Treszka néni és Franci

Vacsora után éles csengetés jelezte Treszka néninek, mama barátnőjének, mindennapos megérkezését. Harmincöt év körüli – tehát már a végleg pártában maradt lányok közé számító –, száznyolcvan centi magas, harsány szavú nő volt. A szépséget nála valami nyers jóság pótolta. Mintha restellte volna, hogy gránátos termete és férfias hangja ellenére szoknya csattog lábszárai körül és csipkezsabója alatt a szeretettől állandóan túlcsorduló szív dobog. Minél puhábbnak érezte ezt a szívet, hangja annál gorombább lett, de szemén mégsem tudott uralkodni, az csak könnybe lábadt és kékségét befelhőzte az aggodalom, a szánalom vagy a segíteni vágyás.

Erősen a saját lábán álló, dolgozó nő volt. Frigyes főherceg magyaróvári gőzmalmának soproni lisztlerakatát vezette az [Ezüst utcában]. Ott ült naphosszat a kirakatablak mögötti kényelmes sarokban, kötve, horgolva vagy könyvelve. A hosszú bolthelyiséget bársonypuha lisztillat lengte be, szépen sorakoztak benne a csapófedeles ládák a kenyér-, rétes-, 00-ás, dara- és ki tudja még hányféle lisztfajtával, melyeket Buthy Dénes, a líceum későbbi pedellusa mért kék zacskókba Treszka néni szúrós szemű felügyelete alatt.

Ritkán volt egyedül. Majd mindig ott ült nála egy-egy idősebb úr és csöndes pletykálás közben szívta Treszka néni saját töltésű cigarettáit, melyeknek dohányát Purzsicsánból, Hercegovinából, Kirből, Finom törökből, szigorúan titkos arányban keverte és töltötte, liszttől síkossá lett ujjaival a parafás [Riz Abadie-hüvelybe]. Ő maga nem dohányzott, de mód felett szerette, ha vendégei elragadtatva dicsérték cigarettái zamatát és illatát. A cigarettán kívül fiókja mindig tele volt cukorkával, de csak egyfélével: piros és fehér [prominclivel]. Ezeket nyilván nagy tételben vásárolta, mert minden este hozott nekünk egy-egy zacskóval, úgyhogy Treszka néni emléke örökös promincli illatba burkoltan lebeg előttem, még ma is.

Treszka néni családunkban olyanféle szerepet töltött be, mint manapság a rádióban az események kommentátorai. Mire hozzánk ért este, már elrendezte a napközben összegyűjtött híranyagot, kigondolta hozzájuk a megfelelő körítést és ezeket most hol lelkesen, hol felháborodással, hol vitriolos gúnnyal, hol könnyes meghatottsággal pergette le szomjasan hallgató anyám és figyelő apám előtt, aki a [Pesti Hírlap] politikai híreit szívesen cserélte fel Treszka néninek a soproni életből merített híreivel.

Néha anyám, egy oldalpillantással reám, kettévágta a szóáradatot [„Schindln am Dach!"] megjegyzéssel, mire Treszka néni észbe kapva a beszédet rögtön németre fordította, én pedig tudva, hogy most olyanról beszélnek, ami nem gyerekfülnek való, még feszültebben figyeltem. Míg látszólag teljesen elmerültem színes ceruzáim mesevilágában, titkos német tudásom segítségével ámulva hallottam, hogy a Lujza néni mindenesének, annak a „szemforgatós ártatlanságnak" gyereke lesz a bakájától, akit mindig az unokabátyjának mondott. Apám ilyenkor résztvevően csóválta a fejét és sajnálta a szegény elcsábítottat, ám a nők szikrázó szemmel reá támadtak és nemcsak a lelkiismeretlen férfinemet szidták, hanem az erkölcstelen kiscselédet is, aki hagyta magát szégyenbe dönteni. Nem értettem a nagy lelki felindultságot, ködös volt előttem az egész esemény, hamar el is felejtettem, mert a színes ceruzáim alól kibontakozó napfelkeltét, amely éppúgy lehetett napnyugta is, immár tökéletesnek találtam, miért is a rajzolás közben a bal szájszegletből kidugott nyelvem hegyét immár visszahúzhattam.

…

Azokban az időkben a gazdag soproni családok Fräuleint, vagy mademoisellet, esetleg még angol misst is tartottak gyermekeik mellett, mert úgy érezték, hogy ezzel tartoznak társadalmi állásuknak és gyermekeik jövőjének. A gyerekek így aztán addig keverték a magyar, a német, francia és esetleg az angol nyelvet is, amíg bábeli recept szerint belezavarodtak a nyelvekbe, a magyart germanizmusokkal és gallicizmusokkal fűszerezték, németül félig-meddig, franciául és angolul pedig éppen csak annyit tudtak, amennyit később könnyűszerrel elfelejthettek. Egy napon Treszka néni egy szelíd és ijedt, fiatal lánnyal állított be hozzánk. Ez a Franci! – dörögte, miközben szegény leány vállára csapott. Franci nevelőnő Párizsból. Egy szót sem tud magyarul. Segíteni kell szegényen, tehát – szeressétek!

Francival Treszka néni élete új irányt vett. Bepólyálta goromba szeretetébe, jó lakást, kosztot, tanítványokat szerzett neki és közös nyelv hiányában kézzelfoghatóan kioktatta, hogyan védekezzék a tolakodó és mindenre elszánt férfinépség ellen. Franci ijedt hálával tekintett fel hatalmas patrónájára, aki el volt szánva rá, hogy egyetlen francia szót meg nem tanul, ellenben szünet nélkül magyar és német szóval ostromolta a „mamzelt".

Közös kirándulásainkon, miközben a szülők Treszka nénivel valami fontosnak vélt dolgot tárgyaltak, Franci az érthetetlen nyelv zuhatagából hozzám menekült, és kezemet fogva hol a környező dolgok francia neveit tagolta számomra, hol szapora francia csicsergéssel szorította vissza könnyeit, melyek ebben a vad, idegen magyar világban állandóan potyogásra készen torlódtak szép sötét szeme sarkában.

Francit hamarosan elvesztettük. Sohasem tudtam meg, hogyan került Magyarországra és ide Sopronba. Mielőtt még játszva megajándékozhatott volna a francia nyelv kezdeti ismereteivel, fogta kis bőröndjét és eltűnt az Eiffel-torony irányában. Elment, mielőtt szíve megszakadhatott volna a nagy idegenségben. Hogy eddig nem szakadt meg, az Treszka néni érdeme volt. Jelentéktelen kis epizódnak látszik Franci esete egy gyermek életében. Pedig fontos volt, mert hosszú gondolatsorokat indított, melyek a családi élet bástyái közül kikanyarodtak az idegen világok, idegen emberek, idegen sorsok borzongató ködeibe. Soká láttam még Franci formás sziluettjét távolodni és zsugorodni az ismeretlen világ homályaiban. Mindig kisebb és halványabb lett. De teljesen nem tűnt el – még ma sem.