A lőver fölött ezer torony hívó hangja zengett. Haranggá változott fölöttem az ég, én magam harangnyelvvé, amely az emlékek viharzásában részegen ringott, és azoknak a harangoknak az ércét kongatta, melyeket elhallgattatott a háború és a légoltalmi szirénák vijjogása.
Talán nem is a messzeség, az idegenség után vágyódtam sajgó vágyódással, csak azok után az évek után, amikor a vonatok, hajók, repülőgépek még a békés ember szolgálatában száguldottak át a határokon és az aknamentes óceánokon. Amikor még nem volt irányított gyűlölet, és az ember gyomra legfeljebb a hajnali pályaudvarok kénes füstjétől émelygett. Amikor a különböző nemzetbeliek még meglátták egymásban az embert és egykori világháborús ellenfelek a bajtársiasság meleg csillogásával a szemükben mosolyogtak egymásra a nemzetközi hotelek halljában. Amikor a kést még nem ökölbe fogták, hanem a jóindulatúak könnyed tartásával három ujj közé.
Volt ezeknek a húszas és harmincas éveknek egy különös, izgalmas mellékíze is, annak a veszélynek az árnya, amely belopta magát az élet minden területére és fáradhatatlanul írta a „mene tekel"-t a mozihíradók vásznára és a házak falára. Mindenki érezte, bár bevallani nem merte, hogy csak egy tragédia felvonásközi szünetében él, s ezért aki tehette, halmozta az élvezeteket, gyűjtötte a szemébe a szépnek, ragyogónak látványát, nyelvére a nemes, tökéletes ízeket, fülébe a szép hangokat, a csöndnek zenéjét és a vakációzó emberek gondtalan nevetését.
Ezekből a tartalékokból élünk ma, amikor a Riviérán testileg koplaló, lelkileg összezúzott menekülők lézengenek, amikor a Riva degli Schiavoni néptelen, a Bois de Boulogne-ban és a brüsszeli Bois de Cambre-ban német katonák sétálnak, amikor a gyönyörű luxushajók a tenger fenekén rothadnak vagy az összebombázott kikötők foglyai, a vonatokon pedig a Super Cook-Iroda, a Háború R.T. bonyolítja le tömegkirándulásait, melyeknek célját még a főrendezők sem ismerik. A [„Fahrt ins Blau"-ból „Fahrt ins Schwarze"] lett, a nyári vakációból fogolytábor, a képes levelezőlapokból veszteséglista.
Ha végignézek a lőver fakoronáin, amint a szél borzolja őket, a Földközi-tenger hullámait látom. Ha szürke eső csapkodja őket, az ír partok mentén képzelem magam. Éjjel álmomban a kis ház ringani kezd, hajókajütté változik, recseg, ropog. Felriadva, egy gyermek makacsságával szeretném elhitetni magammal, hogy reggelre a görög szigetek fognak köszönteni vagy Dover sziklái vagy Rodosz rózsaligetei.
De reggel árboc helyett bozontos fenyők támasztják az ólmos eget, sirályok helyett rigók röpködnek körül, Konstantinápolyból Sopron lesz, az ír tavakból a Fertő.
Nem vagyok hálátlan. Tudom, hogy jól van ez így is. Hogy ez is boldogság, amiért ma milliók megirigyelhetnének. De mikor úgy szeretnék megint hazavágyni a londoni City autóbuszainak emeletéről ebbe a csöndes városba, vagy a Vörös-tenger izzó poklából mohával kipárnázott erdei csapásra!
Talán nem is ez a fordított nosztalgia, ez a távolba vonzó vágy kínoz, nem is a Rajnát és a Szajnát, nem a richmondi Themzét vagy az Arnót szeretném viszontlátni, talán könnyen lemondanék egy késő délutáni sétáról a [Pincion] vagy egy kora reggeli úszásról a déldalmát partok egyik öblében, ha ... ha az utazási irodák ma is változatlan ügybuzgalommal áraszthatnák el a világot csábító prospektusaikkal, és a wieni [Verkehrsbüróban] a szőke hivatalnok szemrebbenés nélkül állíthatná össze a legfantasztikusabb utazás jegyeit a málnaszínű borítólapba, vagy a Cosulich-Line irodájában szolgálatkészen terítenék elém az „Oceania" tervrajzát kajütválasztás céljából...
