if ($logged_in == FALSE) { }

Warsilowszky főhadnagy

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Néhány nap előtt, Dzion-Maly-ban, ebédelés közben, hatalmas, sárga lovon megjelent egy különös főhadnagy, akit – a magával hozott parancs szerint – hozzánk helyeztek, mint számfelettit. Az ütegparancsnok, úgy látszik, már tudott jöveteléről. Hűvösen fogadta jelentkezését és bemutatta a tisztikarnak, mint lovag Wasilowszky főhadnagyot, aki egyenlőre mint szálláscsináló és felderítő fog szolgálatot teljesíteni.

Wasilowszky főhadnagy merőben elütött a megszokott tiszti típustól. Hatalmas termetét nem csukaszürke köpeny takarta, hanem az a keskeny vörös csíkkal beszegett fekete köpeny, melyet a tüzértisztek azelőtt odahaza hordtak. Barna császárszakáll keretezte férfiasan kemény arcát, melyből gúnyos-kedves, kék szempár világított.

Valami titokzatosság övezte az első pillanattól kezdve, s mivel a tisztek, akik nyilván többet tudtak róla, alig érintkeztek vele, én – természetemnél fogva, amely mindig az üldözöttek mellé állít – annál inkább vonzódtam hozzá. Ezt meg is érezhette, mert menetelés közben nagy lovát, Nordstart mindig az én kecses, fekete Geishám mellé kormányozta. így rúgtattunk előre kvártélyt csinálni az ütegnek, és így mentünk együtt, lóról szállva, mint felderítők a tűzvonalba. Ez utóbbi már magában is veszélyes foglalkozás, de Wasilowszky társaságában különösen veszélyessé vált, mert őt nem zavarták a cirpelő golyók, ő felhágott a lövészárok peremére és fekete köpenyében addig látcsövezte a veszettül lövöldöző ellenséget, amíg mindent tudott, amit tudni akart.

Ezeken a közös útjainkon, majd később a megfigyelőállás magányában egyet-mást megtudtam, ami megmagyarázta különös helyzetét. Gazdag, régi lengyel nemesi család utolsó sarja volt és teljesen egyedül állott a világban, család és rokon nélkül. A családi tradíciót követve katona lett és a Monarchiának már majdnem minden garnizonjában megfordult.

– Tudod –, magyarázta – már régen őrnagynak kellene lennem, de akárhol voltam, előbb-utóbb valami olyat mondtam, amit az átlag tiszt képtelen elviselni. Pedig csak az igazságot mondtam meg. Azt, hogy nem az alkohol, a némberek meg a kártya az élet legfőbb értéke és a tiszti pálya értelme, hanem az emberséges gondolkodás, az áldozatvállalás, a művészetek, a jó könyvek és – amit semmiképpen sem szeretnek hallani: – a szociális igazság megvalósítása. Ha ismernéd az életet egy galíciai garnizonban!
– Ó, hát olvastam én [Roda Rodát] ... sőt hallottam is –, vetettem közbe.
– Nagyszerű! Akkor úgyis el tudod képzelni a galíciai garnizonok életének humoros oldalát. De a tragikusat, a szellemi züllést és az erkölcsi pudvásodást – azt nem. Ha kártya helyett Mörike verseit látták a kezemben, vagy ha a tarnopoli zsidóktól nem Kontusowka-pálinkát vettem, hanem valami régi metszetet, s a beteg kasszirnőnél többre becsültem egy Bach-fugát vagy Beethovent, akkor már árulót láttak bennem és nekem estek, mint a varjak a bagolynak. A vége aztán mindig újabb áthelyezés lett és további fekete pontok a minősítésben.

Ízig-vérig katona volt, jobban mondva – harcos, aki valamilyen eszméért küzd. Az ő hevítő eszméje a független Lengyelország volt, beleértve – természetesen – az osztrák uralom alatt lévő Galíciát is. Ezért gyűlölte halálosan az oroszokat és ezért bírálta vakmerően az osztrák-magyar hadvezetés hibáit. „Die Artillerie gehört in die Schwarmlinie!" – „A tüzérség a lövészárokba való!" – hirdette. Ha pedig felhajtott egy pohár bort, mert elkeseredése tetőpontra hágott, akkor – enyhébb esetekben – kiabálni kezdett, hogy „a tüzérség ebben a háborúban tökéletesen csődöt mondott!", vagy pedig – súlyosabb esetekben – kirohant a lövészárokba, kikapta a puskát egy baka kezéből, felugrott az árok partjára és onnan lődözte az oroszokat. Ez ilyen tettéért helyezték át büntetésből hozzánk a nehéz [haubitzoktól]. Ott ütegparancsnok volt, nálunk megtűrt számfeletti.

