Heteken és hónapokon keresztül csak pusztulást, csak romokat láttunk. Feldúlt házakat, szétzúzott életeket, lerongyolódott katonákat, kimerült harcosokat, akiket nem váltottak fel. Itt meg csupa bőség, telt, rózsás arcok, meleg ruha, erős lovak, felváltás, pihenés és erő, erő, kimeríthetetlen erő... A kozák ütegek hosszú sorai úgy álltak a téli reggel fényében, mintha Carszkoje Szelóban volnának a cári parádén. Gőzölögtek a tábori konyhák, a befűtött parasztházakból jóllakott katonák néztek ki reánk. Lépegettünk, mint szürke koldusok a kíváncsi gazdagok előtt, mint a bányászok, akik műszak után a tárna mélyéből felszállva, a fénytől hunyorogva lépkednek el a kíváncsi turisták előtt.
És mégis, ha csak tegnap is el tudtam volna képzelni, hogy valaha fogságba esem, ezt a vesszőfutást másképpen képzeltem volna el. Emelkedő öklöket, vérben forgó szemeket, fenyegető arcokat, vad szitkokat vártam volna. De ilyesminek nyoma sem volt. A fiatal katonák szeme természetes kíváncsisággal és enyhe gúnnyal mustrált bennünket, az öreg harcosok közömbösen tértek napirendre a megszokott látvány felett. De szemünk olyan szemekkel is találkozott, melyeknek mélyén bajtársiasság, sőt irigység lappangott. Csak elvétve csattant fel valamelyik kozák szájából egy vaskos megjegyzés, de az sem talált visszhangra.
Majdnem azt mondhatnám, hogy mindez fájó csalódást keltett bennem, hogy sértett ez a közömbösség, hogy a gyűlölet nélküli viselkedés megszégyenített. Arcpirító jelenetek képe tolakodott elém: öreg, fogoly orosz népfelkelőket láttam alázatosan elvonulni csapataink mellett. Meleg nemezcsizma volt a lábukon, a „valenki", és a mi legénységünk egy-egy jólirányozott rúgással a gyomortájékba, sorban leültette őket a földre, hogy csizmájukat harsány nevetés közben lehúzhassa.
Úgy éreztem, hogy több gyűlöletet érdemelünk.
***
Ha az agyban ezer gondolat tülekedik és a lélek vad pánikban dörömböl az öntudat valamennyi kapuján, akkor a gyaloglás – megváltás. Minden lépés távolabb vitt bennünket a front valóságától és mind mélyebbre vezetett be a fogság még mindig valótlannak érzett világába. Minden lépéssel ritkult a valótlanság köde és minden lépés segített kialakítani valami magfélét, amely köré csoportosulhattak a kusza gondolatok.
Csak rövid ideig meneteltünk. Túl kevesen voltunk ahhoz, hogy magunkban hajtsanak a hátországba. Várnunk kellett. A legközelebbi faluban, egy felbolygatott hangyabolyban, betereltek egy parasztszobába. Újra az a kép, mint tegnap, az összelőtt kocsmában. Zajongó muszkák, hallgatag foglyok és a padlón egy haldokló honvéd. Irhaszag, kapadohánybűz, – ugyanaz az inferno, csupán a tűzhely lángja helyett most a téli napsütés áradt be a jégvirágos kis ablakokon. A harmincöt ember gőzölgő teste szinte szétrepesztette a falakat. Az emberhalom hánykolódó tömegéből hegyként emelkedett ki a hatalmas kemence, melyen egy vigyorgó banya ült és mohón hallgatta a (nyilván) csepegő trágárságokat, amikkel a muszkák mulattatták.
Minket, foglyokat a homályos sarokba szorítottak, ahol egy csinos parasztleány néma szorongásban krumplit sütött. Szemünk leplezetlen sóvársággal cirógatta a piruló krumpliszemeket, de a muszkák velünk mit sem törődve, ujjongva bekapták valamennyit. Lábamat a kimerültség már térdig ólommal csurgatta tele, a gyomrom helyén csak facsaró ürességet éreztem, szemem előtt karikák táncoltak. És ekkor újra azt a titkos rántást éreztem a kabátujjamon, s a következő pillanatban ujjaim mohón fonódtak a zsebembe csúsztatott forró krumplira. A leány meleg, résztvevő szeme intett, hogy húzódjam még mélyebbre a sötét sarokba, ahol aztán titokban elköltöttem az adományt, amely ízesebb volt mindennél, ami valaha is gyönyörűséggel töltötte el ínyemet.
Eljött a délidő, eljött a délután, a nap már ferdülő sugarakkal vágta a szoba vastag füstjét. Csak álltunk szótlanul a szoba sarkában, kitaszítva az emberi közösségből, mint a bélpoklosok. Öngyújtómat sikerült öt kockacukorért egy, valamit németül is tudó orosz katonának eladni, s ezeket a kockákat most lassan és áhítatosan olvasztgattam a nyelvemen, miközben azon merengtem, hogy tavaly ezen a napon és ebben az órában Bécsben, és két év előtt Lipcsében vajon mit is csinálhattam?
Alighogy az utolsó kocka is elolvadt a nyelvemen, és már alkonyodni kezdett, hatalmas lárma és oktalan izgatottság közben kihajtottak bennünket a szabadba. Amennyire lehetett, behúztuk magunkat köpenyünkbe és rogyadozó térdekkel útnak indultunk.