Tudom, tudom, hogy sokak szemében ezek gyerekes és férfihoz nem méltó ábrándozások egy olyan korban, amikor az Academie Francaise tagjai vagy Goncourt- díjas költők egy szál biciklin vergődnek végig Franciaországon menekültükben dél felé, és a Lufthansa gépei ejtőernyősöket szállítanak a Gejranger-fjord fölé, de – alapjában nem gyerekes-e minden emberi vágyakozás, kezdve a csecsemő tejesflaskó utáni sóvárgásától a „világmegváltó" új Cézárok véres uralomvágyáig?
Minden közepes intelligenciájú csillag kinevet bennünket a maga párszáz fényévnyi távlatából, ahogy néhány rongyos földi évezred óta magunkat tartjuk a világ közepének és felváltva hol leborulunk eszméink nagysága előtt, hol átkok és szidalmak között vérbe és sárba tiporjuk ugyanazokat az eszméket.
Pedig az emberiség csak annyi, mint ez a szúnyog, melyet éppen most semmisítettem meg egyetlen kézlegyintéssel, mert betolakodott gondolatköreimbe és fontosabbnak vélte a maga vérszomjának kielégítését, mint az én „magasabbrendű" fontoskodásomat.
Egyszer majd reánk is lecsap a Kéz és kipöcköli öröknek hitt pályájából a Föld összemorzsolt hulláját. Akkor majd ez a gőgös Világközepe mint rosszemlékű kozmikus porfelhő kóvályog az Űrben, és Vénusz undorral a szája elé szorítja csipke zsebkendőjét, amíg elszállt a kellemetlen csóva, Szaturnusz pedig szidni fogja a Mennyei Köztisztasági Hivatalt, mert nem locsolja elég gyakran az égi úttesteket.
Senki sem fogja megsiratni a darabokra hullott Földet, mert saját magán kívül senki sem tudott a létezéséről. Romjaiból nem lesz búcsújáróhely, nem keresik fel majd turisták, akik ámulva hallgatnák az idegenvezető magyarázatait, hogy: Itt, Hölgyeim és Uraim, itt, ezen a szálló porszemen bugyogtak hajdan a moszuli olajkutak, melyekért annyi vér folyt. Emezen állott az utolsó álmodozók mentsvára, a Népszövetségi Palota. Azon a kis sárga rögön vívták a cannae-i csatát, amazon valamivel később a marne-i ütközetet. Ott, az a kiszikkadt rög volt az emberiség bölcsője, Ázsia, amott, az a parányi sárgalacsin – igen, igen, az a furcsa vörös színű – szóval azon élt egykor az Európai Kultúra nevű szörnyeteg, amely legszívesebben magamagát termékenyítette meg, de valahányszor felnevelkedtek gyermekei, megiszonyodott tőlük és felfalta őket. Ugyanezen a sárgalacsinon élt a második világháború korában – ebből az elnevezésből is láthatni, hogy sejtelmük sem volt arról, mi a „Világ", tehát itt élt a második általános földi háború korában, egy kert mélyén egy különös ember, aki annyira aggódott ezért a gyermekgyilkos kultúráért, hogy nem restellte aggodalmát zavaros mondatokba önteni. Ezekben az a jellemző kitétel is előfordul, hogy ez a Föld nevezetű alkalmi sárgolyó egykor porfelhővé omolhat szét, ami, mint láthatják, Hölgyeim és Uraim, azóta tényleg be is következett.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva
Utazás a kékbe, illetve utazás a feketébe.
Park Rómában.
utazási iroda