Iskolánk új igazgatója

Keresés az archívumban

Helyszín

Igazgatónk, Lauringer Ernő 1919-től kezdve vezette iskolánkat. Ő volt az igazgatója az 1930-as években is végig, 1941. év nyarán azonban ő is eljutott a nyugdíjaztatáshoz.

A déli-vasúti restiben búcsúztattuk magyaros vacsora és jó, kellemes savanykás somlyai bor mellett. Onnan hazatérőben útközben izgatottan tárgyaltuk, hogy a hírek szerint [dr. Gábor Géza] lesz iskolánk új igazgatója. Szinte valamennyien ismertük őt, mert pár évvel ezelőtt még a soproni állami leánygimnáziumnak volt a tanára. Majd a győri leánygimnáziumnak lett igazgatója. A hírek igen szigorú igazgatónak mondták. De hadd álljon itt a hírek közül néhány győri működéséről. Ha csak egy perccel a becsöngetés után meglátott egy tanárt a folyosón, előhúzta óráját és rászólt a tanárra: „Kolléga úr! A csengetés már egy perce elmúlt. Ne forduljon elő többet!” Egy délután 5 órai kezdettel rendezett iskolai ünnepélyen pont 5 órakor lezáratta az iskola kapuját. Rendre kell tanítani a közönséget, mondta. És nem engedték be még a város polgármesterének feleségét sem, akinek pedig a leánya az ünnepélyen főszereplő volt. Az ő rendelkezése volt, hogy jó idő esetén a tanítás alatt az ablakot nyitva kell tartani. Iskolája a győri pályaudvar közelében volt, és így a tanítást nagyon zavarták a mozdonyok sípjelei. Állítólag beadvánnyal fordult a győri állomás vezetőségéhez, hogy az a tanítási idő alatt tiltsa el az állomáson a sípjelek alkalmazását. Állítólag egy ízben Budapesten megszállt a Tanítók Házában. A neki jutott szobában egy-két poloskát talált. Beadványban kérte ezért, hogy az intézet gondnokát bocsássák el állásából.

Az 1941/42. iskolaév kezdetével dr. Gábor Géza, az iskola új igazgatója megkezdte nálunk működését. Vagy két hétig csendben figyelte az iskola életét, de azután akcióba lépett. Az épületnek főkapuját lezáratta, és ettől kezdve egy mellékutcába, a Liszt Ferenc utcába nyíló kisebb kapun át jártunk ki és be az épületbe. Intézkedését azzal okolta meg, hogy a mellékutca forgalma kevésbé veszélyes a tanulókra.

A tanulók addig a „tízpercekben” tetszésük szerint járkálhattak, sétálhattak a folyosón, a jó időben az udvaron is. A felügyelőnek kirendelt tanár feladata volt a rendetlenkedések, verekedések, a porfelverés megakadályozása. Károkozás – pl. ablak betörés – esetében a tettes tettenérése, de legalábbis a tettes személyének kinyomozása. Előfordult, hogy míg az ügyeletes tanár a folyosó egyik végében állt, azalatt az egyik pajkos diák messziről már csúfnevét kiáltotta. És mire a tanár a diákok nagy tömegén keresztül odaért, ahonnan a kiáltást hallotta, a csínytevő megugrott, és személyét utólag nem lehetett kideríteni. Gábor Gézával azonban mindez megváltozott. A tízpercekben a tanulók kettesével voltak kötelesek körbejárni a folyosón. Maga az igazgató is karon ragadott egy gyereket, és azzal együtt sétált körben a többi pár között. Az ügyeletes tanárok is ugyanezt tették a megfelelő emeleten vagy az udvaron. Az egyes tantermekben a tízpercek alatt csak két „napos” tanuló maradt, akik a termet szellőztették és vigyáztak a tanulók holmijára.

Gábor Géza vezette be azt is, hogy az előadás végeztével a tanár a tanulókat párjával oszlopba állíttassa fel és őket lekísérje az épület kapujába, egész az utcáig. Sőt még ott is köteles volt utánuk nézni.

