Még a tavasz folyamán megindult a tanítás. Az első napokban a tanári kar meglehetősen siralmas képet nyújtott a ruházati hiányosságok miatt. Egyes kollégák csak pár nappal az ostrom vége után tértek haza, és lakásukat teljesen kifosztva találták. Így nem volt némelyiknek nyakkendője, a másiknak pedig cipő helyett szövetből kezdetlegesen összevarrt papucs volt a lábán.
Iskolaépületünkben még kórház volt. Padlása bombatalálatot kapott, amitől az ott elraktározott fizikai eszközeink nagy része tönkre ment. Amellett a Templom utcai úttestre hullott és ott mély tölcsért vágva felrobbant nagy bomba hatására a Gábor Géza igazgatónk által olyan szépen kifestetett iskolai termek (tanári szoba, lépcsőház is) tönkrementek. Ezért a tanítást a Juliáneumban kezdtük újra meg: egy katolikus jellegű egyházi épületben, kinn a Károly magaslatra vivő hegyoldal lankáján. A tanítás céljából ennél fogva messze kellett kijárnom, méghozzá délutánonként, mert a tanítás délután folyt.
Gábor Géza igazgató vezetésével megindult a „tanárokat igazoltató eljárás”. Ezt egy bizottság végezte. A bizottság elnöke az igazgató volt, tagjai: néhány „politikai szempontból feddhetetlen” tanár. Ez a bizottság sorra vizsgálta minden egyes tanárnak az előző, a fasiszta éra alatt tanúsított magatartását. Aki nem exponálta magát a fasiszta éra irányában és nem tanúsított akkor antidemokratikus magatartást, azt a bizottság igazolta, és erről a bizottság tagjainak aláírásával ellátott írást adott. Arról, hogy „Igazolva van”.
Ezt az „önigazoltatási eljárást” az új közigazgatási hatóság nálunk nem fogadta el érvényesnek, sőt Gábor igazgatót – legnagyobb meglepetésemre – le is tartóztatták. Az újabb „igazoltatási eljárást” – azt hiszem - népbírósági keretben folytatták le. Engem igazoltak.
Jött az év vége. Az osztályozó értekezlet. Azt Schügerl Miklós idős, matematikai-fizika szakos tanár vezette, aki – Gábor igazgató letartóztatásban lévén – helyettes igazgatói megbízást kapott. A Gábor Géza idejében három egész délutánra kiterjedő osztályozó értekezlet most mindössze két óra alatt lezajlott.
A következő, 1945/46-os tanévben a kórházi igénybevétel alól felszabadult saját iskolaépületünkben tanítottunk. Amikor előbb a németek, majd az oroszok iskolánkat kórház céljára igénybe vették, szertárainkat nemcsak kulccsal zártuk, hanem az ajtókat vastraverzzel is elreteszeltük. Azonban a kórház személyzete mégis feltörte ezeket az ajtókat, és a szertárak helyiségeit is kórházi termekül használta fel. A szertári anyag részben a padlásra került, részben a földszinti folyosó legvégén levő termekbe. A padok, kottaállványok a tornaterem tetején lévő kispadlásra kerültek.
Most mindezt vissza kellett volna vinni eredeti helyére. Ámde a padlástérbe hordott szertári anyagot a bombarobbanás tette tönkre, ami belőle megmaradt, azt a vigyázatlan kezelés tette használhatatlanná. Az optikai eszközök összes lencséit „ellopták”, és csak üres fémvázaik maradtak meg. Az elektromos mérőműszerek „eltűntek”. A fizikai és egyéb szertárak szép, gondos leltárait az igazgató megmentette ugyan, de a leltári anyag túlnyomó részben elpusztult. Például a fizikai leltári anyag legalább 90%-ban. Új leltárt kellett készítenem: szomorúan kicsiny leltárt. Hogy mégis legyen a leltárban valami, az azelőtt már régen kiselejtezett, de el nem dobott eszközöket is újból előléptettem „leltári tárgyakká”. Pl. Fazék – vízállásmutató üvegcsővel az oldalán. A fazék rozsdás volt, az üvegcső törött. De a fazekat benikkeleztettem, az üvegcsövet kijavíttattam. És így tovább. A turmalinfogónak csak az egyik kristálya volt meg, a Fremel-féle kettős tükörnek csak az egyik fekete tükre. De a kettő együtt mégis használható volt polarizátornak és analizátornak: optikai eszköz alkatrészeit használtam fel mechanikai kísérlethez stb. Semmit el nem dobtam. Külön szekrényben őriztem a leltárba mégsem foglalható egyéb megmaradt alkatrészeket. Egyes tananyag-részleteket saját magam készítette „egyszerű tárgyakon” tanítottam. Például faágból baltával készítettem egyenes és ferde hengereket az egyensúlyi helyzetek bemutatására.
