Közellátás, egészség, újabb megpróbáltatások

Hozzászólok
Dér Zoltán: Egy különös átlagember élete

A közellátás különben egyre gyengébb lett. 1944 decemberében minden tisztviselő három hónapra előre megkapta fizetését, de a pénz vásárlóereje állandóan csökkent, és a pénzért egyre kevesebb árut lehetett kapni. Az élelmiszerjegyekre még valahogy megkaptuk az adagot (alma és fehérrépa is akadt még a piacon), de már nagy szerencsének és jószívűségnek számított az, ha valamely privát háznál – mondjuk cserébe ruháért – sárgaborsót, vagy kölest tudtunk szerezni. Utóbbit a rizs-koch-hoz hasonlóan készítettük el. Egyik jószívű jegyzőtől ajándékba kaptam három vagy négy cső kukoricát. Egyik volt tanítványom egy rúd nyári szalámit hozott nekünk. Egyik-másik ügyes kereskedő (Kővári, Katona stb.) még őrölt piros paprikát, törött borsot tudott felhajtani, aminek mikor híre kelt, még messziről is tódult boltjukba a nép. Az egyik ilyen alkalommal a Kuruc domb tetején lévő Katona-féle boltból hazafelé siető feleségem útközben elcsúszott és neki esett egy hórakásnak. Hilda mama ekkor várandós volt. Vagy két nap múlva fájdalmakról panaszkodva ágyban maradt. Rövidesen elöntötte ágyát a vér. Abortálni kezdett. Eszemet vesztve szaladtam szülészorvosért. Mivel közben a szirénák légi veszélyt jeleztek, az orvost az óvóhelyen találtam, de hívásomra azt felelte, hogy most nem jöhet, majd csak a légi veszély megszűnte után. Szaladtam bábáért. Egy rendőr rám szólt: „Nem hallotta a légi veszély jelzést? … Már itt is vannak a gépek!” – mire a rendőrnek megmagyaráztam, hogy emberéletről van szó. A bábát megtaláltam. A bába első hívásomra már jött is velem, az ellenséges gépekkel nem törődve. De beavatkozása a hat hónapos állapotban halva született magzaton már segíteni nem tudott. Ha már a szerencsétlen baleset miatt el is estem attól, hogy harmadik gyermekem legyen, ennek a bátor, hőslelkű szülésznőnek mindenkor áldani fogom emlékét.

Amikor a tisztiorvosi hivatalban az esetet bejelentettem, ott felelősségre akartak vonni amiatt, hogy miért nem hívtam orvost. „Hívtam, de nem jött” – válaszoltam. „Hát hívott volna utólag vagy másikat a légiriadó lefúvása után” – mondták. Mire azt mondtam, hogy: „és akkor már látható volt, hogy úgysem él a gyermek, … minek annak orvos.” De aztán elnézték az ügyet, tekintettel arra, hogy „rendkívüli idők vannak”.

Még a betegágyából fel sem kelt Hilda, amikor az egyik légitámadás alatt hatalmas bombabecsapódás reszkettette meg az ablakokat. Ijedtében – jobb híján – beugrott az egyik ruhásszekrénybe, és ott várta meg a bombázás végét. De éppen a szekrény alján lévő hegedűre ugrott. A hegedű teteje betört. Pár nap múlva az eltört hegedűt javítás végett a hangszerészhez akartam beadni. Boltja azonban zárva volt. Hogy ne kelljen a hegedűt annyit cipelni, betettem azt ideiglenesen az egyik ismerősöm, egy temetkezési vállalkozó üzletébe, amely a közelben volt. Egy nap múlva ezt az üzletet gyújtóbomba érte, és az kiégett. Persze a hegedűm is benne odalett.

A megjelenő – nyilas beállítottságú – újságokban nap mint nap olvashattunk híreket a szovjet csapatok előrenyomulásáról. 1944. december 25-én a szovjet csapatok körülzárták Budapestet. Hamarosan az volt a helyzet, hogy „lélek oda se be, se ki”. Eredménytelennek bizony a német SS-csapatoknak és az akkor felállított magyar „Hunyadi” páncélos hadosztálynak Budapest felmentésére irányult ellentámadása, majd a további védekezése is. Gábor Géza fia, Gábor Olivér, aki a Hunyadi páncélos hadosztályban harcolt, az északkeleti dunántúli bányavárosok tájékán lefolyt harcokban – egy gránátrepesz darabtól tarkón találva – hősi halált halt. Gábor igazgató nagyon sápadt volt, amikor tudtomra adta, és arra kért, hogy feleségének ezt ne is említsem.

1945. február 6-tól 10-ig nem végeztettek velem fizikai munkát, hanem a népszámlálást végző egyik összeíró küldöttséghez osztottak be munkára. Nekem kellett összeírnom a lakosságot a soproni Színház utca 25., 27. és 29. számú kétemeletes bérházakban. A három nagy bérház majdnem minden egyes szobájában egy-egy külön családot találtam. Némelyik népesebb család öt-hat tagot is számlált. Azok korra és nemre tekintet nélkül mind össze voltak zsúfolva egyetlen szobában. Az ország minden részéből a Sopronba menekülteket a hatóság utalta be ezekbe a lakásokba.

