if ($logged_in == FALSE) { }

Barangolások 1953-ban (földrajz-korrajz) 3

Hozzászólok
Dér Zoltán: Egy különös átlagember élete

Aggtelek község egy kis lapályos fennsíkon fekszik, amelynek jobb oldalán egy mély tó van. A falu háta mögött emelkedik egy mészkősziklás, karsztos dombhát. Rajta csak elszórtan vannak bokrok, szárazság-tűrő füvek, illetőleg speciális vadvirágok. Sok helyen „suvadásos”, azaz tölcsérszerű mélyedések vannak a domb hátán, a tölcsérek mélyén vízelnyelő, azaz nyílás be a barlangba annak tetőzetén át. A barlang szája egy kis mélyedés alján fekszik és általában a vasajtóval van elzárva. A környező sziklák nyirkosak, maszatosak. Nyári időben hideg csapja meg az embert a barlang üregéből. A barlang bejáratához közel van egy nagyszerű, emeletes turistaház, ahol potom 12 forintért már szállást lehet kapni. Ebben aludtunk. Másnap reggel indultunk be a barlangba, ahová a látogatókat csak csoportosan engedik be, és arra előbb jegyet kellett váltani a csoport vezetőjénél. Mi nem az egyórás ún. kisvezetést, hanem a „hat órás” nagyvezetést választottuk, amely a föld alatt hat órai vándorlással jut el a barlangnak másik: a „jósvafői” bejáratához. A csoportot egyidejűleg több vezető vezette. Mindegyiköknek kezében lámpa. Útközben találkoztunk ellentétes irányban haladó csoporttal is.

A barlang mélyén patak vonul végig. Az ókori görög-római mítosz alvilági folyójának, Styxnek neve után ezt a patakot is Styx-nek hívják. Belépve a nedves „alvilágba”, hamarosan olyan barlangtermekbe jutottunk, ahol egymást érték a falakat részben borító, csillogó, gyakran színes cseppkövek. Azok egy része a mennyezetről lóg le, másik része a talajról emelkedik felfelé. Ha egy ilyen felülről lefelé lógó cseppkő-tömb összenő az alatta levő, alulról felfelé emelkedő cseppkő-tömbbel, akkor egy oszlop keletkezik a terem belsejében. Egyes termekben sok ilyen, csillogó, fehér, vagy színes oszlop volt. A képződött alakzatok alakjuk és színük szerint – szorosabb, vagy lazább hasonlóság folytán – bizonyos neveket kaptak. Ilyen elnevezések voltak például: Elefántormány, Paprika fűzér (vörös), Hófehérke és a hét törpe, Pokoltornáca. A barlangban általában az azt létrehozó patak mentén haladtunk és helyenként át is keltünk rajta hidakon. Itt-ott sáros volt az út is. Egyik helyen olyan tavat alkotott a patak, amelyen csónakázni is lehetett. A tó hátsó falán egy nyílás van, amelyen keresztül a víz alatt át lehet bújni a barlangnak csehországi részébe. Ezt a nyílást mostanában vasráccsal zárták le.

A hat órás földalatti vándorlásnak voltak kellemetlen részei is, ahol sok lehullott szikla és kődarab között haladtunk, vagy másutt, ahol nagyon sáros és síkos volt az út.

Késő délután meglehetősen fáradtan léptünk ki az alkonyi szabadlevegőre A jósvafői bejárattól pár kilométernyi, dombháton át kanyargó úton kb. egy órai gyaloglással jutottunk vissza Aggtelekre, ahol másodszor is megaludtunk a turistaházban.

Másnap délelőtt esős idő volt. Az eső elállta után megindultunk dél felé, egy dombháton. Szép erdőben haladtunk. Helyenként napsütötte tisztások adtak barátságos hangulatot. Már-már aggódtunk, hogy lemegy a nap és az erdőben kell éjszakáznunk, amikor egyszerre csak véget ért az erdő. A domboldal nagyot hajlott: „alábukott”, a völgyben egy község, mögötte halmok.

Ez a község Kánó volt. Jóska előre biciklizett a község irányában. A község előtt kutyák támadták meg. Alig tudott az ugató „fenevadak” sorfalán áttörni és lekarikázni. Még nehezebb volt nekem. Csak úgy sikerült a kutyák „támadását” kivédenem, hogy egyes falubeliek a segítségemre jöttek. Önkéntelenül Göre Gábor „Pesti úr” című műve jutott az eszembe, amikor maga Göre Gábor siet az eladdig ismeretlen pesti úr segítségére. „Még botja sincsen? Hát akkor mért nem csináltat az úr bágyogból magának nadrágot!”

