if ($logged_in == FALSE) { }

Úton hazafelé

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Elszakadt az utolsó szál is, amely Szibériához fűzött. 2051 nap és éjszaka után újra szabad ember vagyok! Egy köldökzsinór szakadt el, hisz ebben a hat évben, Szibéria sötét méhében újra megszülettünk, miután előző énünket eltemettük. Az, aki most a hajókorlátot markolja teljes erejével, hogy megfékezze a benne feláradó elérzékenyülést és szemében fájdalommal visszatekint a gyorsan hátráló szárazföldre, a második anyaföldtől vesz búcsút. Ott, a hegyek mögött maradt ifjúsága, álma és mindaz, ami az ifjúsággal jár. És most mégsem távozik üres kézzel és üres szívvel, hiszen ott, a hegyek mögött cserébe másodszor is megkapta az életet, melyet nemesebbé tett a legszigorúbb anya – a szenvedés. Az ő jele az a két mély ránc az orr mentén.

A Nankai-maru lassan kiúszik a lenyugvó nap fényétől lángoló Amur-öbölbe. Vlagyivosztok házsorait eltakarja Russzkij osztrov, az Orosz-sziget. Csendes a víz, csendes a kétezer ember. Visszatekintenek és újra nyelnek. Félnek? Mitől? Talán a viszontlátástól, egykori életük romjaitól? Vagy attól, hogy Szibéria csak a testüket bocsátotta el, szívüket és lelküket továbbra is fogva tartja?

***

Amint a hajó napi élete megkezdődött, jelentkeztem parancsnokságunknál, ahol ügyemet, nyilván protektoraim közbenjárására, mosolyogva elintézték és engem, már mint legális utast beosztottak Brandeis százados tízes csoportjába, teljes jogokkal és kötelességekkel.

Ezek a kötelességek súlyosak voltak, de szerencsére csak minden tizedik napon jelentkeztek. Ilyenkor én voltam a napos, akinek feladata volt a többi kilenc részére a reggelit, az ebédet és a vacsorát a fedélzeti konyhából és pékségből elhozni, ami legalább egy órai sorban állást jelentett a ringó hajón, szemben a szünet nélkül feltornyosuló, majd a feneketlenbe süllyedő láthatárral, viharos szélben vagy perzselő hőségben. Amikor végre a nehéz bádogedények megteltek a forró levessel és egyébbel, le kellett azokat vinni a hajó mélyébe, miközben a meredek lépcső hol felágaskodott, hol hanyatt-homlok zuhant a gyomorral együtt a mélybe, illetve a gyomor ezeket a végletes kilengéseket nem bírta elég gyorsan követni és – kiborult az edények tartalmával együtt.

***

Pedig, miután a menázs szerencsésen a fedélközben felállított hosszú asztalokra került és a tízes csoport vagy annak tengerálló tagjai az ételt legyűrték, csak akkor következett a napos feladatának második, nehezebb része.

Az emberi táplálkozással kapcsolatos teendők között a mosogatás a legkellemetlenebbek közé tartozik. Még odahaza, szilárd talajon, jól felszerelt konyhában is, hát még a tengeren! Tíz tányér, tíz kanál, villa, kés és az ételhordóedények féken tartása az imbolygó fedélzeten, ahol sehova sem lehet letenni őket, hanem valamilyen módon – hónalj alá, vagy a lábak közé szorítva – tartani kellett valamennyit, amíg a tolongásban az ember eljuthatott a bádogvályúig, melybe két csőből tűzforró gőz sistergett elő, leégetve a bőrt a kézről, és úgy ahogy lefújta az ételmaradékokat az edényekről. E művelet után az egész edénygyűjteménnyel ki kellett hátrálni a tömegből, hogy a fedélzet valamelyik csendesebb zugában elvégezhető legyen a törülgetés. Ezt a centrális keservet, az ebéd lebonyolítását keretbe foglalták a kisebb keservek: a reggeli és a vacsora felszolgálása, no meg a tíz ember fekvőhelyének kitakarítása.

A csapatszállítóvá előléptetett ócska teherhajó egykori raktárhelyiségeibe Japánban kétezer ember számára alvórekeszeket zsúfoltak be. Ezt csak úgy lehetett megoldani, hogy a három méter magas helyiségekbe egymás felett három sor rekeszt építettek be, s köztük alig félméteres folyosót hagytak, miért is úgy kellett betekergőznünk helyeinkre, ahogy az esőgiliszták tekergőznek földalatti járataikban.

És mindez napról-napra fokozódó trópusi hőségben folyt. A legtöbben meztelenül lihegtek levegőtlen rekeszeikben, én a fél éjszakát a fedélzeten sétálva töltöttem, és inkább napközben dőltem le egy-egy órára. Ezek a gyötrelmek erős hullámzásnál szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak, mert ilyenkor nem lehetett a fedélzeten tartózkodni. Az egykori rabszolgakereskedő hajók fedélzetközében gyötrődhettek így az afrikai négerek. Külön kínszenvedés volt az édesvíz hiánya. A mosdás céljaira magunkkal hozott édesvizet már a harmadik napon erősen korlátozni kellett, ezért a zuhanyokból sós tengervíz folyt, ami az állandó izzadástól kipállott bőrt felmarta és gennyes gyulladásokat okozott. Néhány hét múlva már az utasok egy harmada gézpólyákkal és mindenféle tapaszokkal kistafírozva kóválygott a fedélzeten sötét boldogtalanságban.

***

Délután mindjobban benépesedett a tenger. Gőzhajók húznak el a távolban, később már a kínai középkorból itt maradt, sárkánydíszes dzsunkák rozsdavörös vitorlái szállnak délfelé, sirályrajok vijjognak a Nankai maru körül. Közeledünk a szárazföldhöz, a Yang-tse-kjang torkolatához.

A Sárga-tenger méltó nevéhez. Élesen határolódik el a szürkés-zöld Kelet-Kínai-tenger a Sárga-tengertől, mert a Yang-tse-kjang hatalmas sodra sok mérföldnyi távolságra magával ragadja partjai sárga löszföldjét.

Ahogy közeledünk célunk felé, az ég kezd fenyegető felhőkárpitokat felvonultatni. Amikor a révkalauz felkúszik a hajóra, a Yang-tse-kjang torkolata felett már tintafekete felhőhegylánc terpeszkedik és nem sok jót ígér. A világítótornyok és a parti fények szorgalmasan pislognak és jeleznek, amikor hajónk óvatosan, valami vészterhes, nyomasztó csöndben mindjobban belenyomul a sötétségbe.

***

Amikor hajnalban felébredek a fekvőszékben, a folyam tengernyi torkolatából már kirajzanak, mint szorgos méhek, a dzsunkák. A reggeli párák fantomokká mossák a hajlott bambusz árbocokon feszülő vitorlákat, s a dzsunka végében álló, kék overallos kínai a hosszú kormánylapáttal, mint valami sárga démon űzi a sárkányfejű hajót a kínai pokol felé. Claude Monet ecsetje kellene ide, hogy kifejezze ennek a kínai reggelnek sejtelmes színeit, az ezüstszürkék, sárgák és kékek végtelen skáláját.

A Nankai maru már útban van a kétoldalról közeledő partok között Wu-szung városa felé, ahol aztán befordul a Huang-po folyóba - Shanghai kikötőjébe.

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2016. november 28.