A kievi krjeposzt, tehát a vár, ahol már vagy ötven fogoly tiszt várt a továbbszállításra, úgynevezett „tetvesedési állomás" volt, vagyis, aki eddig tetű nélkül megúszta, itt feltétlenül megtetvesedett a hónapok óta tisztítatlan pokrócoktól.
De hát ez a körülmény már nem izgatott. Tetvekkel bőven el voltam látva. Sokkal izgalmasabb volt, hogy írhattam egy lapot haza, és hogy átadhattam magam a borotválás és hajnyírás gyönyörűségének. De alighogy fürtjeim a padlón hevertek, az örökké elégedetlen ember máris fürdő és tiszta fehérnemű után kiáltott bennem. Nos – amíg ez a kívánságom is beteljesült, addig még négy hétnek kellett elmúlnia.
Másnap felolvasták a továbbutazók névsorát. Kadjet Bjecht neve is rajta volt. Ámulva láttam, hogy a felolvasott tizenkét hadapród közül egyetlen egynek sem volt hadapródi rangjelzése. Az összetartozás és cinkosság érzése csakhamar összetömörített bennünket, de ehhez az oroszok is hozzájárultak, akik a társaságot tisztekre és hadapródokra osztották. Az utóbbiak majd a legénységhez kerülnek – úgy hallottuk nem kis megdöbbenéssel – mert a kadjetokat az oroszok nem veszik tiszt számba.
Elindultunk az állomásra. Elöl a tiszt urak, azután – illő távolságban – a pseudo- hadapródok, és végül a legénység. Másfél órai mars után a jeges szelektől korbácsolt síkságon egy kis állomáshoz értünk. Már sötétedett. A hadapródok csoportja mindjobban összeolvadt a tisztek csoportjával, és az általános zűrzavarban én is megtaláltam lembergi tisztjeimet.
Pokoli lárma közben megrohamoztuk a vagonokat. Mindenki elszántan küzdött egy jó helyért, mintha csak az ellenség állásait kellett volna bevenni. Nekem könnyű dolgom volt. Nem volt egy fia poggyászom sem, hiszen én a szibériai útra úgy indultam, mint valami rövid sétára. Minden ingóságom egy új zsebkendőből és a köpenyem zsebében talált egy pár harisnyából állt. Hónom alatt egy kijevi fehér búzaliszt cipóval, melynél jobbat azóta sem ettem, valamint egy rúd kolbásszal, nemsokára egy II. osztályú vagon felső priccsén ültem, és elégedetten szemléltem a kavarodást alattam.
Zöldbársonnyal bevont fekvőhelyem egészen kimagasló szerzeménynek tűnt. Kéjesen kinyújtózkodtam, és a kerekek egyhangú dalától csakhamar elszenderedtem.
Amikor néhány órával későbben felébredtem, szemben velem az öreg poroszt pillantottam meg, amint egy gyertyacsonk fényénél elmerülten tetvészkedett. Az én testem is viszketett kegyetlenül, részleteiben és egészben, s így megállapítottuk, hogy a pompás bársonypárnák tetvek millióinak tenyészetét rejtik.
Tizenhat napon át kattogott alattunk a kerék.
A bűvös henger fehér – fekete – szürke szilánkokból egyberázódó csillagjai borús képeket idéznek fel.
A szomorúság mélabús országában robogunk. Végtelen csend lebeg a halott végtelenség felett. A pillantás elfárad, amíg a hó sivatagon túl eljut a ködbe vesző láthatárig. Egyetlen domb, egyetlen lázadó, felfelé törő vonal sem szakítja meg a vízszint bénító uralmát. Fakó, sárgásszürke derengést szuroksötét éjszaka követ, melyet az itt-ott pislogó gyertyacsonk még feneketlenebbé tesz.
Néha nagy hópelyhek keringenek lusta eséssel az ukrán róna felett, máskor a jégboszorkányok söpörnek végig rajta vijjogó táncban.
A mozdony időnként felüvölt, mint valami sebzett fenevad a sötét őserdő mélyén. Mi némán ülünk, és kihallgatunk a messzeségbe és a múltba.
Az állomásokon elvadult szakállú öreg muszkák lézengenek, fejükön bozontos süveg. Kirgizek, kalmükök, tatárok álmosan mustrálnak bennünket keskeny szemükből, mialatt gurgulázó hangon áruikat kínálják. Mindennél fontosabb és hasznosabb berendezés a „kipjatok", az a kis házikó minden állomáson, amelyben éjjel-nappal és ingyen forró vizet lehet kapni a teakészítéshez.
Isszuk a teát – a „csáját", ahogy már mi is nevezzük – hajnaltól éjszakáig. Ez a csája a narkotikumunk a halálos unalom, a reménytelenség és a gondolatok ellen. De megoldja a nyelvet is, és átmelegíti a szívet. Este lefekvés előtt, a tea egyetlen családdá egyesít bennünket. Isszuk, és mesélünk egymásnak fáradhatatlanul arról, ami volt. A jövőről hallgatunk. Aztán felmászunk a fekvőhelyünkre aludni és vakarózni.
Kurszk – Voronyezs – Kozlov – Tambov: idegen világok idegen nevei. Fagyott hullákként feküsznek a hósivatagban. Csak az állomásépületek vendéglőjének nagy ablakaiból árad fény az éjszakába, és lázas látománynak érezzük, hogy ez a fény a befagyott ablakokra vetíti a szobapálmák és dísznövények délszaki árnyékait.
Még délben is szürke ködfátyolba burkolózik a világ. Mintha a napos nappalról mindörökre le kellene mondanunk. Mintha a nap a „tűrők és alázatosak" eme országában belehalt volna bánatába. Félálomban tengünk-lengünk. Hervad a lelkünk. Az örökös szürkeség, a piszok, a bűz, a tetvek, az idegenség jeges lehelete versenyt rágják az idegeinket. Órák múlnak, és senki sem szól.
Az ötödik napon Penzába érünk.
Új őrséget kapunk. A régi magával vitte élelmezési pénzünk hátralékát is. Minden vagyonom 90 kopejka.
Az új őrség mindenek előtt elbújt legénységiek és hadapródok után razziáz. Két órán át a vagon felső emeletének legsötétebb zugában rejtőzöm. Csak nekem és két medikusnak sikerül a tiszti kocsiban maradnunk.
Robogunk az éjszakában. Künt a vihar üvölt, bent a muszka őrök, akik pálinkamámorukban a testvériességbe szédültek. Dadogó nyelvvel bizonygatják, hogy valamennyien testvérek vagyunk, és szeretnünk kell egymást. Elosztják közöttünk cukrukat, kenyerüket, dohányukat. De amikor vonakodunk a felkínált bűzlő szeszből inni, vak dühbe gurulnak és fegyvert fognak reánk.
Tíz perc múlva újra jó barátok vagyunk. Táncolnak és énekelnek, hogy a kocsi eresztékei tágulnak.
Ez az első igazi találkozásunk az orosz nép lelkével: túláradó jóság, testvércsók és könny, majd – átmenet nélkül – vak düh és ölni akarás. Hol szakállas arcukat dörzsölik arcunkhoz testvéri csókban, hol a bajonettet szegezik mellünknek.
Végül is győz a spiritusz. Horkolva hevernek a padlón, mi pedig a sűrű füstben és bűzben kemény priccsünkön hánykolódunk, (mert közben már „fapadosba" telepítették át egész társaságunkat, és küzdünk a falánk tetvekkel.
Az utazás egyhangúsága kezd elviselhetetlen lenni.