Látszólag minden a legnagyobb rendben volt, és az élet évről-évre gazdagodott valamivel. A petróleumvilágítást a lakásokból kiszorította a villanyfény, az Ikvahídon megnyílt az első mozgóképszínház, a Hartmann-testvérek „Elektro Bioscop”-ja, ahol ötperces filmcsecsemők, Taschner zongorista hatásos aláfestésével az eljövendő „Hindú síremlék” és „Az ezerarcú ember” diadalát készítették elő. Már nem bámultuk meg az utcán itt-ott feltűnő automobilokat, de annál inkább Blériot-nak Sopronban is kiállított aeroplánját. Sőt – az ámuló város tanúja lehetett a {lóversenytéren} az első soproni repülésnek is, amikor – ha jól emlékszem – egy francia gróf ingatag biplanján kétszer elzúgott a nézők feje felett, akik szerencsére nem sejtették, hogy ez a találmány még milyen végzetes szerepet fog játszani az emberiség és Sopron életében s az akkori nézők életének alakulásában.
Az élet felszíne még derűs volt. A katonazenekar térzene-egyvelegei nemcsak a vasárnap délutánok bokorszoknyás kiscselédeit és a hozzájuk kapcsolt vitéz urat andalították el, hanem a jóllakott polgárságot is, amely boldog megbotránkozással figyelte a {Várisi-vendéglő} teraszán hegedülő Nyári Rudi cigányprímás szerelmi regényét a grófkisasszonnyal, aki végül is a felesége lett, s ezzel Beniczkyné Bajza Lenke rózsaszínű regényeinek „realizmusa” fényes beigazolást nyert.
Lelkesedtünk az első soproni labdarugó csapat, a SFAC mérkőzéseiért lent az Anger marhalegelőjén, a bécsi Cricetterekkel és más idegen csapatokkal. Lelkesedtünk a magyar iparpártolás ügyéért és az azt népszerűsítő „Tulipán-mozgalom”-ért, amely minden kabáthajtókát teletűzdelt zománcozott, aranyozott vagy hímzett, nemzetiszínű tulipánokkal, mialatt a soproni háziasszonyok továbbra is Bécsbe szaladtak minden orsó cérnáért. Könnyen tehették, közös volt a pénz, nem kellett útlevél.
1909-ben megnyílt a régi, szép, de elavult berendezésű színház {magyarkodó stílusban épített utóda}, és a homlokzatán látható Storno-freskó meztelen női alakja hónapokig szenvedélyes vitákat váltott ki a nyárspolgárokból, vagyis inkább a nyárspolgárnőkből. Persze, mi licisták is ott szorongtunk a malterszagú, még szinte gőzölgő nézőtér diákállóhelyén, amikor a „Tatárjárás”-sal ünnepélyesen megnyitották. Benne lelkesedtük végig Móricz Zsigmond „Sári bíró”-ját, Bródy Sándor „Tanítónő”-jét, Lengyel Menyhért „Tájfun”-ját, Bíró Lajos „Sárga liliom”-át, és a klasszikus drámák egész sorát. Most már az irodalmi igény és az azt kielégítő színészek: Tompa Kálmán, Nagy Dezső, Makó Aida, Tarnay Leóna győzedelmeskedtek az operett felett, ami azonban nem akadályozott bennünket abban, hogy gyönyörűséggel meg ne nézzük, nem is egyszer, Lehár „Luxemburg grófját” vagy a „Cigányszerelmet” Batizfalvy Elzával, Feledy Boriskával vagy Peterdi Etellel.
Aki ezeket az éveket, mint a „Régi jó idők” háborúba fulladt paradicsomát dédelgeti emlékezetében, az csak a mindent megszépítő ifjúkor csalóka fényeit látja, az árnyakról pedig megfeledkezik. Csak Ady Endre váteszi lelke és Móricz Zsigmond kutató szeme érezte és látta az apokaliptikus lovasok közeledtét, csak a mélyben élők figyelték az erősödő zúgást. Az emberek többsége csupán különös borzongást érzett, mint a test, ha kezd belázasodni.
A belpolitikai élet mindinkább elmérgesedő légköre, a kivándorlás nemzetpusztító kórtünete, a tüntetések, sztrájkok, a nemzetiségi kérdés, a Tiszántúlon fel-fellobbanó agrár-szocialista mozgalmak, a Monarchia széthullásának mind gyakrabban felbukkanó jóslata, az Entente létrejötte és Vilmos császár öntelt szónoklatai a [„schimmernde Wehr”]-ről – mindmegannyi kénszagú [szolfatárája] volt az átforrósodó politikai talajnak.
Fent a bécsi Burgban Ferenc József még minden hajnalon odaült íróasztalához, ám mögötte ott sötétlett Ferenc Ferdinánd türelmetlen árnyéka. Nemegyszer hallottuk ezekben az időkben a szülők aggodalmas sóhaját: „Amint a király meghal, felfordul a világ... Mire ezek a fiúk katonasorba kerülnek, indulhatnak is a harctérre...”
csillogó fegyverzet
Vulkáni működés hatására kén tartalmú gőzök kiáramlása a földből.