Alig pár nap múlva: reggel ½ 7-kor el akartam szaladni a pékhez, hogy a reggelihez péksüteményt hozzak. Az utcasarkon néhány fegyveres szovjet katona állt és egy csoport ember. Integettek nekem, és oda kellett mennem. Elvittek közmunkára, és csak este ½ 7-re keveredtem haza. A déli vasúti pályaudvarnak a város felé eső végénél dolgoztattak bennünket. Egy feldőlt vasúti kocsit kellett levonszolnunk a sínekről, hogy ott ne akadályozza tovább a forgalmat. A vagonhoz drótköteleket erősítettek, és egy sereg ember húzta azt. Nem ment. Az emberek közt volt a város nyugalmazott, köpcös polgármestere, Thurner Mihály is. Én közbeszóltam, hogy így nem jól van, mert a drótkötelet feljebb kellene odaerősíteni, akkor nagyobb a forgatónyomaték. Egy őr rám szólt, hogy hogyan merészelek beleszólni. Azt feleltem, hogy: „Ezt tanítja a fizika!” Rám hallgattak, és íme, a vagon mindjárt lefordult a sínről és lecsúszott a töltés aljába.
Másnap megint elfogtak és ismét kivittek közmunkára. Most a déli pályaudvar kifelé eső részén a síneket kellett kicserélni azon a darabon, ahol a németek a síneket golyószóróval úgy átlyukasztgatták, hogy nem bírták volna el a vonatot. A régi sínek szétcsavarozása és félredobása után az új, 11 m hosszú nehéz síneket a vállunkon kellett oda cipelnünk. Sokan emeltük fel egyszerre és álltunk alája, de így is kegyetlenül nyomta az ember vállát. Egész alkonyatig hordtuk a síneket. Napsütés dacára hűvös volt az idő. Új tavaszi felöltőmet a síneken lévő rozsda és olaj nagyon tönkretette.
A közmunkára való igénybevételemnek azonban rövidesen vége szakadt. A házban, a Lehner oldalon ugyanis felbukkant két új lakó. Rövid időre. Családi nevüket sohasem tudtam. Az egyiket csak Tibornak szólították. Magas, csinos, barna hajú fiatalember volt, jó svádájú. Kitűnően beszélt oroszul. A szegény, özveggyé vált Ancsi néninek mindjárt elkezdte a szépet tenni, a Lehner mama nagy megrökönyödésére. A másiknak e házban használatos neve volt: Buborék. Alacsony, köpcös, széles arcú, német eredetű ember. Ezek honnan, honnan se a most következett élelem-ínséges időkben különféle ennivalókat hoztak, és ennek fejében a Lehner oldal többi lakói főztek, mostak számukra.
A városban rövidesen az a szokás alakult ki, hogy reggelenként egy-egy orosz katona végigzörgette a házakat, és azokból a munkabíró férfiakat elvitte munkára. Nálunk azonban az történt, hogy az oroszul folyékonyan beszélő Tibor az orosz katona zörgetésére kiszólt az ablakon, és oroszul azt mondta, hogy: „ez az orosz parancsnok szállása. Itt nincs magának keresni valója.” Én ezalatt a padlásra menekülve izgatottan várakoztam. Nem lett semmi baj. Az orosz katona engedett és eltávozott. Tibor és vele én is ezzel megszabadultunk az aznapi sínhordástól. A nap későbbi folyamán ugyanis már munkába-fogás veszélye nélkül lehetett járni-kelni a városban.
Ez még néhányszor megismétlődött, majd az effajta közmunkát megszüntették.
Egy ízben egy orosz járőr elfogott egy csomó főiskolai tanárt, és egy lépcsőház felmosására kényszerítette őket. Egy orosz ezredes, aki arra jött, megkérdezte tőlük, hogy mi a foglalkozásuk. Megmondták, hogy ők professzorok. