Új állomáshelyemre, Sopronba 1929. augusztus hó vége felé – talán 27-én – érkeztem meg. Ekkor jutottam életemben először ebbe a városba, amely azután oly sokáig állandó lakóhelyem lett. Jártam a várost az alkonyati forróságban, hogy mindjárt kiadó szobát találjak. Akkoriban ez könnyen ment. Itt is, ott is, kapualjban vagy utcára nyíló ablakban volt kitéve cédula, hogy ott szoba kiadó. Hamarosan találtam is megfelelő szobát a gyümölcspiac délnyugati sarkában álló kétemeletes ház második emeletén. A ház mellett torkollik be a Színház utca a gyümölcspiacra. A kiadó szoba egyetlen ablaka a gyümölcspiacra nézett. Amúgy jó kis szoba volt, de hamarosan kiderült két hibája. Az egyik az, hogy a szobát kiadó özvegyasszony álmatlanságban szenvedett. Azt szerette volna, ha lakója korán lefekszik, és egész éjjel mozdulatlanul feküdjék, mert ha a vékony falon át mozgás zaja hallatszott be az öregasszony szobájába, akkor az elaludni nem tudott, vagy felébredt, és reggel jöttek a szemrehányásai, hogy ő éjjel nem tudott aludni. A másik nagy hibája volt a szobának, hogy nem volt benne kályha, s így – miután már szeptember második fele lett – egyre hidegebb (fűtetlen) szobában voltam kénytelen tartózkodni. Ezért elhatároztam, hogy elköltözöm.
Kapóra jött, hogy 1929. október 1-jével Sopronba – ugyancsak a {reáliskolához} – helyezték a nálam 4-5 évvel fiatalabb Vas Jenő kollégámat. Ő azt az ajánlatot tette nekem, hogy miután a Templom utca 26. szám alatti iskolánk tőszomszédságában , a Templom utca 22. szám alatti kétemeletes ház földszintjén talált egy kiadó nagy szobát, költözzem oda hozzá, és lakjunk együtt. Oda is költöztem. A háznak jellegzetes nagy barokk kapuja van. A kapualjtól bal felé nyílt az ajtó szállásadó gazdáink, a Rác család lakásának előszobájába és abból ugyancsak bal felé a miáltalunk kivett nagy utcai szoba ajtaja. A szoba két ablaka a Templom utcára nézett. Az ablakok előtt volt egy kis emelvény, azon egy kis asztal, mellette jobbról-balról egy-egy szék. Az ablakokat nagy, átlátszatlan táblákkal lehetett elsötétíteni, illetőleg - nem használatkor – a lapokat két oldalra félretolni és összecsukni. A szobába lépéskor a baloldali fal mentén volt hátul és elől az ablaknál egy-egy ágy. A szoba jobboldalán egy cserépkályha, a szoba közepén egy nagy asztal négy székkel. A kályha mellett mindkét oldalon egy-egy ruhásszekrény. A szoba takarítását – a fűtést is – Rác néni végezte az általunk és költségünkre vásárolt és a pincében tárolt tüzelőanyagból.
Rác papa már akkor is öreg, sovány termetű nagy bajszú, dús hajú {„poncichter”} volt. Poncichternek („Bohnenzüchter” – babtermelőnek) nevezték a soproniak azokat a lakosokat, akik tulajdonképpen szőlőművelésből éltek, de a szőlő barázdáira babot is vetettek. Eleinte ez csúfnév lehetett, de azután polgárjogot nyert, és sok soproni ember – régi városi lakos – büszkén nevezte magát poncichternek.
Majdnem soproni „ős”-lakost írtam „régi” lakos helyett. Ám a poncichterek nem voltak igazi őslakók: századokkal később, már a magyarok uralma alatt két hullámban is érkeztek be erre a környékre mint Németországból jövő telepesek. A két hullám származási tájra és nyelvre nézve eltért egymástól. Idők folyamán ezek egymásra hatásából és kifelé való elszigeteltségéből alakult ki aztán a „poncichter” nyelv: egy zamatos tájszólása a német nyelvnek.
A háznak udvara volt. Hátul is épület zárta. Ez utóbbi épület bal sarkában ajtón át lehetett bejutni egy lépcsőre, amely emeletnyi magasságban végződik, és egy – a hátsó falon nyíló ajtón át enged belépést a kertbe, amely az egykori sáncfal tetején van. Egyébként innen oldalról a kerítések meg a túloldali házak tűzfala miatt a kertből továbbmenni nem lehet. De Sopron belvárosa körüli sok házból fel lehet így menni az egykori várfalak tetejére, az ott létesített magaslati kertekbe. A rendes lépcső az emeleti lakásokhoz a főkapu aljából nyílott, a kapun belépve jobboldalt. A ház „Töpler”-ház néven volt ismeretes. Az emeleten lakott ugyanis [Töpler Kálmán], a város nyugalmazott polgármestere feleségével és vagy három fiával. Az igen magas termetű, ősz hajú volt polgármester (aki igen erélyes ember hírében állt), ekkor már nagyon hajlottan járt.
