Lauringer igazgató iskolavezetése után hirtelen, átmenet nélkül kerültünk egy sokkal pedánsabb, szigorúbb igazgató irányítása alá. Amellett az új igazgató határtalan munkabírású volt (vagy némely kollégák szerint csak annak tüntette fel magát), és hasonló határtalan hivatali ügybuzgóságot és munkabírást akart megkövetelni minden beosztottjától.
Elfelejtkezett azonban arról, hogy az átlag tanár csak azért tanít, hogy abból megéljen, és nem azért él, hogy csupán csak tanítson.
A más intézetbeli tanárok csodálkozással és némi féltékenységgel, másfelől meg kárörömmel figyelték a mi iskolánkban történteket. Mert az igazgató szigorú parancsa ellenére még a konferenciák lefolyásáról, a bizalmas természetű tárgyalásokról is kiszivárogtak a hírek a városba.
Némelyik iskolánkbeli kollégának az volt a véleménye, hogy ugyanezért a fizetésért kétszer, háromszor annyit dolgozunk, mint más iskolabeli kartársaink. Nincs elég időnk önművelésre, szórakozásra, üdülésre. Feszes, kényelmetlen érzés, ha mindig, percnyi pontosságig ellenőrizve van az ember. Olyan az, mintha a bútorok széle élesre volna készítve, és minduntalan megvágná magát benne az ember. Így megszűnik az iskolai élet kedélyessége.
Egyre többen hangoztatták véleményüket az igazgató ellen. Kifogásokat hoztak fel működésére, sokszor igen nevetségeseket is. Pl. helytelen a tanulók sorba járatása a folyosókon, mert a tanulóknak a tízpercekben szabadabb mozgás kell. Ha verekednének, az se baj, ezzel edzik izmaikat, kitombolják élénkségüket. És akkor nyugodtabban fognak ülni. Az igazgató olyasmibe is beleártja magát, amihez nem ért. Helytelen megkövetelni például, hogy a tanulók a kettős rajzórák közti tízpercben a folyosóra kijöjjenek, mert ez alatt az elkezdett festés megszárad, és a megszáradt rész széle a szünet utáni továbbfestés ellenére is végleg meglátszik. (Erre az igazgatói válasz az volt, hogy „ne az első óra vége felé tessék elkezdeni a festést, hanem úgy, hogy egy óra alatt be is lehessen fejeztetni.”) A rajzosok az igazgató festetéseit is kifogásolták. Az igazgató – szerintük – vastag, tömör „fedő”-festéssel festet, holott csak az a festés ízléses, amelyen keresztül meglátszik a befestett anyagnak, a fának a mintája, erezete.
Az igazgató a tanárokat a tízpercekben nem fogadta, csak a déli 1 óra után. Ezért volt olyan tanár, akinek pl. 10 órakor végződvén az órája, egyszerűen hazament, és azt a fontos dolgot, amit meg kellett volna tárgyalnia az igazgatójával, nem intézte el.
Gábor Géza érezte, hogy ellenséges atmoszféra kezd kialakulni körülötte. Tekintélyét azzal is alá akarta támasztani, hogy azokat a hivatali dicséreteket, amelyeket mint érettségiztető tanár stb. kapott, az egyik konferencia elején felolvasta. Mert hogy ő nem akárki ám, hanem elsőrendű pedagógus. Sőt szerinte az iskolánkban eddig végzett munkájának is mutatkozik a hatása, mert már kezd komoly valamivé lenni az intézet. Mindezzel csak azt érte el, hogy még jobban maga ellen fordította a hangulatot. Hiszen ilyen dicséretet úgyszólván minden vizsgáztató tanár kapott: sablonos, hagyományos dicséretek voltak ezek. Azt meg egyenesen sértőnek találták és főként egyes idősebb kollégák, hogy csak most kezd az intézetből lenni valami. „Hát mi eddig senkik sem voltunk?”
Majdnem minden konferencián volt valami heves jelenet. Pl. dr. Kőműves Géza, nem sokkal előbb hozzánk került tanárnak az előző, ottani igazgatójával volt valami afférja, amiben ő győzött, és a felsőbb hatóságok neki adtak igazat. Ez bizonyos fokig elkapatta ezt a derék, kedves kollégát, és nálunk is többször gáncsoskodott a konferenciákon az igazgatónk álláspontjával szemben. Erre Gábor Géza a legközelebbi konferencián megrendezte a következő jelenetet: Behozott két magyar dolgozatfüzetet két parallel osztályból. És felolvasott belőlük egy-egy azonos osztályzatú dolgozatot. Az egyiket pátosszal, egész extázissal olvasta fel: „Látják uraim, micsoda lendületes dolgozat, micsoda stílus… milyen gyönyörű díszítő jelzők? Így kell a magyar nyelvet tanítani! Ebben az osztályban én tanítom a magyart!” Majd felolvasta a másik dolgozatot, lapos, színtelen hangon. „Látják uraim, ez semmi, unalmas, szürke stílus. Így nem szabad magyart tanítani!” – mondta. Minden szem dr. Kőműves Gézára szegeződött, mert bár az igazgató nevet nem mondott, mindenki tudta, hogy róla van szó. Kőműves kolléga felállt, és éles hangon válaszolt, mire az igazgató felcsattant, és a tanártól megvonta a szót.
Ez csak egy példa volt a sok közül. Az is kiderült, hogy az igazgató egy listát vezet a tanárokról, abba jegyzi be, hogy melyik tanár miben hibázott, mit mulasztott el, és milyen meggondolatlan kijelentést tett. Szükség esetén ebből idézett - akár a konferencián is – a tanár fejére. Kezdtük Gábor igazgatót veszedelmes embernek tartani.
Én távol tartottam magam ezektől a kiélesedett vitáktól. A konferenciai összetűzéseknél hol egy-egy tanárt, hol magát az igazgatót sajnáltam. Igyekeztem a feldühödteket lecsillapítani, békességet teremteni. Gábor Géza a tanév végén behívott irodájába, és külön megköszönte nekem. Én, ha nem voltam vele egy véleményen, benn az irodában négyszemközt megmondtam neki ezt. Mosolygott, de elvi kérdésekben nem engedett. Udvariasan, de határozott szavakkal elhárította az én felfogásomat. Személyes jellegű kérésemnek rendesen engedett, akkor is, ha azt pl. egy negyed órával előbb, a konferencián egy másik, de kihívó hangon kérelmező tanárnak megtagadta.
A tanári kar többsége annyira ellene volt Gábor igazgatónak, hogy a tanárok egy ívet köröztek egymás között, amelyben a főigazgatótól testületileg kérik az igazgató leváltását. Ezt az ívet a 23 tanár közül 18 aláírta. Én aközött az 5 tanár között voltam, aki az ívet nem írta alá. Dr. Simon László főigazgató a tanárok által felterjesztett ezen ív hatására mihamar megjelent a hangulatot lecsitítani. Ez csak látszólag sikerült neki, mert a hamu alatt még tovább izzott a hangulat. Egyelőre a háborús viszonyok, illetve a rossz gazdasági körülmények elterelték a figyelmet. Az igazgató is lazábban vette a dolgot, mert hiszen „örülni kell, ha egyáltalán meg tudunk élni.” De 1945-ben azután az említett lappangó ellentét megtermette a maga tragikus gyümölcsét. Ebben azonban része volt bizonyos személyi stb. érdekeknek is, amelyeket az illető tanárok az igazgató részéről veszélyeztetve láttak.