Ez az 1918-as esztendő, amely egy csokorra való reménybimbóval köszöntött reánk, és első negyedében a színjátszás izgalmaival egyensúlyozta a világtörténelem eseményeinek izgalmait, a kitavaszodás után sorban elhervasztotta a reménybimbókat és helyükön mind hegyesebb töviseket növesztett.
Rőt lángnyelvek és dzsungelzöld színek kavarognak a bűvös hengerben. A szabályos fogolylét rácsait széttörte a Nagy Októberi Forradalom. Már nem őriztek bennünket, de hónapokig ellátást alig, gázsit meg egyáltalában nem kaptunk. Minden bomlott, minden foszlott.
Még az események zűrzavara előtt elindult hazafelé egy kicserélésre szánt rokkant-szállítmány, benne jó barátok is, mint Péterffy Iván, Leo Basch, Patemolli, mi visszamaradók meg szinte irigyeltük tőlük a hazajuttató beteg szívüket vagy tüdejüket. A barakk egyik szélvédte sarkában álldogáltunk a déli órákban a gyér tavaszi napfényben, mint a pingvinek, és vég nélkül vitatkoztunk.
Voltak, akik némi pénz birtokában nekivágtak a hazavezető útnak, így Possanner Hanns is, de már egy hét múlva újra köztünk volt, mert útközben lefogták és visszatoloncolták. Egyeseknek sikerült hamis papírokkal hazavergődniük, de ehhez sok pénz kellett, ami nekem nem volt.
***
A tábor oszlásnak indult. Irizált, mint a romló hús. Voltak, akik a Vörös Hadseregbe léptek be, részint meggyőződésből, részint, mert azt remélték, hogy ott csillapíthatják eleség és szabadság utáni éhségüket. Mások Mongóliába szöktek, és Urga körül az odáig kalandozó kozákok kezébe estek. Néhánynak sikerült Tien-csin-ig elvergődni, de a többség a sivatagban pusztult el.
A táborban maradtak meg nem tört része mindenféle vállakózásba kezdett. Amíg mi az utóbbi két évben a semmiből európai kultúrát teremtettünk, és az emberi művelődés egész fejlődését lerövidítve átismételtük, hogy megteremtsük színházunkat, kamarazenénket, egyetemi tanfolyamainkat, saját pénzünket, clearingünket, könyvtárainkat és újságainkat, addig a gyakorlati élelmesek kisipari üzemeket alapítottak, virágzó leánykereskedelmet űztek, pénzkölcsönöket közvetítettek uzsorakamatra vagy kávéházakat nyitottak, ahol méregerős török kávét és zsírtól csepegő török piláfot kaphatott, akinek pénze volt.
Pénz! Pénz annyiféle volt, mint a középkorban: a Romanov-rubeltől a Kerenszkij-rubelen, az orosz államkötvények kuponjain és a vastagabb papírra nyomott levélbélyegeken át egészen a mi tábori pénzünkig.
Ha a Vörös Hadsereg egy tisztje a kávéházban megitta feketéjét, akkor elővett egy lepedőnyi államkölcsön-kuponívet, behajtott annyit, amennyi a cechnek megfelelt,aztán kihúzta kardját, lenyiszálta vele a behajtott kuponokat, és így fizetett.
***
Ennek az évszörnyetegnek, 1918-nak, idegtépő forgatagában mind nehezebbé vált a küzdelem a testi és lelki épség megtartásáért. Nagy konyhakertészettel igyekeztünk feljavítani és vitaminnal ellátni a konyhákat, a szellemet pedig irodalmi előadásokkal injekcióztuk.
Négy színtársulat egymással versenyezve és minden akadályt leküzdve szórakoztatta a reményeket letaroló vészhírjégeső kopogásától búskomorságba hajló fogolytársakat. A kézzel írt magyar és német tábori újságok mellett irodalmi folyóiratok jelentek meg, szerzetesi türelemmel, 2-3 példányban ugyancsak kézzel másolva. Valamennyit elhomályosította a „Grál" nevű németnyelvű folyóirat, melyet fából faragott rengeteg gót betűkből, Guttenberg korabeli eljárással nyomott három példányban egy iparművész, míg mi néhányan az irodalmi részt, Pemsli és néhány festőtársa pedig az illusztrációkat szállította.