Nem illett bele ebbe a háborúba, ahol láthatalan fegyverektől halnak meg a katonák. Wasilowszky lelke mélyén középkori lovag volt, akinek az agya egy új, igazságosabb világrendről álmodozott, mint egykor Morus Tamás, de vére a régi, buzogányos harcokra vágyott.

***

Amikor a Nida partján kiépítettük hadállásainkat és az üteget egy mély völgy felső lankáján beástuk, s a tisztikarnak is sikerült egy öreg malomban jó kvártélyt találni, akkor mi ketten Wasilowszkyval és Hackmüller zászlóssal a meredek dombtetőn épített megfigyelő állásba kaptunk beosztást. Ötven lépésnyire az állás mögött egy nyomorúságos falucska, Biczew házai kezdődtek. Egy ilyen háznak a szobájában kényelmesen berendezkedtünk.

Azok a napok, melyeket hármasban itt, ezen a belövésnek kitett helyen töltöttünk, harctéri életem legboldogabb napjaivá lettek. Hackmüller, egy gazdag linzi csemegekereskedő család sarja, aki saját lovával vonult be, hozzám hasonló érdeklődésű és Wasilowszkyval rokonszenvező fiú volt. Mivel pedig abban az időben a háborúskodásnak megvolt a maga pontos menetrendje, tehát az oroszok a nap ugyanazon órájában szólaltatták meg ütegeiket és a tüzet szürkületig folytatták, azontúl már csak a gyalogsági járőrök és az előretolt figyelőállások lövöldöztek egymásra, mi hárman a napi munka befejezése után az altisztekre bíztuk a megfigyelést, magunk pedig visszavonultunk közeli parasztszobánkban.

Miután Hackmüller kifogyhatatlan csemegekészletével feljavítottuk a vacsorát, nekiálltunk énekelni. Nem akárhogyan, hanem programszerűen: ma német dalestély, holnap operaest, holnapután szimfóniák füttyszóval vagy dúdolva. Amit az egyik nem tudott, tudta a másik, Wasilowszky pedig mindent tudott, és képes volt egy Haydn- vagy Schubert-misét egyedül végigénekelni. Ragyogott a boldogságtól és édes fiainak nevezett bennünket. Hallgatóink is voltak, a tiszti legények és a szolgálaton kívüli tüzérek. Wasilowszky ugyanis, a tisztek egy részével ellentétben a legénységben is bajtársat látott, és szolgálaton kívül szívesen volt együtt velük. Eszünkbe sem jutott, hogy egyetlen jólirányzott gránát szétfröccsenthette volna hangversenyünket.

Édesen aludtunk ilyen esték után, s másnap reggel, a vastag, fehér hóban vidáman mentünk ketten előre, felderíteni az ellenséges állásokat és rajzokat készíteni róluk. Ez utóbbi az én feladatom volt. Ciuuu...pakk...pukkantak körülöttünk az orosz golyók, néha egy-egy gépfegyver is felugatott, de valami burok lehetett körülöttünk, mert bajunk sohasem történt.

Karácsony estéjén teljes készenlétben voltunk, mert éjjeli támadást vártunk. De azért a fedezékekben kigyúltak a kis karácsonyfák, és minden ágyúnak is megvolt a maga fácskája. A malomban egy ideig szótlanul álltuk körül a ragyogó fát, mely alatt nem volt ajándék, mert a train a csomagokkal nem érkezett meg, aztán tétován elénekeltük a „Stille Nacht"-ot egyszer, majd még egyszer, sőt harmadszor is. Utána a szolgálatosok kimentek az ütegállásba, a többiek meg bebújtak vackukba és magukra húzták a pokrócot.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Becht Rezső

Alexander Roda Roda (1872-1945) író. 1909-ben írta Carl Roesslerrel közösen Feldherrnhügel című komédiáját, amiben kigúnyolja a hadseregben uralkodó viszonyokat.

nehéz ostromágyú

A bejegyzés létrehozása: 2015. augusztus 24.