Barangolás 1953-ban (földrajz – korrajz) 1

Hozzászólok
Dér Zoltán: Egy különös átlagember élete

1945 után – jó pár évig – keveset utaztam. Egy külföldi utazás elérhetetlennek tűnt fel előttem: „Majd éppen nekem adnak útlevelet?” – ez volt az ösztönszerű érzésem. (Lehet azonban, hogy tévedtem.) Eltekintve néhány hivatalos úttól, belföldi magánutazásaim túlnyomóan rokonlátogatás jellegűek voltak: Budapestre és Apostagra. Az itt leírandó utazás is csak félig-meddig állt kapcsolatban a hivatásommal, iskolával, végső lebonyolításában magánutazásnak vehető. Ezzel az úttal ismét megkezdtem magánszínezetű utazásaimat.

Az 1952/53. tanév végén Szabó János akkori szakérettségis igazgató meghívta tanári karát, hogy látogassuk meg őt szülőfalujában Viszneken, Heves megyében. Odamenet a vonaton Vámosgyörkig utaztam, majd ott átszálltam egy dél felé vezető szárnyvonalra. Az első állomáson, Jászárokszálláson kiszálltam, és onnan gyalog folytattam utam végig a nagy falun a szomszéd községbe. Visznek is falu, nagy kacsaúsztató tavakkal, ezek környékén nyárfákkal, szép virágos temetővel. János otthon volt. Családja jómódú parasztcsalád. Várta tanárait erre a napra, de csak egyedül én érkeztem. Ám másnap délelőtt – biciklin – megérkezett még [Höfle Jóska] is. Más nem jött el. Ekkor Szabó János azzal állt elő: „Fiúk, megbocsássatok, én ugyan azt ígértem, hogy végigvezetlek benneteket és az egész tanári kart a Mátrán és a Bükkön, de csak ketten jöttetek, én viszont tegnap beutalást kaptam Siófokra, két heti üdülésre. Tehát nem megyek veletek.” Még megmutatta Visznek határában a „Csörsz-árkát”, amely egy sekélyebb árok, benne helyenként víz is, és valószínűleg avar-kori erődítési maradvány, és hívott bennünket vissza hozzájuk arra az egy napra, ameddig az üdülőbe el nem utazik, de mi ketten úgy határoztunk, hogy tőle elválunk, és – bár már alkonyodott – azonnal folytatjuk tovább utunkat a lemenő nap fénye mellet. Tehát a faluba vissza sem térve eljutottunk a szomszéd faluba, Adácsra. Itt a főtéren volt egy forgókerekes vaskút. Odaléptem a kúthoz és ittam, de majdnem elcsúsztam a kútzáró négyszögletes betonlapot borító zöld, nyálkás anyagon (békanyálon). Ez alatt az idő alatt Höfle tartotta a biciklit. Bizony furcsa egy pár voltunk. Csak egy biciklink volt: a Jóskáé, és azt arra használtuk, hogy rajta vittük a „cuccot”, azaz mindenféle felszerelésünket: hátizsákjainkat és takaróinkat. Amikor leléptem a kút beton-aljzatáról, Jóska azt mondta, hogy ő is inni akar. Mikor tőle átvettem a bicikli tartását, még odaszóltam neki: „Vigyázz, a betonaljzat nagyon síkos!” Ennek ellenére – alighogy fellépett oda, elvágódott, és talán egy fél percig a földön feküdt. Ez alatt én kínosan tűnődtem. Azt vártam, hogy rögtön felkel, de ez nem következett be. Dobjam el a biciklit magamtól, amikor minden cucc szertehull, és lépjek oda hozzá, hogy felsegítsem? De máris ott termett egy parasztember és felemelte. Nagy, vastag, kék kolbászszerű duzzanat látszott homlokáról lefelé, amely duzzanat alja fel volt szakadozva és abból vér folyt. Amikor már lábon volt, azt mondta, hogy azért nem kelt fel rögtön a földről, mert az erős ütéstől eszméletét vesztette. Ahol Jóska elcsúszott, az a hely lótrágyával is szennyezett volt. A tetanusz veszély miatt tanácsos volt azonnal orvoshoz fordulni. Két arra haladó menyecske elvezette Jóskát az orvoshoz. A falu házai között itt éppen egy zöldmezős térség volt. Ennek a füves térségnek kanyargásai nyomán tűnt el Jóska a két parasztasszonnyal.

