Baljós jelek - a soproni zsidók deportálása - bombázások

Somogyi (Kohn) Aladár soproni rőföskereskedő 1943-ban azt mondta nekem: „Nálunk zsidóknál az a hiedelem van, hogy azok az évek, amelyek évszámában a két utolsó számjegy megegyezik, igen könnyen nagy szerencsétlenséget hoznak. Én tehát nagy félelemmel nézek az elközelgő 1944-es esztendőre, mert ennek két utolsó számjegye két 4-es.”

1944. március 19-én a soproni határőrség azt a meglepő hírt jelentette a soproni katonai parancsnokságnak, hogy német fegyveres alakulatok tódulnak be a határon, és utasítást kért, hogy lőjenek-e reájuk. „Ne lőjenek!” – volt a válasz. A német hadsereg ennél fogva ellenállás nélkül mihamar elözönlötte a várost. Behatoltak a mi iskolánkba is, és néhány tisztjük elkezdett keresztül-kasul járni benne. Gábor igazgató erélyesen szembeszállt velük. „Kik ők, mik ők?” … „Gábor igazgató vagyok. Hol a felettes hatóságuk parancsa, hogy bejöhetnek, illetve bejöjjenek az iskola épületébe!?” A pár német katonatiszt – nem félelemből, hanem inkább abból a belátásból, hogy minek felizgatni feleslegesen a lakosságot, hiszen egy ilyen iskolaépülettel úgysem nyernek semmit – erre elhagyta az iskola épületét. Gábor Géza később is büszkén emlegette ezt a jelenetet.

A soproni Várkerületen még estefelé is ott álltak hosszú sorokban a német tankok, ágyúk és a német gépesített hadosztály járművei. Mindegyiken egy-két német katona. Sopronban sok volt akkor a német ajkú lakos, sőt sok „volksbundista” is akadt. A lakosságnak egy másik része is inkább vendégeknek tekintette a német csapatokat, ha nem volt a német politika pártján. Ezért nem csodálható, hogy sokan az utcákon felemelt karral és „Heil Hitler” köszöntéssel üdvözölték a német katonákat, amely köszöntést többen a német katonák közül hasonlóképpen viszonoztak.

A német csapatokkal együtt érkezett hazánkba a kegyetlenségéről híres Staatspolicei, röviden: Gestapo. Sok embert lefogtak. Például Sopronban [Kamenszky Árpádot], a városunk akkori polgármesterét, de ő pár nap múlva kiszabadult. Különösen a kommunistákra, parasztpártiakra, egyes tudósokra és művészekre vadásztak, akiknek eddigi magatartásából fasiszta ellenes beállítottságára gyanakodhattak.

Elrendelték, hogy a zsidók ruházatukon sárga csillagot viseljenek. Majd gettókba (zsidó lakta városrészekbe) zsúfolták össze őket. A gettó Sopronban először az Új utcában volt. Onnan a nem zsidó lakosságot más utcákba, más lakásokba telepítették. Az utcában, amelynek elejét és végét magas fakerítéssel látták el, csak zsidók lakhattak és lakták. Oda a kerítések lánccal is lezárt kapuján lehetett bejutni. A kapu előtt állandóan két-három csendőr állt feltűzött szuronnyal. Hasonló gettó lett később a Paprét, ahol egyébként egy ortodox zsidó templom is állott. Ez a gettó csak a tér egy részére szorítkozott. Ezt a részt is deszkakerítéssel vették körül. Az ajtajánál lánc és csendőrök.

A zsidók vagyonát, értéktárgyait elkobozták. Bizottságok kutattak a zsidók vagyona után, és vallatták őket, esetleg elrejtett értéktárgyaik felől.

Úgy május felé híre járt, hogy az ország belsőbb részéből már kiszállították a zsidókat Németországba. Borzalmas híreket hallottunk ezekről a szállításokról. Plakáton tették közhírré Sopronban, hogy a város zsidó lakosságát Németországba telepítik át.

Megható volt, ahogyan hosszú menetben haladt a zsidóság az állomásra szuronyos csendőrök által közrefogva. A sorban az egyik zsidóasszony könnyekben tört ki és hangos jajveszékelésbe kezdett, amikor gettóba hurcolása előtti, szép emeleti lakásának napfényétől ragyogó ablakaira hátratekintett. A halálra vált komor arcok, el-elcsukló sírások, kéztördelések láttára mi, a menet két oldalán bámészkodó nézők is mélyen meghatódtunk. Odaléptem többször is a menet közvetlen közelébe, és odakiáltottam nekik: „Vizet! El ne felejtsenek vizet vinni!” „Tudjuk, tudjuk” – volt a válasz és az őket szállító vasúti teherkocsikba több vödörrel vizet vittek. Majd a vonat elrobogott. Vitte az áldozatokat a gázkamrák felé. Ez több napon át megismétlődött.

