1945 decemberében a hatóság több soproni pedagógust – köztük engem is – azzal bízott meg, hogy a kijelölt körzetekben írják össze a háborús károkat. Ennél a munkánál az én körzetem a soproni kuruc-domb egyik része volt: a dombon lévő legkeletibb házcsoportok. A veszteség-lista – amit összeíráskor bediktáltak nekem a kárt szenvedettek – igen-igen hosszú volt. De hát kik tették? Néhol kétségtelenül a tűzharc. És a többi? Erre nézve a bemondások nagyon megoszlottak: „A németek…”, „A nyilasok…”, „Az oroszok…”, „A jószomszédok”. Ezek a bejelentések azonban nagyobbrészt csak feltevések voltak, bizonyíték nélkül. „Hja, akkor az óvóhelyen voltunk” … „A bátyáméknál voltunk vidéken” és hasonló válaszokat kaptam arra a kérdésekre, hogy honnan tudják. Egyes esetekben azonban határozott volt a válasz: A nyilasokban igen nagy volt a hajlam arra, hogy mindent „kimentsenek” Németországba az oroszok elől. Az állatok elhajtása dolgában egyik harcoló fél sem kérette magát. Voltak olyan károsultak, akik csak hónapok múltán jöttek reá arra, hogy egyik másik bútoruk, felszerelési tárgyuk ennél vagy annál a szomszédjuknál, sőt esetleg tőlük messzebb lakó más soproninál van a lakásában. Lehetett az illető a ludas, vagy a harcoló felek egyike-másika, aki használatba vette, elvitte és ott hagyta.
Bizonyos elkeseredést keltett azokban az élelemínséges időkben az, hogy - a németek alóli felszabadulás után már - szovjet katonák elhajtott állatokat legeltettek vetésekben. Kivágták a cseresznyefát, azt feldobták a teherautójukra és így szedték, ették a fa gyümölcsét. Szőlőéréskor megálltak autójukkal a szőlő mellett, bementek a szőlőbe, és nemcsak szedtek és ettek szőlőt, de meg is rakták gépkocsijukat vele. „Hja, háború volt és a háborúban jaj a legyőzötteknek!”
Mi az összeírásért – a máskori szokásoktól eltérően – semmiféle díjazást nem kaptunk. Ugyanígy a károsultak sem, pedig azok reménykedtek, hogy majd kárpótlást kapnak. „Elsikkasztották-e a beadott kárlistákat a városházán?” Ó nem. Ezek a listák statisztikai célokat szolgáltak csupán: az összeírt adatok alapján állapították meg ugyanis az országot a II. világháborúban ért károsodásnak a végösszegét. A megállapítás szerint a nemzeti jövedelem 50 %-kal csökkent. A szarvasmarha-állomány 43%-a, a lóállomány 30 %-a, a sertésállomány 88 %-a elveszett. Még feltűnőbb a veszteség a közlekedési vonalon: a mozdonyok 68 %-a, a teherkocsik 86 %-a, a hidak 100 %-a esett a háború áldozatául. A hidakat mindenütt a visszavonuló fasiszta csapatok robbantották fel.
Volt egy aranyműves, aki végigjárta a családokat és arany ékszerekért, jegygyűrűért pl. 10 dkg lisztet, egy kis zsírt, cukrot adott cserébe. Azt hajtogatta: „Az arany ékszer csak haszon nélküli, élettelen tárgy a család birtokában, az ember pedig szeretne valami rendeset is enni, például barátfülét.” Vele mi is cseréltünk egy-két aranytárgyat, de azután rájöttünk, hogy másutt, így a vidékieknél ugyanilyen tárgyért négyszer annyit kaphatunk. A többi aranytárgyunkat már ezeknél cseréltük el. Végül „Hilda 1933”, „Zoltán 1933” felírással ellátott jegygyűrűinket is ilyenformán „megettük”, de azért viselkedésünkből kitűnt, hogy mindig tudtuk jegygyűrű nélkül is, hogy egymás házastársai voltunk és vagyunk.
Jó cseretárgy volt a ruhanemű is. Sokan elvesztegették a még használható, szinte utolsó nélkülözhető ruhadarabjukat élelmiszerért. Mi is cseréltünk így ruhát is, ágyhuzatot is. Sokan a cserekereskedés céljából a falusiakat falujukban keresték fel, és a cserébe kapott élelmiszereket onnan „batyuban” hozták el. Egyszóval a „batyuzás” ez időben nagyon divatba jött.
Dr. Martonos, iskolánk új igazgatója egy-két tanárnak engedélyt adott, hogy megfelelő óra-ékszer tárgyakkal időnként vidékre utazhassanak le batyuzni. Nagymértékben űzte a batyuzást dr. Gábor Gézáné is. Férjének ugyanis igen sok jó ruhája volt összegyűjtve a szekrényben.
