtatott lábaitól, bársony estélyi ruhájától, mosolyától és szeme tüzétől a tábor törzstisztjei had-nagyokká fiatalodtak, a hadnagykorban lévők pedig csuklottak a gyönyörűségtől, amikor Ottó legyezője mögül kacéran a Testőrre villogott, vagy ringó csípővel végigsétált a színpadon.

Ami a testőrsisak lószőrforgója volt a kellékek között, az volt a színházi mama alakítója a szereplők között. Neugebauer felfedezése volt Viktor Bőhm is, a schwabingi festő, ez a csupa szív, csupa kedély és csupa ránc ember. Arca vénasszonyarc, járása vénasszonyjárás volt, ő maga csupafolt tüzérfőhadnagyi egyenruhájában, rongyos sállal a nyaka körül, kötött hósapkával a fején egy szeretetreméltó rongybaba. „Pemschl”-nek becéztük és szerettük „Pemzlit", ahogy a gyerekek is szeretik rongybabájukat. Gurult a nevetéstől, amikor Neugebauer óvatosan beavatta abba az összeesküvésbe, melynek célja az ő színésznővé avatása volt. De amikor végül is be kellett látnia, hogy a sors eme elképesztő rendelése elől nincsen egérút, akkor felülkerekedett benne a müncheni festőhumor, és ráncait csokorba szedve, olyan előkelő-ordináré színházi mamává változott, hogy Molnár Ferencnek kiesett volna a monokli a szeméből, ha láthatta volna.

Persze, baj azért volt vele bőven. Nemcsak a nézőket rázta a nevetés láttára, hanem őt magát is. Ezért a második felvonás páholyjelenetében háttal a nézőknek kellett ülnie. Ami azért is szükséges volt, mivel képtelen volt akár egy mondatot is megjegyezni a szövegéből, azt tehát nagy betűkkel a belső kulisszákra írtuk, s onnan olvasta le. Minderről tulajdonképpen még korai beszélni, hiszen néhány hetet előre szaladtam az időben.

***

Ugyanis közben megtörtént a lázas munkával létrehozott kamaraszínház ünnepélyes megnyitása. Kozák istállóval ilyen átlényegülés még nem történt. Egy nagyon tehetséges prágai építőművész, Skrabal, tervei alapján és az ő irányításával január 6-ra készen állott a kétszázötven személyes intim színház, süllyesztett zenekarral, fekete-aranyarabeszkes függönnyel, sötétre pácolt lócákkal. Művészi kivitelű színlapok hirdették szürke fogolyéletünk fénnyel szegett eseményét. Lüktető izgalommal, a magunkra találás enyhe mámorában vártuk a nagy pillanatot, amikor Lahr karmester pálcája nyomán felzeng a részben saját készítésű hegedűkből Schubert első számú katonai indulója. Végre eljött ez a pillanat is. Utána elsötétült a nézőtér, s vele együtt kialudt a valóság is, hogy átadja helyét egy másik világnak, melyet ebben az esetben Arthur Schnitzler, az Anatol-ciklus szerzője, és a mi fantáziánk teremtett meg.

Az illúzió szesze gyöngyözött a fogolyfejekben, a játékosan felfokozott lét – a művészet – ringatta a lelkeket, s a hullám tetejére lendítette őket, amikor szétvált a függöny és sugárzó fényben megjelent Alfréd Neugebauer mint Anatol, a léhán-kedves bécsi gavallér, aki a „Búcsúvacsorára", az „Abschiedssoupé"-ra várja megunt babáját, a kis táncosnőt, Anniét. Harctér, haláltábor, tífusz, a világtörténelem minden réme semmivé foszlott, amikor Ottó Burger, a bécsi „süsses Madel" minden bájával kistafírozva belibbent és csalfa nőiességével végiglángszórózta a megremegő férfitömeget. Schnitzlernek ez a szellemes kis egyfelvonásosa, s utána egy másik rövid darabja, a „Literatur", alapjában rázta meg a berezovkai északi tisztitábort. A megsűrűsödött vér vadul nyargalni kezdett az erekben, a vágy színe hallhatóan zúgott aznap éjjel a barakkokban, s még a lelki rokkantak és kókadtak is reszkető orrcimpákkal szimatoltak valami után, mert a nőben megérezték az évek ólomszínű óceánja után a túlsó part fűszereinek illatát.

II. rész, 1. fejezet

Az osztrák császár testőrcsapata.

Másként papundekli, vastagabb papírlemez.

Comments

Friedrich Rezső | 2016. szeptember 5. 12:44

Először kerül említésre Nagyapám fogságának helyszíne is: Verchne-Udinszk!
Ezért is olvasom nagy érdeklődéssel Becht sorait! Szomszéd táborok lévén.

A bejegyzés létrehozása: 2016. szeptember 5.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.