Dr. Révész József jó barátom volt, régebben sokszor felkerestem. Válóperes ügyvéd, jó hegedűs (együtt játszottunk), sokat olvasott, szellemes ember. Magas, nagyfejű, kissé előrehajló nyakú, barnás bőrű, szemüveges, zsidó származású férfi. Már a szülei áttértek római katolikus hitre, de ő tulajdonképpen ateista világnézetet vallott. Elfogták, és több hasonló gondolkozású emberrel együtt Németországba internálták. Rendes vizet nem adtak az internáltaknak. Maguk ásta kútból vették az ivóvizet is. A víz fertőzött volt, és a szerzett gyomorbántalmakba dr. Révész József és sok internált társa belehalt.

Szokásban volt régebben a kisgyermekeket szakállas zsidókkal ijesztgetni. „Ha nem viselkedsz rendesen, jön a szakállas zsidó és elvisz!”. Bizony fordítva volt a dolog: a szakállas zsidókat vitte el egyes, más származásúak gyűlölete.

Egy további rémség volt a hátország légi bombázása. A német megszállás alatt álló Magyarországot az angol-amerikai légi haderő bombázni kezdte. Legelőször [Budapest] volt támadásuk célja: a főváros pályaudvarai és a nagy iparvállalatok telepei.

Már 1944. április 6-án levélben azt írta édesanyám: „Nagy dolgot éltünk át. Délelőtt 4 órai, délután 4 órai tartózkodás a légó-pincében. Ez nálunk erős, bolthajtásos helyiség. A támadó repülőgépek háromszor mentek el a fejünk felett. Apró pontoknak látszottak, amint csoportonként mentek a levegőben, a felhők között. Erős, kisebb nagyobb durranásokat hallottunk, csattanás félét, igen közelről, kivált délelőtt. Megsokszorozódott zuhanásokkal. A közelben, a Szent-Margit apácák rendházánál és iskolaépületénél leesett bomba egy nagy teremnyi lyukat vágott a földben. A környéken az összes ablakok betörtek. A negyedik emeleti ablakon át is föld és homok repült be a lakásokba. Egyik bomba a közeli Zilahy villára esett, és ott a sok ezer pengőn épült óvóhelyet oldalba találta. Négyen tartózkodtak benne, valamennyien meghaltak. Egyiküknek csak egyik kezét találták meg. Zilahy Irén, a szép, szőke hajú híres színésznő volt az egyik áldozat. A feje tetejének egyik darabját a szőke hajával a bombázások hírére hazasiető férje a kertben találta meg az egyik fa tetejének ágai között fennakadva.”

Hasonló jelenetek azután egyre többször ismétlődtek.

Az egyik verőfényes reggelen sűrű puffanások, zuhanások robaja volt hallgató Sopronban. A hang Győr felől jött, kb. 90 km távolságból, tehát kb. 4 és ½ perc alatt. Rövidesen az újságban olvastuk, hogy a [győri Duna partot érte bombazápor], amely sok házat elpusztított és vagy 500 embert megölt.

Eljött a nyár. Véget ért a tanítás. De a főigazgatói leirat úgy rendelkezett, hogy a tanárok nem mehetnek szabadságra. Ezen az értendő, hogy nap, mint nap be kellett mennünk az iskolába (szertárak, könyvtárak rendezése stb.). Sőt többeket – és köztük engem is – beosztottak irodai munkára olyan hivatalba, amelynek feladata volt a polgári légvédelem céljából ellenőrizni, hogy az egyes házakban van-e egyáltalán óvóhely. Ha igen, az jó-e, illetőleg ha nincs, vagy a meglévő nem megfelelő, milyen óvóhely építésére kell kötelezni a ház tulajdonosát, illetőleg a bentlakókat.

Éjszakánként és házcsoportonként egy-egy soron lévő virrasztó köteles figyelni a rádiót és légiriadó alkalmával a házcsoporthoz tartozó házakban tartózkodókat ő köteles felverni és az óvóhelyek elfoglalására felhívni. A riasztás megszervezése a „házcsoport-parancsnok” feladata és felelőssége volt. A Lehár Ferenc utcában két ilyen „utca-parancsnok” is volt. Az egyik jómagam.