Végre otthon!

Keresés az archívumban

Helyszín
Irodalom címkék
Mű szerzője és címe:

Szerencsére Port Szaidban sikerült megmaradt utolsó 50 centemért megnyiratkozni, ami lényegesen enyhítette a naptól és sós víztől kicserzett sovány arcom vadságát.

Vacogva és a közeli hazaérkezés lázától rázva közömbösen néztük az erősen hullámzó tengerből kiemelkedő Kréta szigetén, majd a görög partokat és Korfut az Achilleonnal, aztán befutottunk az Adriai tengerbe, melyet már diákkoromból ismertem.

Barátságtalanul fogadott az Adria, hideg esővel, sötét felhőkkel és egy, már három hete dühöngő bórával, amellyel a Nankai alig tudott megküzdeni. Vágyakozva gondoltunk vissza a trópusok elátkozott kemence melegére és mindenképpen boldogtalanok voltunk, mert az otthonnal, a családdal való viszontlátás bizonytalansága, fenyegető lehetőségei a dermesztő bóránál is fagyosabban markoltak szívünkbe. …

A gondolatok előre sietnek, túl az Alpokon, Sopronba, a Deák téri családi házba, és a szív megremeg... Mi vár reám otthon? Október 31-én, pontosan hat évvel azután a nap után, amelyen egykor a harctérre indultam, délután ötkor, kitárul előttünk a trieszti kikötő amfiteátruma. Szívünk a torkunkban dobol, nagyon csendesek vagyunk, de legcsendesebb az a társunk, aki most, ebben a vágyakat beteljesítő órában lélegzett utolsót.

4,5 C°-t mutat a hőmérő, kegyetlenül fázunk. De ennél nagyobb baj, hogy a dühöngő bórától nem lehet kikötni. Le kell horgonyoznunk és elkeseredetten nézzük, hogy a 9-es szélvihar pörgeti a hajót a horgony körül, hol a sötét tengert látjuk, hol a trieszti móló kivilágított vendéglőinek és kávéházainak sorát. Az a hír járja, ha holnap nem sikerül a mólóhoz farolni, akkor a Nankai tovább megy Hamburgba. Szerencsénkre sikerült. Két kis vontató-gőzös segítségével baj nélkül elértük a mólót és leereszthettük a hajólépcsőt, melyen elsőnek a tegnap elhunyt társunkat vitték le Európa földjére.
A többi már magától pergett: A magyar fogadóbizottságtól megtudom, hogy Sopron magyar, s ezért a hajón lévő 23 beteg magyarhoz csatlakozom és velük együtt a készen álló két vasúti szerelvény magyarok részére fenntartott kocsijában helyezkedem el, de persze tartom a kapcsolatot régi barátaimmal, első sorban Pepivel. …

Csodálatos érzés volt két hónapi szüntelen hintázás után újra szilárd földet tudni a talpam alatt. A kerekek zakatolása a biztonság melegével töltött el és álomba ringatott a kemény fapadon. … A Tauern-alagút északi végén a déli hideg után őszi langyosság fogadott. A szelíd európai napfény, a táj és benne a melegszívű emberek boldog kábulatban tartottak. Így vitték végig két vonatunkat fél Ausztrián. Mindenütt zene, üdvözlő beszédek, zászlók, kivonult iskolák. Mintha világra szóló győzelemből jöttünk volna, nem hadifogságból, ahol legfeljebb sajátmagunkat győztük le. …

November 6-án, délelőtt 10 órakor, Wien-Hütteldorf állomáson átadtam Jaksch Pepit özvegy édesapjának és testvéreinek. Az állandó együttlét ezzel megszakadt, de az élet sötét alagsorában kötött barátság tovább tartott Pepi 1957-ben bekövetkezett haláláig, azután pedig átszállt özvegyére és egyetlen fiára.

Este volt már, amikor mi magyarok, tovább indulhattunk, és késő éjszaka lett, mire Bruck an der Leithánál átléptük a magyar határt. A vonat nem ment tovább, gyalog jöttünk át magyar területre. Egyik társunk, egy idegbeteggé lett százados, leborult a földre és zokogott. Hogy mi, többiek, mit csináltunk, azt nem lehetett látni, mert sötét volt.

A magyar vonaton, mellyel azonnal indulhattunk tovább, két idegen hadifogoly ült be közénk, meg a bennünket kísérő tiszthelyettes, aki állandóan felzavart bennünket gondterhes gondolatainkból a vörös idők eseményeinek hajmeresztő ismertetésével és a fehérterror dicsőítésével. Nem talált visszhangra sem ő, sem a két idegen, akinek sunyi kérdéseiből hamarosan rájöttünk, hogy politikai ágensek, akik színvallásra szerettek volna bennünket bírni.

Éjjel háromkor, Győrben, az ottani Izraelita Nőegylet megvendégelt, aztán vittek tovább Csótra, a leszerelő- és megfigyelő táborba. Fűtetlen barakkokban fagyoskodtunk itt testben, de lélekben is, mivel a parancsnokló alezredes olyan fenyegető hangú üdvözlőbeszéddel fogadott, mintha valamennyien a bolsevizmus szálláscsinálói volnánk.
Annál emberibb volt az a főhadnagy, akinek a tábori parancsnoki irodában azonnal jelentettem, hogy. önkéntes káplár vagyok csak és nem hadapród, ahogy az orosz listákban szerepelek. Nevetett, a vállamra csapott és csak annyit mondott: Jól tetted, pajtás! Úgyis feljebbvalóid tudtával tetted. Ha nem tetted volna, aligha állnál most itt.

Két, gyötrelmes várakozással telt nap után végre elindulhattunk gyalog Pápára, ahol kölcsönkért pénzen ketten egy szobát béreltünk a szállodában. És a következő nap reggelén a soproni vonaton egy idejétmúlt csukaszürke tüzérköpenyben topogó emberrel évődtek a soproni hetivásárra igyekvő parasztlányok. De a hallgatag katona csak a tájat nézte, és mikor a deres mezők felett feltűnt a Károlymagaslat, majd az öreg Tűztorony, akkor... De ezt úgysem lehet szavakkal kifejezni!

Fél órával későbben remegve megnyomtam a csengő gombját a Deák tér 3. számú házon és aztán... aztán minden rendbe jött, mert mindannyian hiánytalanul együtt voltunk!

II. rész 5. fejezet

A bejegyzés létrehozása: 2016. december 26.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.