Barangolás 1953-ban (földrajz-korrajz) 2

Hozzászólok
Dér Zoltán: Egy különös átlagember élete

Következett Parádfürdő. Itt szénsavas, savanyú vízforrások vannak, inkább az erdőben szétszórtan. Egyikhez elgyalogoltunk. A kútformájú üregből bugyogó forrás igen mélyen volt. A víz tükrét csak mesterkedéssel értük el: több nadrágtartót összekötöttünk és a legvégére a kulacsunkat. Az ezzel az alkalmatossággal felhúzott víz erősen pezsgett, savanyú és vasas mellékízű volt. Még egy kastélyt is megnéztünk, amelyet a fordulat évétől kezdődően óvodások üdülőjének használnak.

Újra visszatérve Parádfürdőre, még csak ezután haladtunk el Parádfürdő legszebb részén elegáns villák, virágágyak között. Hát egyszer csak mellettünk kaptat fel a meredek hegyoldalra egy csinos, fiatal nő. Küszködik, két nehéz bőröndje van. Höfle Jóska ezt látva, odament hozzá és felajánlotta, hogy tegye rá bőröndjeit a biciklire, mi pedig majd elkísérjük oda, ahová megy. Elfogadta a segítséget, és most már hármasban mentünk tovább. Közben beszédbe elegyedtünk vele. Höfle mindjárt azzal a kérdéssel kezdte: „Az elvtársnő milyen brancshoz tartozik és hová igyekszik?” „Én kérem, tanárnő vagyok, lent az Alföldön, Kecskemét városában, és Parádra vagyok két hétre beutalva az egyik üdülőbe.” – volt a válasz. Hosszabb kérdezősködés és keresgélés után meg is találtuk ezt az üdülőt. Höfle Jóskával mi ketten is szerettünk volna ebédelni az üdülőben, de kérésünket elutasították, mondván, hogy az üdülő csak azok számára van fenntartva, akik oda üdülésre be vannak utalva.

Ennél fogva mi azonnal továbbmentünk az országúttal parallel erdei kocsiúton. Ez az út Jóska bosszúságára nagyon sáros volt, bepiszkította biciklijét, ezért a kocsiútra merőleges irányt véve újra rátértünk az országútra. Közben egy széles medrű patakon is át kellett lábolnunk. Ez is hasznunkra vált, mert a patak vize legalább lemosta a biciklit.

Most már kifelé mentünk a Mátra-hegység főtömegéből. Utunk északi oldalán az egyik hegyoldalon bányabejárat látszott. Ez a recski bánya, az ország kevésszámú színesfém-bányáinak egyike. Még tovább az út mellett az északi oldalon drótsövény húzódott végig. A drótsövény mentén helyenként magas állványokon fülkék voltak láthatók. „Mit gondolsz, mi lehet ez?” – kérdeztem – „Talán vadász les?” „Igen – mondta Jóska –, de emberekre”. Ez a bekerített hely hírhedt internálótábor. Azok az állványok őrtornyok, és onnan puskáztak bele azokba a foglyokba, akik innen szökni próbáltak!” Mikor ott jártunk, már néptelen volt a tábor, felhagytak vele. Lassanként beértünk Recsk községbe, ahol a fűszerkereskedésben felvágottat, sajtot, gyümölcsöt vásároltunk, és egy sziklára ülve megebédeltünk.