Valahol egy osztrák múzeumban bizonyára megvan még egy-egy példánya ennek a rendkívül választékosan kiállított „Grál”-nak, melyet egy nemzetközi Vöröskereszt bizottságra bíztunk, hazajuttatás végett.
...
Májusban súlyos sokk rázta meg azokat, akiknek a tiszti rang létük oszlopát jelentette. A magyar vörösgárdisták egy szerelvénye futott be a berezovkai állomásra, és két óra leforgása után minden időközben újra felvarrt tiszti rangjelzés eltűnt a gallérokról. A közlegénnyé degradált ezredesek, őrnagyok, századosok és kisebb rangúak megkövülten várták, hogy mindennek mi lesz a folytatása. Egyelőre semmi sem történt.
Júniusban elérkezett hozzánk a piavei katasztrófa híre, melytől a fejek még mélyebbre konyultak. A mi megátalkodott civilcsoportunk egy része, Pemsli, Burger, Rzehák és még néhányan, mit sem törődve a fenyegető lehetőségekkel, többnapos kirándulásra indult a buddhista lámakolostorokhoz, ahonnan Pemsli egész sor értékes vázlatot hozott, melyek alapján aztán később, Münchenben, japán selyempapírra kézzel nyomott, 5-6 dúcos, színes fametszeteket alkotott. Ma is itt függnek szobám falán a mongol határon fekvő festői kolostorok képei a vöröstaláros, nemezsisakos lámákkal.
Júliusban fojtogatóvá vált a helyzet. Nyugat felől a cseh légiók törtek keletre a fehérekkel, miért is a vörösök elkezdték besorozni a fogoly legénységet, mi pedig válogathattunk egy tucat fenyegető lehetőség között. Csak azért is belefúrtam magam a spanyol és a török nyelv tanulásába, közben megjártam az erdőt, ahol mindig magamra találtam.
A csehek rohamosan közeledtek. Mizovájánál a vörösök megkísérelték feltartóztatni őket – eredménytelenül. A hírek szerint sok besorozott hadifogoly is elpusztult. Tomboló izgalom vett erőt a táboron. Mi lesz a sorsunk, ha a csehek elűzik a vörösöket? Haza térhetünk-e vagy újra megszigorítják a fogságot?
Augusztus 19-én délután egykori tanárommal és most fogolytársammal, Spanner Gézával sétáltunk a Szelenga völgyében, messze a táboron kívül. A távolban mindenfelé kisebb vörös osztagok tűntek fel, toprongyos, elvadult emberek, akik menekülni látszottak kelet felé. Egyszerre csak motorzúgás hallatszott a magasból, majd a nyugati hegyhát felől egy rozoga repülőgép kelepelt elő. Az első cseh felderítőgép. A vörösgárdisták ijedten nézték, aztán legörnyedve, sietve fedezéket kerestek a fák és bokrok alatt.
Másnap, Szent István napján, már hajnaltól kezdve a barakkok előtt álldogálva izgatottan figyeltük a nyugati hegyek rododendron bokros lankáit. A távolból közeledő harci lárma hallatszott. Végre dél tájban a nyugati hegyek gerincén elszórtan lovasok tűntek fel, akik gyorsan ereszkedtek le a tábor felé. A vörösök menten abbahagyták a cserekereskedést velünk, összekapkodták az eladásra kínált mindenféle holmit, és vállukon a géppuskával elinaltak. Csak lent a folyó partján tartott ki egy nagyobb részleg.
A harc rövid volt. A cseh lovasság végigvágtatott a táboron, összeterelte a fegyvereiket eldobáló vörösöket, minket beparancsolt az épületekbe, aztán átadta a terepet a közben megérkezett cseh és fehér gyalogságnak, és vágtatott tovább kelet felé. A többiből nem sokat láttunk. Csak hallottuk, hogy a vörösök egy részét lent a Szelenga partján halomra lőtték és a vízbe dobálták, a többit meg egy fabarakkba zárták.
Rólunk sem feledkeztek meg. Még aznap megjött a rendelkezés, hogy továbbra is hadifoglyok vagyunk és újra őrizet alá kerülünk. Hazatérésről szó sem lehet.
Aznap éjjel megint egyszer az összeomlott remények vizes takarója alatt nyögtünk. Voltak, akiknek idegei már nem bírták el ezt a legújabb csapást. Tombolni kezdtek, meg kellett kötözni őket, úgy szállítani be a kórházba.
II. rész 1. fejezet