Bombázás

Szaporodnak a háborús megpróbáltatások

Később szerte Magyarországon gyakoribbak lettek az ellenséges légitámadások. A bombázók csaknem minden nap délelőtt 9-10 óra tájban érkeztek nyugat felől Sopron fölé. Közeledtüket légi riadó jelezte. Szaladt mindenki az óvóhelyre. Mi egy – szaladva kb. ötpercnyire fekvő - [hosszú és mély pincébe]. Angol-amerikai gépek voltak. Erős napfényben is csak nehezen látható, apró meg-megcsillanó pontoknak látszottak a nagy magasságban, de mert nagy tömegben jöttek, jellegzetes zajuk mégis hallható volt. Öt vagy hat héten át csak átvonultak Sopron felett Magyarország belseje felé, és miután ott pusztító terhüket ledobták, többnyire újra Sopronon át távoztak. Emiatt majdnem naponta órákat töltöttünk az óvóhelyen. Többnyire délelőtt, de gyakran éjjel is. Ez nagyon akadályozta a termelő és egyéb munkát, és kimerítette a lakosságot.

Nyilvános óvóhely többfelé volt a városban. A Széchenyi téren egy nagy, csonka gúla alakzatú légoltalmi vízmedence is készült.

Az egész lakosságot terror alatt tartották a nyilasok. Nyilas karszalagos, állig felfegyverzett különítmények figyelték a lakosságot, tartottak házkutatásokat, nyomoztak szökött katonák, vagy rejtőzködő zsidók után.

Sopronban városszerte a nagyobb lakásokból egy-egy szobát, vagy kettőt lefoglalt a hatóság. Ide szállásolták be a katonai vagy egyéb pl. német parancsnoksági funkcionáriusokat. A házunkhoz legközelebbi német parancsnoksági iroda a Balfi úton volt, az evangélikus temető bejáratával szemközti földszintes épületben.

A Lehár Ferenc utcai lakásunkból is lefoglalta a hatóság a folyosóról nyíló első – a legnagyobb – szobát az imént említett német parancsnokság irodájában dolgozó egyik gépírónő számára. A neve – ha jól emlékszem – Hermann Sylvia volt. Csínos, magas termetű, sötét hajú nő volt. Elegánsan öltözködött. Kedves volt a modora. Amikor Szilveszter napja közeledett, kölcsönkérte a frakkomat a német parancsnokságbeliek egy házi mulatságára. Utána rendben visszahozta.
A város lakosai közül többen beléptek a nyilas-pártba. Ezekre a nyilas éra alatt könnyebb szolgálat várt. Így irodákban, óvóhelyeken. De engem és sok mást – aki nem lépett be a pártba – mint munkaszolgálatosokat később a németek fizikai munkára vittek el.

Szálasiéknak nem sikerült a szovjet csapatokat feltartóztatniuk. Ezek egyre jobban behatoltak Magyarország területére. Sokfelé megjelent az a plakát, amely egy függőleges rudat ábrázolt, tetején vízszintesen egy kőlap, amelyre erősített horgokon négyen lógnak felakasztva: egy polgár, egy katona, egy pap és egy apáca, alatta pedig ez a felírás: „Íme, így lesz, ha a szovjet csapatok győznek!” Ezzel kapcsolatban a háztulajdonos fia: ifjú Lehner Antal többször mondta nekem: „Ezt nem kell elhinni. Ez csak propaganda. Senkinek az élete nincs biztonságban egy háborúban. Az enyém sem. De ha már vége a fegyveres harcnak, biztosra veszem, hogy a szovjet katonák senkit sem bántanak.”

Amint az ország német kézen levő területe egyre szorult össze, mert a keleti részeit egymás után szállták meg a szovjet csapatok, úgy Sopronban is egyre nőtt a menekültek száma. Végül 1944. december elején maga Szálasi Ferenc, „az ország-vezető” vezérkarával szintén Sopronba, illetőleg Sopron környékére tette át a székhelyét.