Tovább haladva a kiszélesedő völgyben egy másik nagy országút keresztezte a miénket, és elkanyarodott Pértervásár és Ózd irányába. Mi folytattuk az eddigi országutat, amely pár kilométer után újra szűkebb völgyben, erdős, alacsony dombhátak között kanyargott. Naplemente felé megérkeztünk Szirák községbe. Itt is sikerült bekvártélyozni magunkat egy iskolába, a „polgári iskolába”. A helység kisváros jellegű, hangulatos. Egyik oldalon a kertek mélyét egy domb meredek lösz-fala zárta el. Felmentünk a közelben lévő várromokhoz. A török időkben fontos szerepet játszott vár egy alacsonyabb előhegyen épült. Az előhegy oldalainak meredeksége miatt nehéz volt felkapaszkodnunk a vár most is még emeletes romjaihoz. Onnan remek kilátás nyílt dél felé a völgyben lent hagyott községre, az azt körülvevő domboldalakra, amelyeket helyenként erdők borítottak, másfelől ferdén „lógó” szántóföldek. Még hangulatosabb volt észak felé a kilátás, amerre kisebb zöldmezős horpadás után erdős hegyhátak látszottak több ívben egymás fölött. Sejtelmesen zúgtak ezek az erdők a szélben. Höfle Jóska a vár belsejét, a rossz szobákat is kikutatva, végül kiérkezett egyik emeleti helyiség lyukasra omlott falához és ezen a lyukon át emeletnyi mélységet zuhant a vár lábához. Baja azonban nem történt. Lefelé menet újra találkoztunk Vendlékkel. Sziráktól tovább nagyon hangulatos, szép utunk volt. Előbb két oldali erdős dombhátak között egyre felfelé, végül át a domb gerincén le a szomszéd völgybe. Majd újra fel egy dombhátra és azon túl le a szomszéd völgybe. Egy község volt itt. Az egyik udvar gémeskútja csak két méterre volt az országúttól beljebb. Alkalmas helynek látszott arra, hogy itt megborotválkozzunk. Alig kezdtünk neki, mikor kijött a házból egy parasztasszony és így szólt hozzánk: „Kotródjanak a fenébe! Ha nem mennek el, magukra uszítom a kutyámat!” Höfle, aki akkor már arcát is beszappanozta, erre erélyesen támadásba lendült: „Tűrhetetlen” – mondta – „hogy a mai demokráciában így bánjanak szegény emberekkel! Mi állást kereső szegény emberek vagyunk és senkinek sem ártunk, ha itt az úthoz egészen közeli kútnál mosakszunk és borotválkozunk. Majd a párt elintézi a néni baját!” E szavaktól a parasztasszony megszeppent, és nemcsak hogy nem zavart tovább bennünket, hanem amikor Höfle megkérdezte tőle, hogy hol lehet tejet kapni, felajánlotta, hogy ő ad el nekünk tejet, sőt azt még meg is melegíthetjük konyháján.

Át a nagy falun, majd újabb két, dél felé elhúzódó dombgerincen – a másodikon nagyszerű fekete-fehér gyümölcsű eperfák között – a völgyben megpillantottuk „Dobó István” városát: Egert. Az egri dombok löszfalába vágott pincékben próbáltunk meg „egri bikavért”, vörösbort kapni és inni. E pincékben bort nem árultak, csak tároltak.

A városban felkerestük az egri szakérettségis kollégiumot, és bemutatkoztunk az igazgatónak. Mint átutazó szakérettségis tanárok azonnal kaptunk a kollégiumban szállást, sőt ellátást is, „amíg itt leszünk”. Egyik, a soproni szakérettségis tanfolyamot végzett volt tanulónkkal is összetalálkoztunk, aki azután egész nap kalauzolt bennünket, és megmutatta nekünk a város nevezetességeit. Magát a várat is megnéztük mai állapotában.

A szakérettségis kollégiumban töltött két éjszaka után elindultunk észak felé az Eger-Putnoki vasúti vonal mentén. Ez a vonal hegyi jellegű: metszi a Bükk-hegység nyugati nyúlványait. Az út rövidesen egy elég szűk völgybe jut. Itt találjuk a festői fekvésű Szarvaskő helységet, illetve annak vasúti állomását. Ennek a községnek házai fecskefészkek módjára sorakoznak fel az erdős hegyhátakon.

Az állomáson vonatra szálltunk. De alig ültünk le a vasúti kocsiban, az egyik utas odajött hozzám és megszólított: „Nini, a Dér tanár úr! Hova tetszik utazni erre felé? A kérdező egy fiatalember volt, arcra nekem ismerős. Elmondta aztán, hogy jó pár évvel ezelőtt nálam érettségizett fizikából. „Jelenleg” azonban már mérnök, és éppen ezen a tájon: a Bükk-hegység nyugati részén kapott állást. Az útépítésnél dolgozik. El volt ragadtatva a vidék szépségétől, az épülőben lévő út szerpentin részein váltakozó irányban az utas elé táruló szebbnél szebb kilátástól. Felajánlotta, hogy szívesen végigvezet bennünket ezen a csodás úton. Engedve szíves meghívásának - a nem messze fekvő Szilvásvárad állomáson a vonatról leszálltunk, és jegyünket lepecsételtettük, ami 24 órás útmegszakítás engedélyezését jelentette.

Tanítványom kalauzolása mellett dél-délkeleti irányban előbb átmentünk a széles, lapályos völgyben fekvő Szilvásvárad községen. A községben megnéztünk egy tájjellegű múzeumot, amelyet a község igazgató-tanítója csak pár éve létesített, de a múzeum máris figyelemreméltóan gazdag volt részben helybeli, illetve környékbeli ásatási leletekben, részben ásvány-, növény- és állat-gyűjteményi tárgyakban.

