November 6-án elérjük Mandzsúria állomást a mandzsu határon. 1461 versztára vagyunk Irkutszktól. Más ország, más táj, más emberek. De a vasútvonal urai az oroszok. Bámulatos az olcsóság. Még a mi nyomorúságos fogoly-vonatunkat is ellepik a mandzsu és kínai árusok, akik mindenféle gyanús süteményt, gyümölcsöt, húsokat árusítanak. A favorit a fapálcikára feltűzött négy-öt apró piros, cukorral bevont alma. Neugebauer rögtön el is kereszteli őket „Koleraapfel"-nek - „koleraalmának".
Egyelőre kilátástalan a továbbutazás, ezért néhányan beszivárgunk a városba körülnézni és egyet-mást vásárolni. Szegényes utcasorok, szomorú házak, macskatalpú kínaiak fekete kaftánban osonnak a fehér havon. Titokzatos, sötét bűnöket gyaníttató légkör. Szinte megkönnyebbülünk, amikor újra a mi világunk, a piszkos marhakocsi vesz körül, benne a megszokott arcok. Utazunk tovább. Már ötödik napja, hogy elhagytuk Mandzsúria állomást, és komótosan fogyasztjuk a kilométereket, melyekből 1388 esik Mandzsúriára. Órákig álldogálunk valami furcsa nevű állomáson: Chailar...Buchedu... Csalan- tun... Dzsingiz-khan, ahol – állítólag – a világhódító Dzsingiz született.
Átkelünk a Nagy Szingan-hegységen, melyre négy nagy szerpentinben kapaszkodik fel a vonat, aztán újra a sivár sztyep-vidéken döcögünk tovább, ahol a kék ég alatt sárga fűcsomók tarkítják a hómezőket, kúpos, kopár dombok keretében.
***
Minden nap nagyobb lelki erőfeszítést igényel, hogy hanyatt fekve a sötét priccsen, megborotválkozzam és rendben tartsam a ruhámat. [Cicikar], Anda. A vonat fél napig áll. Mi négyen bejárjuk a kis mandzsu várost. Csodálkozunk, és bennünket is megcsodálnak. Körülöttünk a mongolok, kínaiak, tunguzok, burjátok sárga tömege kavarog, civódik, vigyorog, szitkozódik, alkudozik. Fényes szögekkel sűrűn kivert kerekű, nehéz kordékat húznak apró, fekete ökrök.
Lobogó zászlókkal egy halottas menet siet el mellettünk futólépésben. Nyolc izmos mongol zihálva cipeli a nehéz koporsót, amely egy sárkányokkal díszített szekrényfélében nyugszik. A menet élén egy csöpp, ferdeszemű legényke hosszú zászlónyéllel küszködik. A nyél végén, fent a magasban vörös zászló lebeg, hátrább a gyászolók loholnak.
Aztán ismét a priccsen heverünk és tépelődünk. Mert valami van a levegőben. Már Chailarban, Bucheduban, Cicikarban is arról beszéltek muszka őreink, hogy „vojna kaput!", vége a háborúnak. Engem különösen bánt ez a bizonytalanság, mert az én feladatom a „hadifogolyújság" szerkesztése. Amíg orosz vagy angol nyelvű kínai és japán újságokat lehetett szerezni, addig könnyű dolgom volt. Kijegyeztem a fontosabb eseményeket, aztán a legközelebbi állomáson minden vagon küldött a mi vagonunkba egy gyorsírót. Ezeknek lediktáltam az „újságot", ők meg visszatérve vagonjukba, ott felolvasták. De most már napok óta képtelen vagyok nyomtatott újsághoz jutni ezekben a mandzsu falvakban, ezért türelmetlenül várom, hogy megérkezzünk Harbinba, Mandzsúria fővárosába. Este, november 9-én be is futunk, de vonatunk nem áll meg a személypályaudvaron, hanem csak messze kint, a teherpályaudvaron, a kiszállás meg tilos. A riporter-láz nem hagy nyugton. Alig száll le az este, a sötétben kiszököm a vagonból, elkerülöm az őröket és síneken, palánkokon át belopakodom az állomás várócsarnokába.
Éppen jókor. Mert az egyik tábla előtt a tömeg izgatottan tolong valami most kifüggesztett írás előtt. Keresztülfúrom magam az emberek gyűrűjén, és ott állok a friss sürgöny előtt, melyről szemmel olvasom a szöveget:
„Vilmos német császár lemondott a trónról stop a központi hatalmak frontja összeomlott".
***
A vidék újra hegyes-völgyes lesz. Benne barátságos falvak és városkák: Imian-po..Si-tou-che-chi. A vagonok zúgnak a vitáktól, a reménység csapongásától, a vágyaktól. A legvérmesebbek szerint Vlagyivosztokban már vár a hajó, és utazunk Kínán, Indián át haza. A higgadtabbak hallgatnak. November 12-én este Pogranicsnájába érkezünk. Újra Oroszországban vagyunk. Itt ér a hír, hogy Németország köztársaság, Ebeit Friedrich a birodalmi kancellár, Károly lemondott az osztrák császári trónról, Ausztria is köztársaság. Magyarországról csak annyit tudunk, hogy gróf Károlyi Mihály a király által kinevezett miniszterelnök. Az agyak pöfögnek az átforrósodott gondolatoktól. Hol a bódult öröm vett hólyagokat, hol a régi világ összeomlásának képe szorongatja a szívet. A mi vagonunkban nincsen hivatásos tiszt, akinek számára összedőlt a mindenség. Mi, civilek torkig vagyunk mindenféle háborúval, a politikai változás nem rémít, sőt sokan titkos vágyaik beteljesedését várják tőle.
Nem sok idő marad a töprengésre. Az utazás 12-ik éjszakája is elmúlik, és hajnalra Nikolszk-Usszurijszk városán kívül, egy félkör alakú vakvágányon találjuk magunkat.
II. rész 2. fejezet
Ma Qiqihar, Kína