Sopron bombazáport kapott

Az élet egyre nehezebbé vált: az életszínvonal romlott. Élelem tekintetében, ha ekkor még nem is annyira, de különösen tüzelőanyag dolgában a helyzet katasztrofális lett. Így például amikor december 5-én tüzelőfáért mentem az egyik fatelepre, annak tulajdonosa azt mondta nekem: „Tanár úr, nézzen ki az ablakon. Láthatja, hogy a telepen semmi tüzelőanyag nincs. Nemhogy 10 kg-ot, de 21 dkg fát sem tudok adni.

Ezért másnap – december 6-án – elindultam ki az erdőbe lehullott faágakat szedni. Szép verőfényes nap volt. De alig jutottam a déli vasúti pályaudvarig, megszólaltak a légi veszélyt jelző szirénák. Gyorsan óvóhelyre, de hol van ott óvóhely? Az egyetlen ember, akit arra felé találtam, kérdésemre azt mondta – kezével az irányt mutatva: „Hát csak kifelé lehet szaladni, arra felé az erdőbe!” Elértem az erdőt. A közeli fenyőfák alatt kezdtem szedegetni a földről a gallyakat. Mivel közben arra felé a városból emberek közeledtek, akik előtt szégyelltem magam, hogy koldus módjára gallyat szedegetek, ezért előlük mélyebbre húzódtam be az erdőbe, ahol éppen egy vörösfenyő-fának eltört, de még a háncs tartotta ágát igyekeztem letépni, amikor délről, a hegyek felől meglehetősen alacsonyan szálló repülőgépek húztak el felettem. Alig haladtak át rajtam, robajokkal és óriási testek zuhanásával és becsapódáshoz hasonló zajjal egész sereg bomba hullott le éppen az állomás környékére és az erdőnek az elejére, ahol először próbáltam gallyat szedni.

Még mélyebbre húzódtam tehát az erdőben. Ott már vagy tucatnyi ember verődött össze, akik a városból menekültek ide ki. Köztünk volt egy katonaviselt ember is, aki a továbbiakban átvette a dirigálást felettünk. Mert ez után az első repülőgép raj után elég rövid időközökkel még hasonló hat repülőgép jött egymás után és hasonló bombazáport szórt a városra. A bombázás zaja hasonló volt, mint az elsőé, de kissé messzebbről és más irányból jött. Közben a katonaviselt ember egyre dirigált: „Most tessék arccal lefelé lefeküdni a földre! … stb. Köztünk szép ruhájú nők is voltak, de azok is minden habozás nélkül lefeküdtek a sáros földre.

A bombázások után nagy füstben állt az egész déli pályaudvar. Hosszú, függőleges füstoszlopok voltak ott láthatók a hegy egy magasabb pontjáról. Ugyanazon az úton nem is mertem visszamenni a városba, hanem megkerültem a Károly-magaslatot és a Béka-tó mellett, majd a Kőszegi úton át tértem haza. De már akkor délután volt. Amint a házunk elé érek, látom én, hogy az Ancsi néni (Léhner Antalné háztulajdonosnő) dugja ki a kezét az ablakon át, és átad valamit az utcán lent álló nőnek. Ki sem kellett nyitnia az ablakot, mert az ablaküveget a légnyomás a bombázáskor kitörte. A mi lakásunk majdnem valamennyi ablakán is ki volt törve az üvegtábla a légnyomás következtében.

Majd nekem mint utcaparancsnoknak jelentették, hogy a Lehár Ferenc utca 24. számú ház bombatalálatot kapott és nagyrészt összeomlott. A házban csak egy sváb asszony tartózkodott, aki a légiriadó jelzésére nem ment az óvóhelyre, hanem valamiért felment a padlásra. Ez az asszony életét vesztette. Csak hosszabb munkával tudtuk holttestét a romok alól kiásni. Az egyik karját pláne, csak másnap találtuk meg. Az asszonynál talált pénzt este nyugta ellenében átadtam a férjének, aki előzőleg heves zokogásba tört ki, amikor a szántóföldjükről hazatérve a feleségét váratlanul holtan találta.
E bombatámadást követő napon a legtöbb tanuló hiányzott. Volt, aki bejött és elkéredzkedett. A tanítás hónapokra megszűnt.