A kémiai szertár anyagtartó üvegei stb. a földszint egyik legvégső termében voltak összezsúfolódva egy sarokban. Sok üvegnek a fedele, dugója hiányzott. Más edényeken az egykor lekötésükre használt pergament-papír megrepedt, beszakadt. Csupa por, piszok volt az egész. Mindezt Soós Vincéné kartársnőmmel együtt iparkodtunk rendbe hozni. De itt különféle meglepetések értek bennünket. Pl. egy kisebb - lekvárosüveghez hasonló – üvegedény alján sárgásbarna folyadék volt, és abban halványsárga szalmaszerűségek. Az egésznek átható kellemetlen szaga volt. A nekünk segédkező egyik tanulónak meghagytuk, hogy öntse ki az egészet valahová. Egyszer csak jön egy gyerek: „Tanár úr, milyen érdekes! Az udvaron, az ugrópályaként leszórt homokon végeztem távolugrásokat. Valahányszor az ugrás után földet értem, felszikrázott, felvillant a homok.” Kimentem és kiderült, hogy az első gyerek oda, a homokra öntötte ki a rossz-szagú „szalmaszálakat”. Ezek tulajdonképpen sárga foszforszálak voltak. Ezt az értékes anyagot most már gyorsan és gondosan összeszedtük és tiszta víz alatt tároltuk. Egy másik, nyitott edény alján volt valami barnás „kosz”. Soósné azt mondta az egyik segítő gyereknek: „Vidd ki ezt az edényt oda a vízcsaphoz és mossad jól ki.” Alig kezdi a gyerek a vizet az edénybe engedni, hatalmas dörrenés. Hátranézek, hatalmas sárga láng csap fel az edényből. A hideg víz hatására. „Nátrium” kiáltottam. Az edényben valamikor fémnátriumot tároltak petróleum alatt. A petróleum valahogy besűrűsödött és rászáradt a fémnátriumra. A hideg víz „ütési” ereje valahogy áttörte a vékony „védő” petróleum-réteget és a gyors hidrogén-fejlődés, hőfejlődés következtében állott elő a robbanás. Még nagyobb lett ijedelmünk, amikor a gyerek azt mondta: „Jesszusom, fél szememre megvakultam! Semmit sem látok rajta.” Tényleg, az a szeme, amelyet a láng ért, egész vérvörös volt, köröskörül is. Másnapra azonban a fiú látása szerencsére visszatért, és a bőr pirossága is elmúlt pár nap alatt. Szegény Soósné azt mondta még napok múltán is: „Ha csak rágondolok erre az esetre, reszketni kezd a lábam!” Jobb vegyi anyagok híján pl. csigahéjakat gyűjtöttünk széndioxid fejlesztésére, házilag hamuzsírt készítettünk stb.
A zene-szertárból alig maradt valami. A hangszerek mind eltűntek, kivéve a cimbalmot, de az is csak törött állapotban maradt meg. A kották nagy része is tönkrement.
A vegyi anyagok tönkremenetele annál inkább érezhető volt a tanításban, mert a városban a vegyianyag-üzletek is tönkrementek. Így a nagy Molnár József-féle drogéria mindjárt a Sopront ért első bombázáskor, 1944. december 6-án leégett. Pár évig Sopronban vegyi anyagokat csak a vegyes Gyógyszertárakban és a soproni Erdészeti és Bányászati Főiskola kémiai tanszékétől tudtunk beszerezni, de csak bizonyos – nem minden – anyagot, azt is csak igen szerény mennyiségben, mert ők is takarékoskodtak. Ebben az időben csak kevés matematikai és fizikai órát osztottak reám. Ellenben volt 7 énekórám – zenetörténeti anyaggal is – valamint vegytanszakos tanár híján, elvállaltam iskolánkban a vegytan tanítását is. Sőt tanári továbbképző, intézetközi előadásokon is szerepeltem kémiai kísérletekkel. Csak kis méretekben, inkább „próbacső”-kísérletek formájában. A rendelkezésre álló anyagok kényszerítettek, hogy több esetben a szokásos eljárásoktól eltérően fejlesszek bizonyos anyagokat. Így klórgázt úgy állítottam elő, hogy sósavba tettem káliumhypermangánt (ez utóbbi ugyanis kapható volt a gyógyszertárakban) és a klór hatását úgy mutattam ki, hogy a klórfejlesztésre használt próbacső szájához odanyomtam egy megnedvesített kék színű árvácska-sziromlevelet. Ott, ahol a klórgáz érte, a sziromlevél elszíntelenedett: halványsárga lett. Oxigént úgy is sikerült előállítanom, hogy a gyógyszertárban szintén kapható hyperol – hidrogénszuperoxidba tettem káliumhipermanganátot. Egyszerű, biztos eljárás ez. Az edényben összegyűlt oxigén a belemártott, parázsló végű fapálcikát lángra lobbantotta. Használt villanykörtéket fúrtam ki vegyszertartó edénynek, lombikoknak. Sőt „kelj fel Jancsit” is készítettem belőle úgy, hogy az aljára vasdarabokat tettem és azután teleöntöttem olvasztott parafinnal, amely, amikor megmerevedett, az üveghez odafogta a vasdarabokat. Az így elkészített villanykörte mindig függőlegesen állt, ha oldalt döntötték, újra felegyenesedett, mert súlypontja akkor volt legmélyebben, ha a körte függélyesen állt.