Tovább haladva nemsokára – de ekkor már erdős hegyláncok közötti völgyben – elérkeztünk két halastóhoz. Ez a völgy a Szalajka patak híres völgye. Baloldalt egyik helyen széles-szájú barlang van, amelyből egy egész patak tör elő egyszerre. Tipikus karsztos jelenség. A szép völgy legvégén a Szalajka patak 13 kisebb vízesést alkot, amint a hegyoldalról jön lefelé. A völgyet a Bükk hegység legmagasabb csúcsa: az Istállós-kő zárja, amely 959 m magas. És ebben az időben magasságára nézve hazánk második helyen álló hegycsúcsa volt.

Útközben a Höfle megkérdezte tőlem titokban, hogy hívják a bennünket kalauzoló volt tanítványomat. Azt feleltem, hogy én bizony már elfelejtettem. Erre Höfle – a beszélgetés egy alkalmas fordulatánál azt kérdezte a mérnöktől: „Ugyebár te Pintér Sándor vagy?” „Nem” – mondta a mérnök, „én Simon Ferenc vagyok.”Ettől kezdve tehát őt egyszerűen csak keresztnevén szólítottuk. Visszatértünk a halastavakhoz, és azok közelében egy elhagyott, ablaküvegek nélküli munkásházban töltöttük az éjszakát. A Hold besütött az üvegtelen ablakokon a helyiségbe, ahol mi egy-egy széles deszkalapon igyekeztünk aludni a patakcsobogás altató zenéje mellett.

Simon Ferivel való megbeszélésünk szerint innen másnap már korán reggel útra keltünk a Szalajka völgy elejéről észak felé induló, úgynevezett „Tót-falusi” völgyben. Vagy másfél km-nyi bekötő út után, baloldalt pár házból álló ruszin település: ez a Tótfalu. Majd újabb, de kissé hosszabb, néhány km-nyi emelkedő jellegű út után eljutottunk a völgy jobboldali lejtőjén épített mérnöki irodákhoz, ahol a hajnali órákban már várt bennünket Simon Feri. Ő ott a napi munka elkezdésére indult munkásaival. Különösen feltűnt nekem három munkás, akik jól szabott, kifogástalan munkaruhában, feszes vigyázz-állásban sorakoztak fel Simon Feri előtt, és jelentették, hogy megérkeztek. Zöld színű vadászkalapot viseltek, barnás színű gamáslit. Szerszámaikat a vállukhoz szorítva, illetve a vállukra akasztva tartották. Höfle egyszerűen odalépett hozzájuk és hangos „szervusz” köszöntéssel kezet nyújtott nekik. Ők azt hasonlóan viszonozták. Én is követtem Höfle példáját. Majd Höfle később odasúgta nekem, hogy bizonyosra veszi, hogy ez a három munkás deklasszált katonatiszt, talán ezredesi ruhában vezették a Horthy hadsereget az oroszok ellen, és így a fordulat után állásukat veszítették. Amikor magunk között utóbb megkérdeztük Simon Ferencet, kérdésünkre ő közölte velünk, hogy valóban a három munkás közül kettő ezredes volt a második világháborúban, a harmadik meg kapitány. Lelkiismeretes, pontos és szorgalmas munkaerő, jobbakat nem is lehetne találni. Mikor állást kerestek nála, ő bizony felvette őket. Itt kevésbé vannak szem előtt, tehát nincsenek kitéve annak, hogy valaki vegzálja őket.

Simon Ferivel nyitott teherautóra ülve ezután beszáguldoztuk az egész nagyszerű, kanyargós, fasor-kilátásos útrendszert. Feljutottunk közben a Bükk hegység magasságára nézve második hegycsúcsára: a Bálványosra is (956 méter a tengerszint felett). Az itt vasból épült, magas kilátó toronyról minden irányban remek kilátás nyílt. Így dél felé, a csak valamivel alacsonyabb, erdős hegyhátakra, zöld rétekre. Míg észak felé egy alacsonyabb, de igen kiterjedt dombvidékre. A Bálványhegy észak felé mintegy a mélybe szakad, de a mélyebb szinten rengeteg kisebb dombhát látszik egymás után a látóhatár széléig: kékes dombvonulatok egymás hegyén-hátán.

Délben megköszönvén a szíves kalauzolást Simon Ferinek, Szilvásváradról tovább utaztunk vonaton észak felé. Átszeltük az imént említett dombokat, és különösen nyugat felé igen élvezetes bepillantást nyertünk a bonyolult szerkezetű dombvidék völgyeibe.

A vasútvonal végállomása a Sajó folyó völgyében fekvő Putnok. Ahogy a többi helyen, itt is az egyik iskolában szállásoltuk el magunkat éjszakára.