Különösen azok voltak rászorulva az ilyen feketepiaci beszerzésekre, akik kényesebbek voltak az étkezésben. De volt egy másik lehetőség is: megenni mindent, amit lehet, válogatás nélkül. Zsadányiné például azt mondta egyszer, amikor töpörtyűs pogácsát evett: „Zsadányiék ritkán esznek, de akkor jót!” Ők tehát az előbbi csoportba tartoztak. Én inkább az utóbbiakhoz.
Nekem más beszerzési forrásaim is voltak. „Élelmiszer portya”: találtam szétlőtt vasúti kocsikat, amelyekből kidőlt és a vasúti töltésen lefolyt a sárgaborsó, a rizs, a kukorica. Ezeket szedegettem össze.
Tanítottam Gangl pék fiát matematikára és latinra. A tanítás fejében nem pénzt kaptam, hanem kenyeret. Ringhofer, brennbergi pék fiát hozzánk fogadtuk kosztos-diáknak. Ő tűzifát és bizonyos élelmiszereket hozott. A fiú lisztjéből rántott-levest készítettünk, de a fiú levese zsírral volt készítve, a mienk zsír nélkül. Sajnos a gyermekeim nagyon zajosan viselkedtek több ízben is. A Ringhofer fiú elpanaszolta, hogy gyermekeim nagyon hangosak, és emiatt ő nálunk nem tud tanulni. Ezért Ringhofer a Pali fiát magához vitte szállásra, de a fiút ezen az új helyen is tovább tanítottam latinra, megint csak kenyérért.
A tüzelőanyag-hiány is nagy volt. Tehát megkezdtem a „szén-portyát”: a vasúti kocsiból kihullott széndarabok gyűjtését, főleg az állomások közelében. Folytattam a faág és kéreg gyűjtését az erdőkben. Emlékezetem szerint az 1945/46-os tél egyike volt a legtöbb hóval bíró teleknek. Február végéig magas volt a hó. Az evangélikus temető felé jobb oldalt házmagasságú hó volt. A házból jövők lapáttal kiásott hó-mélyúton közlekedtek. Egyszer kelet felé a Balfi út mentén a nagy hóban portyázva – kb. a Soprontól számítva a 4 km-es kőnél – felfedeztem, hogy valaki az országút mellett három nagy diófát kivágott, de csak a fák törzseit vitte el. A vékonyabb-vastagabb ágrészeket otthagyta. Az ágakból tördelt darabokkal megtömtem hátizsákjaimat. A Balfi útnak volt egy része, ahol 2 méternél is magasabb volt a hó. Bizony sötét lett, mire nagy sokára visszatértem a városba. De akkor már jött is velem szemben az aggódó Hilda mama, az egyik jószívű és kedves orosz lakónk, egy orosz katona kíséretében…
Nagy könnyebbség volt számunkra, hogy az oroszok nem ették a babot. Mi pedig a babból főzeléken kívül salátát, babrétest, babtortát is csináltunk. Sőt, a padláson lévő, egészen elpenészesedett babot is megpörköltem, miáltal bár egészen megfeketedett, de penész ízét elvesztette és így ehetővé vált. (A nyers bab méreg.) A tél folyamán többször ettünk varjú levest. A varjút kukorica-csalétekkel és csapóvassal fogtuk Zombori Imre ötletére. Nyár felé többféle vadnövényt szedtem és megfőztem feleségemmel. Így csalánfőzeléket, komlórügy-főzeléket, útszéli turbolya mártást (ánizs szagú növény), az útszéli zsázsa leveleiből főzeléket (főtt krumplival kelkáposzta ízű, de kesernyés), mezei sóska, ill. madársóska-mártást. Teát készítettünk fenyőágból, cukorral. Jóízű étel volt a birsalma kemencében sütve. A meggyhez hasonló, de igen fanyar volt a kökényből készített befőtt. Hasonlóan fanyar volt a soproni erdőkben található piros som terméséből készített befőtt is. Az országút melletti eperfák termését sem ették az oroszok. Július vége felé ebből is sokat gyűjtöttem.
A nyár felé Ijjas Lajosnak, a Berzsenyi gimnáziumbeli tanártársamnak a Fertő partja tájékán lévő szőlőjébe is eljártam dolgozni. A szőlő területén a (harcok idején ásott) lövészárkokat temettük be, meg egy nagy bunker-helyet. Gazoltam is a szőlőt. Délben ebédre egy kis édesített feketekávét adott egy szelet kenyérrel. Az egész napi fizetség pedig csak annyi volt, amennyiért éppen egy fél tojást tudtam magamnak venni. Sokféle, főleg a lőverekben az utakon letépett, de eldobott éretlen gyümölcsöt: almát, körtét lehetett találni. Ezeket is összeszedtem és a megharapott, vagy sérült részeit levágva, kompótnak használtuk fel, vagy sütve ettük. Végül is egy év alatt annyit esett a pénz értéke, hogy 1.4 quadrillió pengő ért annyit, mint az 1938-as évi 1 aranypengő.