A poncichterek rányomták bélyegüket a város külső képére is. Különösen a város északi részén laktak csoportosan. A dombtetőn álló {Szent Mihály templom} környékén. Itt volt például a bécsi „Wieden”-nel azonos nevű {utca}, jellegzetes házaival. Ezek a barokk paraszti házak tulajdonképpen ikerházak. A két, az udvarban egymás felé néző házat az utca felé magas fal zárja. Ezen a falon át nyílik az udvarba egy többnyire felül íves „nagykapu” a szekerek részére. A nagykapu két szárnya csukott állapotban nem engedi be a szekereket, de van rajtuk egy kiskapu a gyalogosok számára. Legszebb példája ennek a Mihály templomhoz közeli {„Mór ház”} művésziesen kidolgozott, szobrocskás, kőből való kapucímerrel, valamint a kapu két oldalán egy-egy kígyómódra csavarodó oszloppal.
Az utcákat zegzugossá teszik a „Schaufensterek”. Egy-egy ház ugyanis lépcsőfok szerűen kiugrik. E kiugrásnak megfelelő keskeny házfalon ablak van, amelyből az utcát hosszirányban végig lehet tekinteni. A poncichter városrészben a házak teteje az utcáról nézve háromszögekből álló sorozat módjára csücskösödnek, sokkal változatosabb tető-vonallal, mint a későbbi eredetű, földszintes házakból álló utcáknak a földdel parallel haladó egyenes tetővonalai.
Igen érdekes a város képe ősszel, szüret idején. A szőlőprésekkel, kádakkal és munkásokkal megrakott kocsik hosszú sora indul ki reggel a városból a környékben lévő szőlőkbe, és onnan este tér vissza. A városban régebben {„Buschenschankok”} is voltak: házi borkimérések, a termelők a saját boraikat mérték ki. A kapuba a borkimérés jelzéséül kitűzött fenyőágon kis piros vagy fehér szalag (rongydarabka) mutatta, hogy a házban milyen színű bort mérnek ki. A vendégek egy nagy faasztal mellett ültek a szobában vagy konyhában, és hangos éneklésükkel adtak kifejezést jókedvüknek. A poncichterek munkaruhája is jellegzetes volt: kék, kötényszerű, vállon függő munkaköpeny, lapos sapka és hosszú csizma.
Rácéknál Vas Jenővel együtt négy évig laktam. Jó lakótársam volt. Ha akadtak is kisebb nézeteltérések, azoknak legfeljebb az volt az oka, hogy én nem voltam olyan pedáns, mint ő, aki szigorú rendet tartott. Minden kiadását feljegyezte és jellemzően: még azzal a tollszárával, amelyet akkor kapott, mikor az első elemibe került. Apja Győrben szegény sorú gyári munkás volt. Már otthon megszokta azt, hogy náluk a család mindenre nagyon vigyázott.
A lakásból 1933 május hó végén költöztem el, nősülésem folytán. Hasonló sors érte nemsokára Vas Jenőt is, aki 1933 nyarán feleségül vette Fuchs Ilonkát. A házasságukból egy fiúgyermekük származott. Vas Jenő ábrázoló geometria - matematika szakos tanár volt, de Sopronba jövetele előtt Makón nevelőintézetben működött mint nevelő tanár. Talán a nevelő tanári gyakorlattal szerezte meg a jó fegyelmező képességet. Mint cserkészparancsnok is jól bevált. Annyira ismerte Magyarország részletes térképét, hogy bármely települést is nevezett meg előtte az ember, fejből felsorolta, hogy milyen községek vannak körülötte. Nem volt zenei hallása, mégis jellemző reá, hogy egy általa vonalazott füzetbe minden elébe kerülő cserkész-éneket összejegyzett. Nagyon tudott takarékoskodni. Szülei Tiszaföldváron örököltek egy szőlőt, de azt kénytelenek voltak eladni. Jenő a szűkös tanári, helyettes tanári fizetéséből (havi 110 pengő) egy év alatt megtakarított annyit, hogy ezt a szőlőt megvehette. De azután – mert Sopronból azt megművelni vagy megműveltetni nem tudta – végül is újból eladta. Mint matematika tanár igen szép példákat válogatott ki és készített tanítási anyagként. Volt, hogy dolgozatíráskor minden diáknak más példákat adott fel. Puskázni tehát nem lehetett. Jenő kartárs évtizedek múltával nagy pontosságánál fogva igen megbecsült igazgatóhelyettese lett a Gépipari Technikumnak.
Töpler Kálmán (1861-1939) Sopron polgármestere (1902-1918)