Néhány nap múlva elutaztunk a Balatonhoz, de örömünket beárnyékolta a bemocskoltság érzése. Ebből a Balaton sokat lemosott és már Arannyal úgy gondoltuk, hogy a ránk hajigált sarat letöröljük és odébb állunk, amikor hazatérve mindketten azt tapasztaltuk, hogy az ész talán már kilökte magából a sérelmet, ám a szív megsínylette az izgalmat.
Mária szívszúrásokat érzett, én pedig az éjszaka csöndjében, amikor a szívverés a vánkoshoz szorított fülben felerősödve hallható, megdöbbenve állapítottam meg, hogy szívem rendszertelenül ver, kihagy, percenként öt-hat ütemet, néha többet is átugrik. Nem éreztem magam rosszul, de most már állandóan a pulzusomat figyeltem és nem találtam nyugtomat.
A szívspecialista alaposan megvizsgált mindkettőnket, aztán kijelentette, hogy szívünknek a korral járó kisebb kopásokon kívül nincsen semmi baja, Mária szívszúrásai és az én szív-aritmiám a házkutatással járó rendkívüli izgalom következménye: szívidegesség, melyet Máriánál egy-, nálam két-három, hathónaponként adott injekciókúrával és nyugtatószer-kúrával el lehet mulasztani.
Így aztán kerek két esztendőbe telt, amíg az én extraszisztoléim rendbe jöttek, ami néhány ezer forinttal rövidítette meg nyugdíjunkat.
A világ arculata és vele együtt az élet klímája ezekben az években fokozott gyorsulással változott. Felnőtt az új ifjúság, amely számára már poros történelem volt mindaz, amit mi vér és könny között átszenvedtünk. Talán ezért tátongott akkora szakadék a generációk közt, ezért volt sokszor áthidalhatatlan mélység apák és fiúk, anyák és lányaik között.
Az emberi fenevad tajtékával telefröcskölt vagy karmaitól megtépett szülők telve szorongással próbálták gyermekeiket nevelni, ám a nevelési elvek bizonytalanokká váltak. Az iskola a marxista-leninista anyagnyelvűséget tanította, a szülők egy része ennek az ellenkezőjét, a gyermek pedig hasadt lélekkel tévelygett és nem tudta eldönteni, melyik oldalon csapják be. A szülőknek egy másik, elfásult része egyáltalában feladta a nevelést, vagy rábízta azt a nagymamára, aki immár két generáció kétszeresen ellentétes nézeteit igyekezett egybebogozni, hiszen a kenyérkeresettel, társadalmi munkával, szemináriumokkal és hasonlókkal az időfolyam felszíne alá nyomott szülők csak ritkán bukkantak fel, hogy néhány ideges percet szenteljenek mind idegenebbé váló gyermekeinknek. Rossz lelkiismeretük még rosszabb tanácsokat súgott nekik. Azt hitték, hogy a bőséges zsebpénz és a gyermek minden kérésének, majd követelésének vak teljesítése minden mulasztást kipótol, pedig a bőséges zsebpénz arra csábította az általános iskolásokat, hogy tízóraira vajas kenyér helyett habtekercset vagy fagylaltot nyaljanak, és egy életre kizökkenjenek az ésszerű étkezésből. A jó tanulmányi átlagért folyó állandó harc nemcsak a gyerekek idegeit rojtozta ki, hanem kis zsarolókká tette őket, akik egy ötös feleletért legalább egy tábla csokoládét, egy 4.5-ös átlagért gyermekkerékpárt, az érettségiért pedig – előzékenységből – csupán egy motorkerékpárt követeltek.
Bár mindezt múlt időben írom, a leírtak fokozottan érvényesek a jelenre is. És nemcsak nálunk, hanem – jóval nagyobb mértéken – nyugaton is így van. S emellett a gyerekek talán még sohasem voltak olyan szépek, egészségesek, tiszták, jólöltözöttek, elragadóak, mint a mai óvodások, általános iskolások. Nem! – a középiskolásokat már nem sorolhatom ide fenntartás nélkül. Nem – mert a szép gyerekek egy nem jelentéktelen részéből cinikus sihederek és mindenre elszánt kamaszlányok lesznek, akik saját törvényeik szerint élnek, szüleikkel enyhe megvetéssel beszélnek, éjjel járnak haza, orgiáknak beillő „házibulikat” rendeznek a szülők kizárásával, filmcsillagokat bálványoznak középkori eksztázisban és görcsökben vonaglanak a „beatzene” vad ritmusainak hallatára.
