Gábor Gézát 1945 őszén állították a Népbíróság elé. Letartóztatásának egyik okaként az szerepelt, hogy igazgatónk valamikor – az 1920-as évek elején – tagja volt a MOVE-nek (Magyarországot Védő Országos Egyesületnek), amely a mostani új felfogásban a reakciós katonatisztek egyesülete volt. De tagja volt egykor a „Rongyos Gárdának” is stb. Egy szóval igazgatónk távolabbi múltja volt az első ok.
A másik ok az volt, hogy Gábor igazgatót egyes tanárok – azt hiszem 15-en – a népbíróságnál feljelentették azon a címen, hogy ő az iskola vezetésében, de egyébként is „antidemokratikus magatartást” tanúsított. Amint azt az előző négyévi működésének vázolásából láthattuk, ő valójában szigorú és nagy pontosságot megkövetelő igazgató volt. Ezt a vonását még jobban kiemelte, szinte kiélezte az a körülmény, hogy közvetlen elődje, Lauringer Ernő igazgató másfelé is igen elfoglalt, emellett pályája végén már eléggé beteges ember volt, aki jóval kevesebb időt és gondot tudott fordítani az iskola rendben tartására. Önkéntelenül kialakult az iskola tanáraiban az a felfogás, hogy Gábor igazgató eltúlozza az iskolai feladatokat. Valamivel később, amikor benn voltak a németek és örültünk annak is, hogy élünk, Gábor Géza igazgató is engedett követeléseiből. No meg hozzá is szoktunk már valamelyest rendeleteihez, amelyek közt voltak olyanok is, amelyekből reánk előnyök származtak. Az igazgató és a tanári kar közti feszültség már valamint enyhült. De most, hogy az igazgatót a letartóztatás veszélytelenné tette, újra fellángoltak a régi emlékek: „Itt az idő megszabadulni tőle!” Erre az egész kirobbant ügyre alkalmazni lehet – sikerrel – a marxista elméletet. Az ellentétek mélyén egzisztenciális érdekellentétek lappangtak. A tanárok egy külön gyűlésükön szervezkedtek Gábor Géza ellen. Volt tanár, aki arra bazírozta életét, hogy igazgató akart lenni. És íme, mit látott, amikor sikerült betekintenie az igazgató (titkos) minősítésébe: „A szaktárgyat jól tanítja, de igazgatónak egyáltalában nem alkalmas.” Igen jellemző a két rajztanár ellentéte az igazgatónkkal. Horváth József rajztanár kartársunk korábban azt az engedélyt kapta az egyik főigazgatótól, hogy fele óraszámban taníthat. Anyagilag tulajdonképpen ráfizetett az aktfestészetre: az akt modellnek óradíjat kellett fizetnie, műtermét megfelelően fűtenie, a képekhez drága angol papírt kellett vásárolnia stb. Most a nappali világosságot jobban kihasználja, délben haza sem ment, mindössze pár krumplit sütött a kályha tetején ebédképpen. Meghívták Budapestre, a Képzőművészeti Akadémiára tanárnak, de nem fogadta el, mert így fél tanóraszámmal több szabadideje maradt a festésre, mint amennyi Budapesten lett volna. Azon felül háza is volt a soproni Kurucdomb déli lejtőjén. És jött Gábor Géza igazgató. „Fele óraszámban való tanítás? Ilyen nincs! Hol van legalább is a főigazgató írásbeli engedélye? Ohó, csak szóbeli engedély volt, és most már más a főigazgató!” Szóval Horváth kartárs kénytelen volt – nagy elkeseredésére – teljes óraszámban tanítani.