A falu közepén egy ablakból Jóska integetett felém: megint egy iskolából. Ezúttal azonban a padló olajozott volt. Ezért az iskolai dobogót fordítottuk meg és annak belsejét megraktuk szalmával a szomszédból. Ezen a szalmán aludtunk.
Az éj folyamán Jóska felébresztett. „Rosszul vagyok” – mondta. „Amellett agyoncsípnek a bolhák és nagyon szomjas is vagyok.” „Add ide a kulacsomat az ablakból”. – Felkeltem. Nagy nehezen megtaláltam a sötétben a kulacsot – mert gyertyánk már este elfogyott –, de bizony a kulacsban egy csepp víz nem volt.

Elkezdett könyörögni hozzám, hogy szerezzek neki bárhonnan vizet. Én kértem, hogy várjon egy kicsit, míg majd virrad, és akkor keresek vizet, de ő megmaradt kérése mellett azzal, hogy addig ő nem bírja ki.

Mit volt mit tennem, nekivágtam a sötétnek, bár este ott a kutyák majd felfaltak. Kutyának azonban ekkor „nyoma sem volt”, csak a nagy messzeségben ugatott vagy kettő. Alig haladtam odább pár házzal, hát az egyik kert mélyéből a bokrok közül lámpafény villant elő. Odakiáltottam: „Hány óra van?” Egy óra volt éjfél után. Kiderült, hogy tűzőrök vannak ott szolgálatban, vigyázva a learatott gabonára. Én is elmondtam nekik, hogy mi járatban vagyok és másodszori útmutatásuk nyomán (egy eredménytelen kísérlet után) megtaláltam – átmenve egy patak egyik kis hídján – a vizet. A vizet azonban nem értem el, mert mélyen lent volt. Visszamentem tehát az iskolába Jóskához és az onnan elhozott, összekötözött nadrágtartónak a kulacsra kötése útján végre sikerült vizet merítenem a kútból. A víz Jóska kínlódását enyhítette ugyan, de azért csak tovább kínlódott a bolhacsípések miatt. Engem a bolhák nem bántottak.

A reggeli világosságnál azonban kiderült, hogy nem is voltak itt bolhák. Jóska testén csalánkiütések támadtak, és a kiütések okozták a viszketést. Jóska azonnal orvoshoz fordult, aki azután felvilágosította, hogy azért volt csalánkiütése, mert a tetanusz injekciók után nem lett volna szabad fehérjékkel táplálkoznia, mi ellenben az egész út alatt sok sajtot és túrót ettünk.

Tovább haladva a szép, kanyarulatos úton egy dombtetőn át eljutottunk Rudabányára, ahol vasércet bányásznak. Rudabánya vasúti szárnyvonal végállomása. Nagyon szép a község pár száz éves református temploma. Innen vasúton is utazhattunk volna dél felé, egy kissé szélesebb völgy elég sűrűn következő községein át, ám mi nem ezt a módot választottuk. A Jóska biciklin „utazott”, én pedig gyalog.

Egyik helyen – jobbra az országúttól – egy nyitott kert volt és abban számos, terméssel megrakott szilvafa. Bementem a házbeliekhez és közöltem, hogy szilvát szeretnék venni. Azt felelték vissza, hogy nincs most kedvük szedni, szedjek magamnak ingyen annyit, amennyit akarok. Velük beszélgetve kiderült, hogy az utat máris eltévesztettem. Höflével ugyanis úgy beszéltük meg, hogy a kazincbarcikai állomáson fogunk találkozni, én pedig már túl is haladtam az állomásra vezető út-elágazást: egy községgel. Az illetők egy másik utat ajánlottak egy réten át, egy kis erdőn és a Sajó hídján keresztül, amely úton hamarosan a megbeszélt állomásra értem. Jóska azonban nincs sehol. Várok, várok, de nem jön. Fázni kezdtem, mert csak ingben és rövidnadrágban voltam, miután a holmiaimat: a „cucc”-ot a Jóska vitte a biciklijén. Közben elment az egyik vonat a másik után, lement a nap, feljött a hold, Jóska még mindig sehol. Végül mégis csak befutott nagy száguldással. Kiderült, hogy ő is túlment a leágazási ponton, mégpedig jó sok községgel, amíg végül tévedéséről felvilágosították. A késő esti órákban még egy személyvonat ment be Miskolcra, azzal mentünk tehát tovább. Bár Kazincbarcikán akkoriban érdekes üzem-építkezések folytak, azokra csak messziről szentelhettünk egy-egy pillantást, miután késő is volt és fáradtak is voltunk.