Én meg ezalatt tartottam a biciklit, egyre csak tartottam. Közben besötétedett. Megjelentek az égen a csillagok, a házakban kigyulladtak a lámpák, majd nagyrészük ki is aludt. Én csak álltam és vártam. Végül meguntam a várakozást. Megkértem két gyereket, hogy vezessenek el az orvos házához. Ugyanazon az úton mentünk, amerre előbb Jóska ment az asszonyokkal. A sötét, gidres-gödrös úton nem sokára egy helyen felborult a bicikli és a csomagok széjjel. Sokat vesződtünk a két gyerekkel, amíg végre mindent összeszedtünk. Mire az orvos háza felbukkant előttem, már onnan jött is ki Jóska egy árkon átvezető kis hídon. Elmondta, hogy azért tartott a dolog ilyen sokáig, mert időközben – szünetekkel - három injekciót is kapott a tetanusz ellen. De még egy negyediket is kell kapnia: holnap reggel. Itt kell tehát aludnunk ebben a faluban. Több járókelőtől érdeklődtünk, de azok szállóhelyről nem tudtak. Egyikük azonban ajánlotta, hogy keressük meg az óvónőt, és attól kérjük el az óvoda kulcsát, ott talán éjjelre meghúzódhatunk. Úgy is tettünk. Míg Jóska az óvónő után járt, én egy ház kerítése előtti padra ültem. A biciklit egy akácfa oldalához támasztottam.

De már jött is Jóska és hozta a kulcsot. Kinyitottuk az óvodát, majd egy közeli szalmakazalból szalmát hoztunk, és azt az óvoda padlójára leterítettük. Jóska ezután tejet is szerzett egyik szomszédnál, sőt ott fel is forralta. Belakoztunk, és azután az igazak álmát aludtuk a szalmán. Másnap reggel hasonló módon reggeliztünk, majd az óvodát rendbe hoztuk, a szalmát visszavittük, és miután Jóska megkapta a negyedik oltást is, ismét útra keltünk.

Az eső esett. Utunk szőlők mellett vezetett a távolban kéklő Mátra-hegység felé. Kihasználva az eső gyengülési szakaszait, fa alól fa alá szaladtunk. Dél felé az eső megszűnt, és most már nyugodtabban haladtunk. Bejutottunk Gyöngyös városába, ahol bár vasárnap volt, Jóskának sikerült megszereznie a kórházban az ötödik tetanuszoltást is.
Azután bejártuk a várost, sőt kifelé is mentünk, át egy domb nyakán. Itt láttam életemben először női utcaseprőket. Olyan magas padokat is, amelyekre ugyancsak kényelmetlen lett volna ráülni. De kiderült, hogy ezek nem padok abban az értelemben, hogy reájuk üljenek, hanem arra a célra szolgálnak, hogy az emberek a szőlőkből hazatérőben puttonyaikat megpihenéskor azokhoz támaszthassák.