Ez meg nem tetszett a másik rajztanárnak: Janesitz Henriknek. Valamikor 1930. táján reáliskola voltunk. Azóta az iskola karaktere megváltozott. A rajzórák száma megcsökkent. Tehát ha Horváth tanár is egész óraszámmal tanít, akkor sok az iskolának a két rajztanár. Az egyiket tehát nyilván az a veszély fenyegeti, hogy más iskolához helyezik át. „Talán vidékre?” De hiszen Janesitznak is van háza ugyancsak a Kurucdomb déli lejtőjén. Talán egy másik soproni iskola? De Janesitz ezt sem tudta elképzelni, mert érzelmileg hozzánőtt a Széchenyi István gimnáziumhoz.
Egyelőre tehát úgy oldották meg a kérdést, hogy Horváth tanár természetrajzot és földrajzot is tanított. Mikor emiatt panaszkodott nekem, azzal vigasztaltam, hogy e tantárgyak nevében, benne van az a szó: „rajz”, tehát szaktárgyával nem ellentétes. De úgy is tanította a természetrajzot: „No, gyerekek, milyen a medve lába?” és azon nyomban fel is rajzolta a medve lábát a táblára.
Gőgős Ferenc kartársunknak meg szőlője volt a Balaton mellett Badacsony Lábdihegy tájékán. Oda szokott időnként leutazgatni olyanformán, hogy más tanárokkal órát cserélt. Gábor igazgató ezt nem engedte meg. „Vagy legyen egészen tanár és akkor adja el a szőlőjét, vagy legyen egészen szőlősgazda és akkor meg mondjon le a tanári állásáról.
Az említett – Gábor Géza ellen szervezkedő – tanári külön gyűlésen engem is felszólítottak, hogy mondjam meg, mi panaszom van az igazgatónk ellen. Azt válaszoltam, hogy nekem külön személyes panaszom nincs. Úgy is mondhatnám, hogy jóban voltam vele. Nekem kis gyermekeim vannak. Gábor Gézának is. Össze is jártunk, mint családok, évenként kétszer-háromszor is, amikor a gyermekeink jól eljátszadoztak egymással. Gábor Gézának még a minap is jó képet mutattam. Most, mindössze pár nap múlva, talán belerúgjak? Mindössze azért, mert időközben elvesztette hatalmát? Ez nem fér össze természetemmel.
„Hát jól van” – volt a válasz – „Akkor légy Te Gábor Géza védője. Minden ilyen ügyben egy védő is kell, tehát Te leszel a védő a tanári kar részéről. Írd össze, amit fel tudsz hozni védelmére, és add be a népbíróságon. De a mi további üléseinken nem vehetsz részt. És amellett arra is vigyázz, hogy Gábor Géza nehogy politikai mártírt csináljon magából.
Ennek a megbízásnak értelmében egy 6 ívoldalnyi beadványt készítettem és a népbírósághoz benyújtottam. Ebben sorra vettem mindazokat a vádakat, amelyekkel szerintem Gábor Gézát illethetik, és ezeket cáfolni igyekeztem. Sok minden más mellett foglalkoztam azzal a váddal, hogy Gábor Géza kimondott németbarát lett volna. Ugyan az iskola 1943/44-es nyomtatott évkönyvében leközöltette latin nyelven Tacitus: „Germania” című munkáját, mintegy udvarias gesztusként a Magyarországot megszállva tartó németek irányában, de másfelől gyakran hangoztatta, hogy fél a németek túlságos győzelmétől is: félti ettől Magyarországot. „Legjobb lenne, ha a két nagy küzdő fél szinte felfalná egymást, és a magyarság ekkor még megmaradt katonai erejével térhez jutna politikai vágyait illetően.” Idéztem olyan mondásait is: „Mussolini nagy ember volt, de Hitler nem tehetséges.” Stb.
1945 nyarától már Martonos Lajos – egykori soproni leánygimnáziumi tanár – lett az igazgató. Szencről, északnyugati megszállt területről került Sopronba. Magával hozott egy iskolai filmvetítő készüléket. (Ez jól jött, mert a másik elpusztult.) Sima modorú, mosolygós, szemüveges ember volt. Modorában volt valami keresettség. Beszéd közben ide-oda himbálta magát. Külsejét illetőleg: a termete közepes, felfelé fésült rövid haja sötétbarna, ajkai csupaszok, azaz bajusz nélküli. Tudott erélyes lenni.
