if ($logged_in == FALSE) { }

Új otthon a Deák téren, hercegi szomszédok

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Kálmán öcsém megszületésével a régi lakás szűk lett. Kertes családi ház! – ezt a jelszót adta ki édesanyám, aki férjhezmeneteléig szülei felsőlőverében töltötte a szép évszakokat és a városi bérházban már elepedt a saját vetemény, gyümölcs után.

Apám, immár három gyermek büszke létrehozója, a dinasztiaalapítók hevével látott hozzá az új honfoglaláshoz, melynek eredménye a Deák tér 3. szám alatti bérelt családi ház lett a mai Múzeum-kert tőszomszédságában. A ház még abból az időből származott, amikor a Deák-tér helyén szabadon folydogált a Rák-patak a Szedres nevű mély árok fenekén. A patakot beboltozták, a kis ház mellett sorra épültek a kétemeletes szép házak, balra tőle pedig a gazdag kereskedőcsalád, a Lenck Samu fűszer- és gyarmatáru nagykereskedés tulajdonosai építették fel, hatalmas park közepén, oszlopsoros, klasszikus stílusú villájukat, melyet a család tönkremenetele után Schaumburg-Lippe herceg, a soproni 9-es Nádasdy huszárok őrnagya, XII. Keresztély dán király veje lakott családjával. Így lettünk mi tőszomszédai eleven hercegeknek és hercegnőknek, sőt nyáron, amikor a királyi nagyapa és após is Sopronban tartózkodott, a mi veteményeskertünk Hamlet utódjának veteményesével lett határos. XII. Keresztély, a joviális polgárkirály szeretett a soproni hetipiacokon járkálni és a kofákkal elbeszélgetni, amikor azok buzgón ajánlgatták a „Herr Kénich”-nek a paradicsomot vagy a rántanivaló csirkét, szóval ez a derék király a két kis unokájával a közös kerítés mellett szokott sétálgatni. Egyszer aztán, amikor gólyalábakon nagyokat lépegetve üldöztem a ribizlibokrok között Irénke húgomat, németül átszólt hozzánk, nem akarunk-e átjönni az unokáival játszani. Miért ne – gondoltuk és átbújtunk a kerítésen az idegen felségterületre, hogy kergetőzzünk a kis herceggel és hercegnővel, akiknek a nevét bizony már elfelejtettem. Édesanyámat, aki mindenfajta trón tiszteletében nőtt fel, annyira fellelkesítette ez a legmagasabb kegy, hogy nem sokkal később elvállalta a pofaszakállas hercegi főlovászmester úr, Stich Leopold elsőszülött kislányának keresztanyaságát. Ebből az Elsie névre keresztelt csecsemőből csodaszép leány lett, aki később, amikor a hercegi család már messze elkerült Sopronból, meg-meglátogatta anyámat és bennem is kisebb vértolulásokat okozott, míg aztán egy cseh tiszt felesége nem lett.

Tehát itt, a gőgös pávák rikoltozásától hangos, egzotikus fákkal beültetett park – a mai Múzeum-kert – mellett volt a mi új otthonunk. Kis bibircsók a fenséges – sőt nyáron: felséges – szomszéd nagyúri birtoktestén.

A gimnázium első négy évében ez az új otthon és a mögötte lévő kert jelentette azt a szép, örömökkel teli világot, melynek fonákja az iskola volt. Külön szobát kaptam, benne gyorsan gyarapodó könyvtár: az álmok kikötője, melyből éjfélig tartó kalandos utakra indultam, Jókai, Verne, H. G. Wells hajóin. Nem csoda, hogy másnap, a latin órán Vojkó Pál, a kékszemű és selymes bajuszú, beteg költő-tanár hiába magyarázott a katedrán valami nyelvtani szerkezetet, – én a marslakók érkezését vártam, vagy a láthatatlan embert üldöztem London utcáin. Mivel árbocom és rajta árbockosaram nem volt, az izgalmas tengerész-regényeket felvittem a nagy diófa koronájába, s ott, az ágak villáiban kuporogva, megsiketülve a profán külvilág zajai iránt, ittam az írói képzelet mámorító italát és közben nagyokat haraptam a nyüves [hajócvibakká] kinevezett vajas kenyérből.

A külön szoba és a mértéktelen olvasás a természetellenes elzárkózás és a valóságon kívüli lebegés állapotába csábított volna, ha nem tombol bennem – üdvös ellenszerül – még egy szenvedély, a játék. Az osztályban még nem volt barátom, de volt három, nálam fiatalabb pajtásom, akik Irén húgommal együtt vakon engedelmeskedtek nekem. Tobzódtunk a játszásban, de nem elégedtünk meg az évszázados, hagyományos játékokkal. Mindig újabbakat eszeltünk ki, úgy hogy egy napon magunk rajzolta plakátokon meghívtuk a ház lakóit és az ismerősöket az Árnyszínházba, ahol az ajtókeretre kifeszített lepedő mögött, a [commedia dell’arte] stílusában – ezt persze akkor még nem tudtuk – a kigondolt cselekmény keretét rögtönzött dialógusokkal töltöttük ki, miközben mi jobban mulattunk, mint közönségünk.

A mű szerzője: 
Becht Rezső

kétszersült

"Hivatásosok színjátéka" rögtönzött színjáték, mely a 16. század közepén alakult ki Itáliában.

A bejegyzés létrehozása: 2015. január 12.