Valósággal ide „szorult össze” az egész ország. A máskor kb. 40.000 lakost számláló Sopron városának ez idő szerint 130.000-140.000 lakosa volt. Lucskos, hóolvadásos napok voltak ezek. Az összeíró munka bizonyos szempontból kényelmesebb munka volt, mint az ásás, de ennek is megvolt a böjtje, mert az ásáskor délután ½ 5 óra tájban már szabadult az ember, míg az összeíráskor nyert adatok statisztika feldolgozása sokszor a késő éjjeli órákig eltartott. Így például az utolsó napon – hogy a munkámat időre beadhassam – éjjel ½ 3-ig dolgoztam a kimutatáson, miután sehogy sem akartak egyezni a rubrikák.

Az utcai forgalomban és az óvóhelyeken is megmutatkozott a sok menekült jelenléte. Ismeretlen arcok és alakok bukkantak fel nagy számban. Így a Lehár Ferenc utcai óvóhelyen feltűnt egy katonatiszt: egy őrnagy, aki már korán reggel beült az óvóhelyre, pedig a légi riadó csak ½ 10 óra körül szokott bekövetkezni. Ez az őrnagy egy légi-veszélyes időben összeszólalkozott egy elegáns dámával, akiről kiderült később, hogy Budapestről menekült színésznő volt. A szóváltás közben az őrnagy azt találta mondani, hogy neki is vannak jogai, mert ő is menekült, mire a színésznő azt vágta oda: „Menekült katonatisztet nem ismerek. A katonatisztnek a fronton van a helye!” – majd így folytatta: „Ide az óvóhelyre behúzódnia gyávaság!”

Amikor az összeírást végeztem, az egyik délelőtt pár percre bementem az iskolába. Gábor Géza igazgató az íróasztala mellett ült. Előtte a szoba közepén állt egy éppen akkor az Alföldről érkezett, menekült tanár: Zsadányi Henrik (?), akit nagy félkörben vettek körül az iskolánkbeliek, valamint a már előbb Sopronba ért több menekült tanár. Zsadányi színészi pátosszal, drámai erővel magyarázott. Izgalma hevében a támlájánál fogva megragadott egy széket és arra leült arccal a szék támlája felé fordulva, mintegy a széken lovagolva. Rémhíreket hozott. Elmondta, amerre a szovjet csapatok jönnek, az üzleteket fosztogatják, a nőkkel erőszakoskodnak. Egy pár embert, akinél zsidó vagyont találtak, felakasztottak. Stb. stb. A jelenlévőkre érthetően nagy hatást gyakorolt „szónoklatát” végül azzal fejezte be: „Nincs más mód uraim, vagy a végsőkig ellenállni, vagy elmenekülni!” Gábor Géza igazgató megjegyezte, hogy ő végső szorultság esetén Dobozi Mihály és hitvese példáját követné. Ő szent házasságot kötött, s így ha egy szovjet katona a feleségéhez csak egy ujjal is tiszteletlenül hozzá találna nyúlni, akkor a feleségét és azt a katonát is leszúrná, önmaga pedig fegyverrel rohanna a szovjet csapatokra és addig harcolna, amíg moccanni tud, amíg el nem esik. Majd így folytatta: „A magyarok barátja: Mussolini, valóban nagy ember, de ez a Hitler egy pipogya fráter, nem tud hadseregének parancsolni. Ha én lennék a helyében, megmutatnám, mit kell tenni, hogy lehet egy hadsereget futásában megállítani. Másfelől azonban – az is igaz – attól is félnék, hogy a németek túlságosan győznének, mert ez is veszélyes lenne a magyarságra”. Szóba került az is, hogy talán mégis okosabb lenne az időben való elmenekülés. Elhatározás született, hogy ha még összébb szorul a kötél, az igazgató és a tanári kar idejében gondoskodjék vagonokról és családjaikkal együtt települjenek át Németországba. Ugyanakkor lehetőleg át kell telepíteni az iskola értékeit, szertári készleteit is.”

Szerencsénkre – mindebből nem lett semmi.

Az előbbi elhatározás oka az a felfogás volt, hogy a hír szerint a németek rendelkeznek valami olyan csodafegyverrel, amelynek a végső pillanatban való bevetésével meg tudják majd fordítani a már-már reménytelennek látszó harc menetét, és így Németországban való tartózkodásunk csak ideiglenes lenne. Sokan akadtak, akik bíztak ebben a sokat hangoztatott csodafegyverben. Tényleg volt is valami ilyen kialakulóban, t.i. az atombomba. De bármennyire is igyekeztek a németek azt létrehozni, az amerikaiaknak az hamarább sikerült

A mű szerzője: 
Dér Zoltán
A bejegyzés létrehozása: 2015. március 5.