Első találkozásaink az oroszokkal

Hozzászólok
Dér Zoltán: Egy különös átlagember élete

Gyönyörű szép, derűs, csillagos éj volt, sütött a kerek telihold. A lakásunkhoz érve és abba benyitva oda is beragyogott. Alig hogy lefeküdtünk, egy orosz katona zörgetett a ház kapuján. A lakásban pár ékszerünk volt, amelyeket ekkor gyorsan Hilda párnája alá rejtettünk. Ezután beengedtem a zörgetőt. Ahogy beszédét kivettem, órát szeretett volna magának. Mutattam neki a konyha falán a faliórát. Ő a karjára nézett, majd fel is emelte a karját és ekként mutatta, hogy karórát szeretne. Nekünk nem volt. Az orosz katona aztán átment a folyosó másik végén levő Lehner lakáshoz. Intett nekem is, hogy menjek vele. Ám lakásuk ajtaja zárva volt. „Gdje kjucs?” kérdezte tőlem. Én csak vállamat vonogattam, ezzel mutatva, hogy nem tudom. Erre az orosz katona nekirugaszkodott. Többszöri rángatás, nekifutamodás után az ajtó felpattant. Be is tört. Itt azután valóságos házkutatást tartott. A lakásban talált szövetet, sőt egy vadászpuskát is. Erre szigorúan és fenyegetően rám nézett. Szabadkozva kézmozdulatokkal jeleztem, hogy én erről nem tudtam. Erre észbekapott: „Drugája kvártira” (másik lakás) mondta. Így nem lett semmi bajom, de a szövetet és a puskát magával vitte.

Ezután már nyugodt éjszakánk volt. Másnap nappal is nyugtunk volt. Estefelé megjelent egy orosz katona, és úgy értettem, szállást keresett. Megnézte a lakást, majd eltávozott. Rövidesen egy fedett kocsin tíz elegánsan öltözött egyenruhás szovjet katona érkezett. Az egyikük nő volt. Én közben feleségemet és két gyermekemet a pincében helyeztem el, hogy aludjanak ott, az ott elraktározott régi, hibás fürdőkádban, magam azonban az oroszokkal maradtam fent a lakásban.

Szinte szempillantás alatt – „terítsd meg magadat asztalkám” módjára - mindenféle, magukkal hozott jó ennivaló került az asztalra: sajt, vaj, szalámi. Az ebédlői szekrényemen állott két nagy virágvázát is leemelték, és azt is színültig töltötték jófajta borral. Engem is odaültettek az asztalhoz és etettek-itattak. Minden unszolásuk ellenére bort csak mérsékelten ittam. Az egyik legrangosabb szovjet tisztről kiderült, hogy őrnagy. Ez megkérdezte tőlem, hogy mi a foglalkozásom? Mikor megmondtam, hogy középiskolai matematikai tanár vagyok, az őrnagy rámutatott egy vele szemben ülő tiszttársára, egy kapitányra, és mondta, hogy az is az, és hogy az tud valamit németül is. Ezzel elegyedtem azután beszélgetésbe, és ha nem is mindent, de sokat megértettünk egymás beszédjéből. Nála főként aziránt érdeklődtem, hogy Oroszországban mit is tanítanak matematikából? Egyszer csak az őrnagy azzal a kívánsággal állt elő, hogy hol a feleségem, hívjam elő, nem lesz semmi bántódása. Felhívtam hát Hildát háziasszonyi szerepre. Az oroszok nagyon kedvesek voltak általában is, miként kedvesen bántak gyermekeinkkel is, amikor azok később rövid időre feljöttek szintén a pincéből. Ettünk, ittunk, de amikor már emelkedett volt a hangulat, Hildát és a gyerekeket visszaküldtem a pincébe. Majd elálmosodva, ágyamba feküdtem. Még félálmomban hallottam, hogy az oroszok a lakásban tettek-vettek, járkáltak ki és be, egy idő után azonban már nem törődtem velük és aludtam az igazak álmát.

Másnap reggel – reggelizés után – az oroszok búcsút vettek. Az őrnagyuk azzal búcsúzott tőlem: „Verzeihen, aber jetzt ist Krieg” (Bocsánat, de most háború van.).A búcsú – érdekes – eléggé szívélyes volt, még integettünk is egymásnak.
Eltávozásuk után a konyhában egy megnyúzott bárányt találtam, melyből csak egy kis darab hiányzott. Tehát – éppen húsvét lévén – egy húsvéti bárány is került nekünk. Továbbá a konyha asztalán otthagytak egy nagy lekváros üveget, háromnegyed részig megtöltve ribiszkebefőttel, amelynek tetejére vörösbort is töltöttek.

Érdekes, hogy még ezután is volt légiriadó, sőt kisebb bombázás is, de most már a német repülőgépek voltak a támadók.
A város lakosságának egy része még a szovjet csapatok bejötte után is a különféle óvóhelyeken tartózkodott egy ideig. Pár napig nem mertek előjönni onnan. Így a Lehnerék és a Szentgrótiék is csak a hét vége felé kerültek elő az Orsolya-apácák pincéjéből. Ekkor derült ki, hogy a ribiszkebefőtt az Ancsi éléskamrájába való volt. Szabadkoztunk, hogy mi ettünk is belőle. „Nem baj, tanár úr” – mondta az Ancsi – „váljék egészségükre, de ami megmaradt, azt tessék visszatenni a spájzba”.

Érdekes és egyben igen szomorú képet nyújtottak a Sopron környéki harcterek. Így a Károly magaslat alatti fennsíkon lévő ritkás erdőrészen a sok ottmaradt, elhagyott, tönkrement fegyver, elesett ló. Igen sok papír – „kemény karton is” – letört faágak. Elesett katonákat már nem láttam, mert azokat már elhantolták. Pár napig még éjjeleken át állandó lövöldözés volt hallható. Talán így akarta a szovjet katonaság elérni, hogy éjjel az emberek ne járkáljanak az utcákon, és ne merjenek az éj leple alatt esetleg támadásba kezdeni.

Irodalom címkék: 
A mű szerzője: 
Dér Zoltán
A bejegyzés létrehozása: 2015. március 26.