Másnap reggel útra keltünk. Át a Sajó hídján és tovább észak felé egy szép völgyben. Erre felé vonat nem jár. Utunk célja Aggtelek volt. Pár km gyaloglás után Höfle kedvet kapott, hogy előre biciklizzék. Én gyalog mentem tovább, most már magányosan, az egyre emelkedő erdős dombok között. Egyik helyen egy sereg, többségükben csinos leány szénát kaszált. Én amikor az úton mellettük elhaladtam, elkezdtem énekelni hogy: „Sűrű csillag ritkán ragyog az égen” … „az én babám szénát kaszál a réten”, mire a sok huncut szénát kaszáló lány válaszképpen kórusban rákezdett: „Jaj de szépen pengeti, de pengeti a kaszáját, odavárja piros, barna babáját”. Utána nagy kacagásba törtek ki. Erre még egyszer végigénekeltük a dalt, de most már együtt. ők is, én is.

Közben átkeltem a dombháton, és a túlsó völgy mélyét is átvágva az utam éppen felfelé kanyarodott. Egy községbe. Már az első ház is a domb lejtőjén volt. Itt láttam meg Höfle Jóskát, oldalt, a fák alatt, a földön üldögélve, amint egy mellette szintén a földön ülő öreg falusi emberrel beszélgetett. Jóska – amikor meglátott – integetett felém, hogy menjek én is oda.

Jóskának általában szokása volt útközben az elébe kerülő emberekkel beszélgetésbe elegyedni, amitől én mindig féltem, mert forradalmi idők voltak akkor, illetve a fordulat óta eltelt nyolc év még nem volt elegendő idő ahhoz, hogy a szenvedélyek az emberekben elcsituljanak. Azután meg az édesapámtól is mást láttam és tanultam. Ő a habsburgi „békeidők”-ben, azaz 1914 előtt is mindig nagyon óvatos volt. „Vigyázzatok gyermekeim mindig arra, hogy mások előtt mit mondtok, mert a falnak is füle van” – szokta mondogatni. Mennyivel inkább fontos volt az elővigyázatosság ezekben a forradalmi időkben mindenkivel szemben, de különösen idegen személyek irányában, amikor a beszélő nem tudhatja: hogy kivel áll szemben, Jóska beszélgetéseiből azonban sohasem lett baj. Ő ugyanis előbb néhány ügyes kérdéssel kitapogatta, hogy az illető milyen nézetet vall és azután az illető szája íze szerint beszélt. Így például a Mátra gerincén egy kommunista elvtárssal beszélgetve, mindketten megállapították, hogy: „Micsoda vívmányok! … Boldogok lehetünk, hogy ebbe a forradalmi korszakba születtünk bele”.

Ám most ezzel az itteni idős emberrel egészen más volt a helyzet. Ő ugyanis ellensége volt az új rendszernek. Őt tehát Jóska így vigasztalta: „Meglátja – kedves bátyám –, hogy rövidesen vége lesz ennek a mostani csúnya korszaknak. Egészen biztos forrásból tudom, hogy a jugoszlávok – Tito vezérlete alatt - már készülődnek, és a jövő hónapban megszállják Magyarországot. Ezzel pedig vége is lesz az egésznek.” Szavai hallatára az öreg szörnyen fellelkesült: „No, még ilyen derék úriemberekkel nem találkoztam! Rázzák csak meg ezeket a szilvafákat és tömjék meg zsebeiket szilvával! – mondta. Ezt a felhívást nem kellett nekünk kétszer mondani. Csakhamar feszült minden zsebünk a sok szilvától. Megjegyzem, hogy én mint azelőtt, most sem szóltam egy szót sem, csak hallgattam, hogy ők mit beszélnek.

Az ilyen vélemény-ráhagyó beszélgetések ugyan kevésbé veszélyesek, de a beszédpartner lehet beugrató provokátor is, és máris kész a néplázításért való feljelentés és az a vád, hogy a beszélgetésbe elegyedő személy ellenforradalmár. De a Höfle beszélgetései ilyen vádra még e vonatkozásban is kevés alapot nyújthattak volna, mert nyilvánvalóan valótlan állításokkal való tréfás ugratásnak is foghatók fel.

Elhagytuk ezt a falut is. Jóska egyenesen nekivágott biciklijével utunk végcéljának: Aggteleknek. Én meg tovább gyalogoltam vagy 10 km-t egy tájképileg igen érdekes, kanyargós völgyben. Mindkét oldalt lejtős domboldalak, rajtuk szántóföldek, fasorok. Végül is autóbuszra szálltam, és az vitt el engem most már magasabb, erdős dombhátakat átszelve, Aggtelekre.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Dér Zoltán
A bejegyzés létrehozása: 2015. július 2.