Mindebben a nyugati jóléti államok ifjúsága jár az élen, ez a túlságos bőségben felnövekedett fiatalság, amely már gyerekfejjel kiélvezheti az élet hitványabb mámorait és – céltalannak érezve az életet az atomkor fenyegetettségében, az állati ösztönök elferdült változatainak kielégítésével próbálja koravén érzékeit felkorbácsolni és a jelen végtelen unalmát elviselhetővé tenni. A „mod”-ok, „Halbstarkek”, „Gammler”-ek, huligánok, szőrös, lompos, ápolatlan, rossz-szagú társadalmának fojtó filozófiája mint maró szellemi „szmog” fekszi meg világunkat.
Az emberek többsége mindig hajlamos az általánosításra. Ahogy egykor a kevés számú, de viselkedésében és tetteiben ellenszenves zsidó az elfogultak szemében az egész zsidóságot kompromittálta, úgy most a gombafejű, szakállas fiúk és a boszorkányfrizurás leányok – a mai ifjúságnak egy töredéke – azt a meggyőződést táplálják az ingerült felnőttek többségében, hogy a mai ifjúság rossz, veszedelmes, ripők, elviselhetetlen. Pedig, ha kissé szétnéznének saját körükben, bizonyára szép számmal találnának komoly, tehetséges, értékes, törekvő, jó modorú fiatalokat. De sajnos, a rossz szemet szúr, a jó nem érdekes.
***
Rendkívüli követelményeket támasztott ez a kor a földrajz terén a világ eseményei iránt nem közömbös polgárral szemben is.
Az újságolvasó nem győzte megjegyezni – és nem is jegyezte meg – a felszabadított gyarmatokból gombamódra keletkezett új néger és ázsiai államokat – Uganda, Burundi, Volta, Kenya, Malajzia, stb. – még kevésbé eme államok állandóan változó, egymást gyilkoló fekete politikusainak nevét. Lumumba, Csombe, Mobutu, Nkhruma, és a többiek neve mellett meg kellett volna még jegyezni Hátsó-India, Kisázsia, Korea, Vietnam, Kambodzsa, Indonézia, és ki tudja még hány háborgó, harcoló, összeesküvő, egzotikus ország államférfijainak, „erős embereinek” nyelvfinomító nevét. Jelenleg, amikor a „dicső kulturális forradalom” dühöng a vörös Kínában, bő alkalom kínálkozik az emlékezőtehetség edzésére Mao-ce-tung és Lin Piao híveinek és a „revizionista hazaáruló” polgármesterek, párttitkárok, miniszterek háromszor három vagy négy betűből variált neveinek megtanulásával. Kiváló stréberek ezek mellett még bemagolhatják Közép- és Dél-Amerika nagy és kis államai havi, esetleg heti puccsaiban szereplő generálisainak nevét is.
***
Mi itt, ebben a romjaiból újjáéledt Európában, a hidegháború irgalmatlan légkörében, próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy hiszen békében élünk, holott a politikai erőszak, képmutatás és önzés foggal-körömmel harcol továbbra is. A kormányok gyűlölködve egymást ostorozzák olyan bűnökért, amelyeknek ők maguk a legkiválóbb specialistái. De Picasso békegalambja ott lebeg a hidegháború felett és a nemzetközi tanácskozásokra, politikai látogatásokra keresztül-kasul röpködő államférfiak nem győzik elégszer hangoztatni a BÉKÉT, mint legszentebb céljukat, mindazonáltal mélységesen felháborodnak és kilépéssel fenyegetőznek, ha az ENSZ, tehát az Egyesült Nemzetek Szövetsége olyan határozatot mer hozni, amely nem felel meg érdekeiknek.
Szóval a sok ezer éves tragikomédia folyik tovább, az alaptéma kifogyhatatlan változataiban.
A sok új mögött néha már csak homályos álomnak tűnnek a rettegés éveinek eseményei: a háború, a bombázások, haláltáborok, a Sztálin-Rákosi-éra lidércei. Az 1956-os év emigráltjainak nagy többsége már gyökeret eresztett valahol Kanadában, az USA-ban, Dél-Afrikában, Új-Zélandban vagy másutt végig a földgömbön, amely körül már százával keringenek a Szovjetunió és az Egyesült Államok által versenyben fellőtt műholdak, a folyton sokasodó asztronauták pedig késő utódok számára buzgón szövik az Atomkor világűrhódító hőseinek új mítoszát.
***
A nagyvilág változásain belül megváltozott és folyton tovább változik a mi kis világunk – Sopron is.
II. rész, XIV. fejezet
Közreadja Turbuly Éva