Az új igazgató megkövetelte a pontos órakezdést. Vége lett tehát a kedélyes „akadémiai negyedóráknak”, vagyis pl. az akkori iskolaorvosunk ama szokásának, hogy csak negyedkor kell bemenni az órára. Gábor igazgató egyszer bemutatta nekünk, hogy miképpen kell bemenni egy órára. Az illető tízpercnek az első nyolc perce után is csengettetett. Ez az új jelzés arra szólt, hogy a tanároknak kell elindulniuk az egyes tantermek felé. Ennek megfelelően Gábor igazgató megindult a nyolc perci csengetésre az egész tanári kar élén a kiszemelt második emeleti tanterem felé. Már a terem ajtaja előtt álltunk, amikor elkezdődött a tízperc végét jelző csengetés. Gábor igazgató a csengetés kezdetekor mint a villám, csapott rá jobb kezével a terem ajtajának kilincsére. Már-már lenyomta, de visszakozott. „Tévedtem, elnézést kérek” - mondta – „ez így szabálytalan. A kilincset lenyomni és a terembe belépni csak akkor szabad, ha a csengetés véget ér.” Rövidesen vége lett a csengetésnek, mire gyors mozdulattal lenyomta a kilincset, és erélyes léptekkel haladt a katedra felé. Ettől a bemutatótól kezdve minden órák közti tízperc 8. percének a végén is volt a tanterem felé való elindulást jelző csengetés.

Minden tanártól annak minden órájára óravázlatot követelt - a tananyag, a tanítási cél, a felelésre kijelölt tanulók nevének és a felteendő kérdéseknek a megjelölésével.

A tanári kar tagjaival – őket sorban beosztva – végigolvastatta az egész ifjúsági könyvtárt, és tőlük bírálatot kért arra nézve, hogy az egyes művek a tanulóknak valók-e.

Új iskolai ünnepélyt vezetett be közvetlen karácsony előttre, karácsonyias műsorral. „Nem tehetjük, - mondotta – hogy a tanulóknak ne kedveskedjünk karácsonyi műsorral.” Nekem, aki a karácsonyi zenét játszó zenekart vezettem, azt az utasítás adta, hogy ne háttal a közönségnek vezényeljem a zenekart, hanem oldalról. Ez azonban – így hirtelen – az előadáson megzavarta a tanulókat, és a produkció nem valami jól sikerült.

„Az új igazgató leltár szerint veszi át az iskola tárgyait” – mondta, és mivel az iskolánk leltári naplói nem valami jók voltak az elavult értékelések miatt és pontatlanok a kiselejtezések keresztülvezetése dolgában, kiadta a jelszót: tehát új leltári napló készítendő mindenről. Ekkor én voltam a fizikai és az ének szertár őre. Ez utóbbinak a leltára még csak hagyján, de a fizika szertár leltári naplója 80 oldal volt, nagy formátumban. Benne összeadási hibák is akadtak és még egyéb „érthetetlen nem stimmelések”. Új igazgatónk viszont az elszámolást fillérnyi pontossággal kívánta. Hétszám – nap mint nap – éjjel is gyakran ½ 2-ig dolgoztam a naplón Hilda mamával, míg lassan és fokozatosan rájöttem az eltérések okára. Pl. volt egy 24 tárgyból álló tétel. Ebből a tételből 11-et nem egyszerre, hanem lassan az idők folyamán elavulás, elrongálódás címén kiselejteztek. A kiselejtezett darabok becslés szerinti értékét a leltári vagyon összértékéből levonták. Ám kiderült, hogy ezek a levont becsértékek túlzottak voltak, és már a 11 tárgyra vonatkozóan is többet tettek ki, mint amennyit mind a huszonnégy tárgynak az eredeti beszerzési ára volt. És így tovább. Elég tekintélyes volt az így előálló hiba. De pár oldallal később elvesztette „minden” jelentőségét, mert egy inflációs korszak által előírt értékcsökkentés ezt a nagy diadallal kimutatott különbséget pontosan egy fillérre redukálta. És így tovább. Valósággal beleizzadtunk, amíg az új, jó és szép kiállítású leltári napló elkészült.