Miskolcon csak egy éjszakát töltöttünk, mégpedig az egyik iskolában, de most rendes ágyban. Ti. éppen akkoriban szűnt meg az iskolában egy tanfolyam, amelynek résztvevői az iskola egyik termében voltak beszállásolva emeletes ágyakban.
Miskolcról tovább utaztunk, mindegyikünk most már a maga útján. Tizenhárom napos közös utunk ezzel véget ért.

***

Felvetődhet az a gondolat, hogy miért választottuk az utazásnak ezt a szegényes módját. Hát nem jobb lett volna az egészet gyorsvonaton, autóbuszon végigszáguldani? Közben megszállni jó minőségű szállodákban s végig enni a bőséges és ízletes table d’hote-okat? Talán nem is került volna lényegesen többe, és mindenképpen rövidebb ideig tartott volna.
A kérdésre való feleletképpen többféle „összetevő” kínálkozik:

a) A gyermekkori és ifjúkori megszokás. Szüleim nagy házat építtettek apám nem túlságosan nagy tanári fizetéséből. Valamint abból a jövedelemből, amit kosztosok tartásával, kertészkedéssel, méhészkedéssel szereztek ahhoz. A nagy célhoz így is kevés jövedelmüket nagyon be kellett osztaniuk. Utazgatásra abból ritkán és kevés jutott. Ha mégis utaztunk, akkor is többnyire „tarisznyából” ettünk. Ha megszálltunk szállodában, két gyermek aludt egy ágyban, két gyermek evett egy menüt. Végtelenül takarékoskodnunk kellett, mert többre nem tellett. Emlékszem, első magányos tátrai utazásomat is szüleim akarata ellenére, tehát pénzbeli külön hozzájárulásuk nélkül tettem, ha mindjárt néha csak forrásvizet volt módomban ebédelnem.

b) A későbbi időmben: nős, családos állapotom. Feleségem nem szeretett utazni. Engem engedett ugyan, de felhánytorgatta, hogy az utazásom pénzbe kerül. Emiatt arra törekedtem, hogy egy-egy utam minél kevesebb pénzbe kerüljön, én sem akartam azzal sok pénzt elvonni a családtól. Magam is úgy tartottam, hogy anyagi helyzetünkben az utazás luxus, de ha luxus is bizonyos oldalon, igyekszem azt megböjtölni a másik oldalon.

c) Kialakult bennem az a meggyőződés, hogy egy tájat legjobban, legszebben és tájképileg legtökéletesebben akkor ismer meg az ember, ha az utat gyalog teszi meg. Benne él ekkor az utazó valósággal a tájban. Nem keretezi a képet semmiféle ablakráma. Ott áll meg és azt néz meg, amit akar. Nem sürgeti semmi: hosszasan elnézelődhet. Külföldön – így az Alpokban – gyakran akadtak vándorturisták. Egy ilyen út egyik fajtája a mindennapi élet kötöttségeiből való felszabadulásnak.

d) A gyalog túra, a vándorlás úgy is fogható fel, hogy nem olcsó. sok napig elhúzódik, mialatt enni is kell valamit és szállni is kell valahol. A mi általunk követett móddal a szállás alig került valamibe, a legolcsóbb élelmiszerekből álló önellátásunk sem, viszont otthon is ennünk kellett volna ezalatt, tehát legfeljebb „a netáni többlet kiadás”, amely az út terhére lenne írandó.

Előnyük viszont a szép tájak élvezésén és a földrajzi ismeretek gyarapodásán kívül az is, hogy sokat van az ember a szabad levegőn, a napon, és ellentétben az év közbeni iskolai élet megkötöttségével, sokat mozog.

e) Az a gondolat, hogy útközben tanintézetekben szálljunk meg – mint láttuk – onnan származott, hogy első éjszakánkon Höfle Jóska balesete miatt óvodai „szállásra” szorultunk. Ezt a gondolatot vittük aztán tovább utunk közben.

f) Bár a szakérettségin jól kerestünk, mégis ebben az időtájban az általános jólét csökkent, tehát a realitás is megokolta és szorgalmazta a takarékosságot. Az általános jólét csökkenése a politikai élet menetével volt kapcsolatban.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Dér Zoltán
A bejegyzés létrehozása: 2015. július 9.