1945. október vagy november hó elején az egyik reggel úgy 8 óra tájban, tehát még a tanítás megkezdése előtt a postás egyes tanároknak másnapra szóló, népbírósági idézést kézbesített. A következő tízperc vége felé én is kaptam ilyent. Ilyenformán az igazgatóság helyettesítésekkel próbálta a másnapi tanítást megoldani. De ahogy múlt a délelőtt, egyre több tanár kapott idézést, lassanként úgyszólván mindenki. Végül is körözvény hirdette a tanulóknak is: „Holnap nem lesz tanítás, mert népbírósági tárgyalásra kerül iskolánk volt igazgatójának, dr. Gábor Gézának az ügye.”
Másnap a soproni városháza nagy dísztermében tartották meg az izgalmas tárgyalást. A hallgatóság részére fenntartott ülőhelyek zsúfolásig megteltek, többek között iskolánk tanulóival. A tanúként beidézett tanároknak, amíg kihallgatásukra sor nem került, nem volt szabad hallgatniok a tárgyalást, és így ki-ki csak kihallgatása után ülhetett be „szórakozni” a hallgatóság közé. Vártam, vártam egész nap egy előszobában, hogy mikor kerül rám a sor. Addig elmenni nem mertem, kivéve a tárgyalás ebéd-szünetét. Csak este 7 órakor kerültem sorra.
Az ebédszünet alatt a városháza előtt találkoztam Hilda mamával. Bejött a belvárosba valamelyik ügyében, de arra még korán volt. Beült tehát „öt percre” a tárgyalóterembe. De azután hamarosan annyira érdekesnek találta, hogy minden mást elhagyva a tárgyalást addig hallgatta, amíg az este véget nem ért. Őtőle hallottam a tárgyalás egy-két részletét. Pl. éppen akkor, amikor Hilda beült a hallgatóság közé, Horváth József rajztanár kihallgatása következett. „Az igazgató úrtól kaptam egy rendelkezést, amely e szavakkal kezdődött: A tanár urat kivezénylem. Hát kérem, engem ne vezényeljen ki senki, én nem vagyok katona. Az igazgató úr megszabta, hogy melyik tanár melyik fogasra akaszthatja kabátját, kalapját. Már kérem, tiszta fejű emberek volnánk, nálunk valami ilyesféle óvintézkedésre nincsen szükség. Amellett az ilyen megkötés sérti a felnőtt ember szabadságát és önérzetét. Az igazgató úr szerette a túlságos uniformizálást, de én nem. Az erdőt is azért tartom szépnek, mert az egyik fa egyenes, a másik meg görbe. Nem lenne szép, ha mind egyenes lenne. Az igazgató úr kettévágatta a tanári szoba egyik nagy, kettős szekrényét és belőle két egyes szekrényt csináltatott. A szekrényeket úgy akarta elhelyeztetni, hogy azok a teremnek az utca melletti fala mentén álljanak: az egyiket a terem bal sarkában, a másikat a jobb sarkában. De mi rajz-szakosok ragaszkodtunk ahhoz, hogy a két végében álljon. Tettük pedig ezt azért, mert már megelégeltük az igazgató úr örökös diktatúráját. Presztízs-kérdést csináltunk az ügyből csak azért, hogy az igazgató úrnak ne legyen igaza.”
Iskolánkban volt egy Kassáról menekült tanár, akinek Gábor Géza a saját lakásán adott szállást. Tőle csak azt kérdezte a népbíróság elnöke, hogy igaz-e ez? A tanár nem tagadta. „És maga alá merte írni, hogy az igazgatója antidemokratikus magatartású?” A tanár hebegett: „Aláírtam a többi tanárokkal érzett szolidaritásból.” Mire az elnök azzal válaszolt: „Tűnjön el, szégyellje magát.”