Volt azonban olyan, praktikusabban gondolkozó kolléga, aki viszonylag könnyen túltette magát ezen a munkán. Egy-két tétel értékét nyitva hagyta, és ezeket utólag úgy értékelte – megtoldva vagy csökkentve kissé - , hogy a kívánt leltári összérték pontosan kijött. Kollégámnak véleménye az volt: „A leltári naplóra ugyan szükség van, mert ebből tudja meg az ember, mije van, mi veszett el stb. A dolgot azonban nagyvonalúbban kell kezelni, és a túlzott pedantéria ezen a téren hiábavaló és kárba veszett fáradság. Különben úgysem fogja soha senki az értékelést fillérig áttekinteni”. Igaza volt. Pár évre rá az igazgatói irodában épségben megmaradt a szép fizikai leltári naplóm, de a szertár anyagának mintegy 90 %-a elpusztult. De azért mégis van az ember lelke mélyén egy olyan érzés, hogy a lelkiismeretes és pontosabb munka a morálisabb, a magasabb rendű.

Az új igazgatónk alatt a tanári konferenciák „vég nélkül” elhúzódtak. Azelőtt a leghosszabb konferencia is lezajlott egy délután, bőven mondva 3-tól 7-ig. Most pl. az osztályozó értekezletek három délutánon át is eltartottak. Az első napon az I-IV. osztályok „osztálykonferenciái” az illető osztályok tanáraival. A második nap a felsőbb, az V-VIII. osztályok osztálykonferenciái. Harmadik nap valamennyi osztályfőnök és tanár együtt az igazgatóval. Gyakoriak voltak a heves jelenetek. Pl. az igazgató el akart buktatni egy tanulót, mert az osztályozási naplóban a tanuló neve mellé csak két elégtelen volt beírva. De a szaktanár felszólalt: „Igazgató úr, ezt a két jegyet csak ijesztésül írtam be egy alkalommal, amikor a tanuló nem készült. De az illető máskor nagyon szépen felelt, ekkor azonban a jegyet nem írtam be. Én tudom, hogy a tanuló mit tud. Jót szeretnék neki adni.” Két órán keresztül verte egymás mellett az asztalt hol a tanár, hol az igazgató. Végül is az igazgató akarata győzött. Érvelése az volt: „Tetszett volna a jó jegyeket is beírni! Az osztályozó napló okmány. Az igazgató elsőfokú hatóság, a tanár még nem hatóság, és ő csak az igazgató megbízásából, annak helyetteseként osztályoz. A jegyet tulajdonképpen az igazgató adja, azért ő felelős.” A tanuló tehát megbukott. Az eseten okulva egyes tanárok az osztályozó konferencia előtt – ha az osztályozó naplóban kevés volt a jegy – gyorsan beírtak pár jegyet, éspedig annyit és olyat, hogy középértékben az a jegy jöjjön ki, ami az ő tanári lelkiismeretük szerint az illető tanuló tudásának és szorgalmának kijár. Ennél a korrigálásnál a tanulónak osztályozott hosszabb feleletei mellett a tanulónak nem bejegyzett szórvány feleleteit is megfelelően figyelembe vették. Később ebből a szempontból is ellenőrzés történt, amennyiben utóbb elő volt írva, hogy minden tantárgyból legfeljebb hány jegynek kell lenni. Éspedig ha a z idő rövidsége miatt másként nem megy, hát röpdolgozatok útján.

