Volt egyszer egy szorgalmas bognár mester Apostagon. Volt három fia: kettőt kitaníttatott, egy a gazdaságot vitte tovább. A legidősebb, diplomás fiúból tanár lett a XIX. század utolsó évtizedében. 1895 nyarán, a vakációban otthon tartózkodik a jóvágású, pontosságot szerető fiatalember, Dér István. Kezében sétapálcával naponként eljár a postahivatalba megigazítani az óráját. „Főként a nemrégiben Apostagra került győri származású posta-tisztviselőnőtől, a 22 éves Odor Margittól szereti megkérdezni, hogy hány óra van? Addig-addig kérdezgeti, míg végül a két fiatal élete végéig egybeigazította az óráját.”
Ebből a házasságból születik Győrött első gyermekként Zoltán 1897-ben. Az ifjú családapát a Temesvári Állami Főgimnáziumhoz helyezik. Itt cseperedik, nevelkedik, érik fiatalemberré az értelmét és tehetségét csakhamar megmutató gyermek. Könnyen, gyorsan tanul dallamokat, tájékoztatja az óvónénit, hogy 578 lépésre lakik az óvodától. Az iskolában végig kitűnő, több nyelvet is elsajátít. Az érettségi után eséllyel pályázik a felvételre az Eötvös Collegiumba. Ám addig még történik egy s más. A család szaporodik: születik négy testvér, ennélfogva többször költöznek, már cselédlány is van a háznál, de kosztos diákokat is tartanak, hogy a középosztálybeli életnívót biztosíthassák. Kitör az első világháború, s ez - meg a következményei - mély nyomokat hagynak a fiatalemberben. Véletlenül szemtanúja annak, hogyan semmisül meg egy harci Zeppelin léghajó. Megtudja, hogy viselkednek a katonák egy-egy település elfoglalása után. Részt vesz sorozásokon, de gyenge fizikuma miatt sosem viszik el katonának. Viszont nem tudja nem észrevenni, hogy lelkes önkéntes osztálytársai közül egyre kevesebben térnek haza a frontról. A háború végén megtapasztalja, milyen az élet a fegyverszüneti vonalak megrajzolása miatt leszakított Temesvárott a franciák, a szerbek, majd a románok alatt. Igaz, ekkor már egyetemista Budapesten, ez azonban csak újabb, szinte leküzdhetetlen nehézséget jelent a számára, mert hazajutni a családjához és visszamenni a kollégiumba csak illegálisan, szökve tud. 1919 márciusa és júliusa között a kommün működését is megtapasztalja Budapesten. Aztán meg majdnem egy esztendőre Temesváron ragad. Óvatos támogatója, résztvevője annak az ifjúsági földalatti szervezkedésnek, amely a román hatalom ellen irányul. Temesvári levente-perként tartja számon a történelem. Öccsét életfogytig tartó kényszermunkára ítélik. Apja mint köztisztviselő nem esküszik fel az új rendre, ezért a családot „repatriálják”, vagyis némely ingóságokkal együtt vasúti kocsiba rakják, és különvonattal Magyarországra toloncolják.