Mentünk vagy 7 kilométert, most már mindkét oldalon hegyek között, és megérkeztünk Mátraháza üdülőhelyre. Itt az első épület egy általános iskola volt. E véletlenből támadt az az ötletünk, hogy mint az előző éjjel az óvodában, most ma éjjelre az iskolában próbáltunk meg szállást találni. Bementünk tehát oda. Az igazgatót éppen ott találtuk, amint ott egy hölggyel tárgyalt. Előadtuk, hogy turisták vagyunk, és hogy mi a kérésünk. „Várjatok meg fiúk” – mondta – „én nekem előbb dolgom van ezzel a hölggyel.” Vártunk vagy ötnegyed órát. Ezalatt egy közeli kertésztől paprikát és paradicsomot vásároltunk és vacsoráztunk. Ezután újból megjelent az igazgató, és a hölgytől elbúcsúzva hozzánk fordult: „Hát fiúk” – mondta – „ha az iskolában akartok aludni, azt megtehetitek. Azzal bevezetett a tanterembe és tanácsolta, hogy vegyük le az állványról a falitáblát és azon aludjunk. A tábla egyik oldala sima fekete volt, a másik oldala is fekete, de piros vízszintes vonalakkal ellátott. Mondtam Jóskának: „Gondoljuk meg jól, hogy melyik oldalán aludjunk, hogy a tábla melyik oldalán fekve fogunk szebbet álmodni”. Kisvártatva megint átment a termen az igazgató. Beszélgetni kezdtünk vele. Többek közt elmondta, hogy az iménti hölgy egy ÁVÓS (államvédelmi osztály tagja) felesége. Az ő szünidő alatti tanítását elvállalta, és most nagy bajban van. Az illető hölgynek, hogy állásában megmaradhasson, a vakáció végén vizsgáznia kell, s miközben tanította, megdöbbenve jött reá arra, hogy az átveendő tananyagban vannak olyan tételek, amelyekhez ő maga sem ért. Nem is tudja, mi akar lenni az. Az igazgató arra a kérdésemre, hogy milyen tételek azok, elővett egy cédulát és arról felolvasta: „A legnagyobb közös osztó meghatározása láncosztással” és így tovább. No, mondom az igazgatónak, ő ahhoz nem érthet, de én annál inkább. Elkezdtem neki magyarázni. Visszatettük a fekhelynek előkészített táblát az állványra, és krétát véve kézbe több mint két óra hosszat magyaráztam az igazgatónak a kérdéses tételeket. De még ekkor nem értünk a végére. Most már az igazgató nem akarta engedni, hogy a táblalapon aludjunk. Felajánlotta saját lakását, de mi ragaszkodtunk a tanteremhez – mondván – őt semmiképpen sem akarjuk zavarni. Mikor pedig ehhez ragaszkodtunk, az igazgató szalmazsákokat hozatott és teljes ágyneműt. Reggel újra folytattam a magyarázatot még jó egy óra hosszat, és a tételek végére is jutottam Az igazgató reggelivel vendégelt meg bennünket ezután, majd távozásunkkor saját kertjéből legalább öt kiló legfinomabb gyümölcsöt is adott útravalóul.

Búcsút véve tőle elindultunk felfelé egy lassan, szerpentinszerűen emelkedő autóúton. Miközben le-lenéztünk, kibontakozott előttünk az erdő fái közt álló villák alkotta szép üdülőhely festői panorámája. Pár órát haladtunk így felfelé, és eljutottunk a Mátra gerincére. Itt is mindenütt szép villák a fák között. Kissé jobbra az úttól turistaház áll. Telt volt, üres hely nem akadt. A főútról letérve messzebb jobbra, eljutottunk a Mátra tetején épült többemeletes, nagy szállodához. Mellette a szállóépület hosszúságával párhuzamosan gyönyörű virágszőnyeg. A hegy e csúcsának magassága 1015 méter a tengerszint felett. Ez volt ez időben hazánk legmagasabb pontja.

Visszatértünk a lefelé kanyarodó főútvonalra. Itt váratlanul összetalálkoztunk Vendl Miklósékkal, a soproni jeles geológus professzorral és nejével, akik akkor a közelben nyaraltak. Tovább, az erdőben kanyargó 17 kilométeres úton, elég szűk völgyben mindig lefelé haladva leérkeztünk Parád községbe. Már a község előtt jócskáén sötét volt. Höfle ezért előre biciklizett, és amikor én beértem a községbe, ő már egy nagy épületből integetett ki. Ez is egy általános iskola volt, amelynek igazgatója szintén megengedte az ott-alvást. A szomszédból hozott, földre szórt szénán aludtunk. Reggel eltakarítottuk a szénát, megfürödtünk az épület mellett csobogó patakban, és megköszönve a szállást, tovább mentünk.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Dér Zoltán

Höfle József (1914-1994) – Dér Zoltán tanártársa, barátja. 1964-1970 közt a Széchenyi Gimnázium igazgatója.

A bejegyzés létrehozása: 2015. június 25.