if ($logged_in == FALSE) { }

Budapesti benyomások

Hozzászólok
Dér Zoltán: Egy különös átlagember élete

1945/46 telén, a budapesti utazásom alkalmával a Sopronból induló vonat csak Győr előtt, a Rába-híd nyugati végéig közlekedett, mert a híd le volt bombázva. Itt ki kellett szállni, és vagy 3 és ½ kilométert gyalogolni előbb Győr városának Újváros nevű nyugati külvárosán keresztül, majd át a városbeli épen maradt Rába hídon. Végül végig Győr belvárosán. Feltűnt, hogy – elszórtan – lebombázott házak vannak. A városháza közelében állott „Fehér sas” szálló ötemeletes épülete is romokban hevert. Bombatalálat érte. Hosszas gyaloglással eljuthatott tehát az ember a győri főállomáshoz, azaz csak eljuthatott volna, mert ez csak volt valamikor. Helyén most hatalmas romhalmaz állott. Ezért a volt állomási főépület és a tornyán megsérült városháza közötti téren hevenyében egy téglalap-alaprajzú, hosszúkás, földszintes épületet emeltek. Ennek a bejárati termében voltak a pénztárak, innen ajtó nyílt egy hosszan elnyúló, elég nagy váróterembe. A jegyváltás után még egy aránylag hosszú vándorlás következett egy, az állomás romépülete alatt fúrt alagúton végig, amely a végén beletorkollott a győri pályaudvar híres aluljárójába. Innen lépcsők vezettek fel azokhoz a vonatokhoz, amelyek az állomásról indultak. A pályaudvar területén a síneket ekkor már tűrhetően helyreállították.

Az ostrom után ekkor jártam először Budapesten. A XI. ker. Bartók Béla út 66. szám alatti házat, amelynek a harmadik emeletén az 1. sz. lakásban özvegy édesanyám és Manci húgom laktak, bombasérülten találtam. A bombatalálattól a ház kapualja beomlott. A házba a Vásárhelyi Pál utcából nyíló, egyik üzlethelyiségen keresztül lehetett bejutni. Anyámék lakása felett a IV. emeletet is lebombázták. Az emeleti lakás hosszú előszobájának mennyezetén átszivárgott és lecsepegett az esővíz, illetve a megolvadt hólé. Az előszoba padlóját újra és újra hamar elpiszkolta az omladozó vakolat.
Az akkori állapotokat jól megvilágítja egyik egykori levelem, amelyben azt írtam:

„Ebédet a Gellérthegy déli oldalában levő egyik villából szoktam hozni úgy az anyámék, mint a magam számára. Hatósági jegyre vannak ezek az ebédek. Az említett villában lévő hatósági szükségkonyháról az egyik földszinti ablakon adogatják ki az ebédet. Várakozás közben beszédbe elegyedünk. Az egyik öregúr miniszteri tanácsos volt, a másik tábornok.”
„Az időjárás hideg. Fűtetlen szobában didergünk. De azért, meg kell adni, most január elején festőien szép téli idő van. A javítás alatt álló Szabadság híd vas-alkotórészei vöröslenek a rozsdásodás elleni védő-alapozástól, a mínium festéktől. De már a híd egyik végén kezdték a míniumra a végső zöld festéket rákenni. A vöröslő híd alatt folyó Duna vize sötétzöld színű. Kékesfehér jégtáblák úsznak, rajtuk sirályok ülnek, és időnként fel-felrepdesnek a párás levegőben. Majd köd lesz. A Duna part kigyulladó lámpái, ahogy tőlem egyre messzebb állnak, egyre inkább sötétebb sárga, majd barna és még messzebb vöröses barna színárnyalatokban ragyognak, végül egészen belevesznek a ködbe. Óriási pelyhekben kezd hullani a hó, és a finom ködbe burkolt tájékot lassanként vastagon elborítja a puha fehér takaró.”

„Látogatóba is elmegyünk. Egy helyen, a ház IV. emeletén jól fűtött szobában ülünk. Hát a Gizikével mi van? Hogy van? – kérdezi Manci húgom. A Gizike szegény már a temetőben nyugszik – hangzik a válasz. Az ostrom alatt elment vízért egy közeli kútra. Haslövés érte, és abba halt bele. Aztán a vendéglátónk elmondja, hogy a házat az ostrom alatt bombatalálat érte. És ennek illusztrálására felrántja a szalon egyik ajtaját, és íme, négy emeltnyi borzasztó mélységre nyílik lelátás, mert az épület többi része leszakadt.”

Egy más helyen: egy kisebb svábhegyi villában hét nő mellett én voltam az egyetlen férfi. A cserépkályha körül ülünk, de csak illúzióképpen, mert a tüzelőanyag hiányában a kályha nem volt befűtve. A szobában – mivel azt nem szellőztették – mérsékelten hideg volt. Hosszabb beszélgetés után két nő és én elindultunk hazafelé. Az egyik nő kisvártatva visszament az ott felejtett zsebkendőjéért. Én tovább mentem a másik nővel, akinek kezében egy esernyő volt, amelyet még ősszel kölcsön adott és most vitt haza. Egyszer csak a nő megállt, és esernyője végével a földet túrva egy ideig elgondolkodott, majd tegezésre fordítva a beszédet váratlanul így szólt hozzám: „Miért nem látogatsz meg műtermemben?” „Milyen műteremben? Talán festmények?” – kérdeztem tőle. „A férjem festőművész, én meg szobrász vagyok” – felelte. Szabadkoztam, hogy csak rövid ideig vagyok Budapesten, rendkívül sok a dolgom, úgy hogy csak este 10 óra tájban szoktam hazatérni. „Jöhetsz akár este ½ 11 körül is, jól be lesz fűtve” – mondta. „Hát akkor – és itt én is tegezésre fordítottam a dolgot – mondd meg legalább, hogy a férjed mikor lesz odahaza, mert életem egyik leghőbb vágya, hogy kedves férjeddel megismerkedjem.” Indulatosan toppantott a lábával, és így folytatta: „A férjem egy csirkefogó. Kilenc éve vagyok férjnél, de őt alig néhányszor láttam.” Én azután elmondtam, hogy van nekem egy kedves húgom, aki „él-hal” a festészetért. Engedelmét kértem, hogy őt is magammal hozhassam. Ennek megfelelően, a megbeszélt időpontban, az egyik délután 5 óra tájban húgommal együtt felmentünk a szobrásznő lakására. Ott a szobrásznőnél egy idős zsidóasszonyt is találtunk: a szobrásznő anyját, akit a szobrásznő így mutatott be: „Én is elhoztam a mamámat.” Meguzsonnáztunk, majd végignéztük a műterem falán látható szép képeket és a szobrásznő ügyes alkotásait (pl. „A mosónő” című faszobrát).

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Dér Zoltán
A bejegyzés létrehozása: 2015. április 9.