Mindeközben azért folyamatosan és jól tanul. Már első vizsgái után eléri, hogy fizetésmentes hallgató lehessen a kollégiumban. Még nem tudja, hogy a tanári vagy a tudósi pályára készül-e, de elhivatottsága egyre nyilvánvalóbb. Lelkesen hallgatja Eötvös Loránd, Fejér Lipót, Beke Manó és mások előadásait, együtt dolgozhat Rátz tanár úrral a Fasori Gimnáziumban. Még be sem fejezi az egyetemet, amikor 1920-ban három tanszékre is meghívják gyakornoknak. A legelső ajánlatot fogadja el: Frölich Izidor elméleti fizikai tanszékére kerül, és alighanem itt dől el, hogy a tudomány művelésére a fizika területén nyílik számára lehetőség. Viszont itt sejlik fel először az az ellentmondás is, amelyik végigkíséri életét. Ugyanis Dér Zoltán egyébként teljes, koherens és hosszú életpályája szakmai szempontból bizonyos drámai, heroikus vonulatot is rejt magában. Nem is akart igazán fizikus lenni, leginkább mégis az vált belőle. Maga is felismerte, hogy bizonyos manuális készségek híján nem a kísérletek összerakása hordozza számára az igazi sikerélményt. Ráadásul, mintha a körülmények összeesküdtek volna ellene: a laboratóriumokban, a szertárakban szinte mindig hiányoztak a szükséges eszközök. Hol az első világháború nyomorúsága, hol a második pusztítása miatt kényszerült arra, hogy toldozza-foldozza, összekéregesse a maradék műszereket, ahelyett, hogy matematikus agyát használhatta volna. Nem furcsa-e, hogy a vitathatatlan tudományos siker – a colemanit kristály „feltérképezése” - viszont pontosan úgy jön létre, hogy a kutatásnak éppen a kísérleti, mérési részét végzi más, viszont emiatt nem lehet teljes számára a tudományos elismerés. Dilemmái itt-ott a felszínt is horzsolják – elsősorban lelkiismereti kérdésként. Az ellentmondásba később a tanári lét is befészkeli magát. Mindazonáltal szívós kitartása, természetes optimizmusa, humanista gondolatvilága biztos háttér a számára.
1922-ben az újra alakuló pécsi egyetemen kap először tanársegédi állást Rohrer László professzor mellett. Majd Tangl Károly 1. számú fizikai intézetében ismét Budapesten dolgozik 1925-től.
És mi lesz ezután? Erről így ír: „Már a negyedik évemet töltöttem Tangl professzor intézetében, amikor a professzor közölte velem: a minisztériumban kifogásolták, hogy ő túlságosan sokáig tartja magánál asszisztenseit. Felhívott, hogy adjam be pályázatomat a minisztériumhoz középiskolai tanári állásra. Egy különlegesen dicsérő hangú ajánló levelet is írt számomra, amely többek között azt is tartalmazta, hogy én az ő tudományos intézetében kutató munkát végzek, és bíztató kilátás van arra, hogy ez a munka sikerrel fog járni.”
Ezzel lezárult életének első harmada, az új munkahely pedig a Széchenyi Gimnázium lett, Sopronban. Hogy itt mi történt vele a további bő hat évtizedben, arról szóljon ő maga ezen a helyen - folytatásokban.
Így azonban nem egészen pontos, mert a fennmaradt önéletírás 1958-nál - nem befejeződik - hanem megszakad. Tudjuk, hogy tovább is dolgozott rajta, ahogy maga mondta: már csak agyának karbantartása érdekében is. Részletek, foszlányok a későbbiekből is maradtak, azonban az előzőekhez fogható történet nem áll össze. Az is igaz, hogy amint korosodik, élettere folyamatosa szűkül, a megszokott események ismétlődnek. Továbbra is aktív életet él, a hangversenyek, énekkari próbák, színházi előadások rendszeres látogatója. Utazik, kirándul, lánya családjához Budapestre gyakran eljut, egyszer még Amerikába is ellátogat fiáékhoz, és elutazik gyermekkorának, ifjúságának helyszínére, Temesvárra is.. Van társasága, bár egyre többen halnak ki mellőle, be-bejár iskolájába, korrepetál - 90 éves korában is. Még 1993- ban részt vett érettségi találkozónkon, igaz, karban vittük a lépcsőn. Felesége már régen nincs mellette, 1965-ben meghalt.
90. életévének a küszöbén rádöbben, hogy „nemcsak én (öregedtem meg), hanem azok is, akik rám takarítottak, felhozták a szenet a pincéből, a lakásom befűtötték… Végül is kérvényt adtam be. Erre fel beutaltak engem a Soproni Nyugdíjas Pedagógusok Otthonába (Sopron, Gesztenyés út 2. szám II. emelet 11. ajtó) … Végül most olyan állapotban vagyok, mint valami kollégiumi növendék. S az otthonban szinte semmi sem az enyém, hanem akkora pecsét van ráütve a párna huzatára is, mint egy szokásos nagyságú zsemlyének az alja…” Mintha nem csak esze, de humora sem hagyta volna cserben!
(Húsz éve annak, hogy Dér Zoltán meghalt.)
A közreadó: Jakatics Árpád