Egy ilyen harmadik napos konferencia legvége táján - úgy este fél kilenc körül – Gábor Géza elővett egy pedagógiai értekezést, és ezt úgy fél tízig felolvasta. Felolvasás közben egyik idős kolléga engedélyt kért, hogy haza mehessen, mert fáradtnak érzi magát. „Tessék, megengedem.” – mondta az igazgató, és tovább olvasott. Ez a kolléga később elmondta, hogy tényleg fáradt is volt, majd hozzátette: „De meg a cikk olyan pedagógiai bölcsességeket tartalmazott, amelyeknél százszor különbet magam is akármikor megírok. Minek fáraszt engem az igazgató ilyen haszontalanságokkal!”

Az új igazgató – elődjénél sokkal nagyobb mértékben – törődött az iskola külső és belső rendességével, csinosságával. Nem elégedett meg a szokásos, szinte évenkénti „renoválásokkal” s az iskolaépület külső és udvari falainak javíttatásával és a folyosók meszeltetésével. Lauringer régi poros és eléggé gondozatlan irodája helyett új irodát, de egyúttal mellette egy tanterem átalakításával új tanári szobát rendeztetett be. Ezeket fényűzően kifestette.

A tanári szoba nagy asztalának és a tantermi asztalok, padok épségéért minden tanár, illetve tanuló felelős volt. Kár esetén (pl. tinta pacni, karcolás stb.) a hibát az ott ülni jogos személy költségére javíttatták ki. Ehhez képest vége volt azoknak a régi szép időknek, amikor a 20 éves érettségi találkozón az egykori diák még megtalálta hajdani ideáljának általa bevésett nevét a sötét színűvé öregedett régi padban, megtoldva az iskola későbbi tanulóinak újabb keletű hasonló bevéséseivel.

Az új igazgató szigorúan fegyelmezte az ifjúságot. Egy hangpróba alkalmával nagy tömeg diák sereglett össze az egyik tanteremben. Az énektanár egyenként szólított oda egy-egy tanulót a zongorához. Ezalatt a többi tanuló unatkozott. De ha csendben ültek is, nem voltak tétlenül. Felültek a frissen festett padok asztallapjának tetejére. Ez a nadrágok szövetmintájának lenyomatát hozta létre az asztallapok friss festésében, a nadrágokon meg nagy zöld foltokat. Olyan padtetők is akadtak, amelyeken az új festés késsel volt végigkarcolva. Az igazgató szörnyű haragra gerjedt. A festést a padtetőkről levakartatta és újra festette a tanulók költségére. ”Ha kell, akárhányszor is.” – mondta. És új hangpróbát rendelt el. A tanulókat a főkapu alatt négyszögletes oszlopba állíttatta fel vigyázzállásban. Rájuk az igazgató maga ügyelt fel. Moccanni sem volt szabad. Az igazgató a tanulókkal farkas-szemet nézett. A hangpróbához a tanterembe a zongorához mindig csak egy-egy tanuló mehetett fel, a következő csak akkor, amikor az előtte lévő a teremből már kijött.

A régi igazgató az 1930-as évek dereka táján az altisztek kérésére megengedte a padlózatok olajjal való portalanítását. Gábor Géza ezt nem kedvelte, és ezért többször is felsúroltatta az összes padlókat, hogy „az olajnak még a nyoma is eltűnjön”. Sőt maga mutatta meg a takarító asszonyoknak, hogy kell a padlót súrolni. Természetesen ezután az altiszteknek így többet kellett takarítaniok. Még hozzá a takarítás, az ablaktisztítás minőségére nézve most nem volt semmi engedmény. „Az intézetnek ragyognia kell, különben jön a raport, a szidás”. Az új igazgató a feddéskor sohasem volt durva, csakis udvarias szavakat használt. Szigorúan összevont szemöldökkel hallgatta végig az előtte feszes vigyázzállásban, egymás mellett álló három altisztet, akikhez aztán hideg, korholó, néha fenyegető szavakat intézett.

Adalék Gábor Géza ellentmondásos személyiségéhez: Szilágyi Ákos: Hetven esztendeje, 1934. május 7-én alakult a Magyar-Lengyel Társaság.(www. hitvallas.hu) – G.G. munkásságának méltatása.

A bejegyzés létrehozása: 2015. január 8.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.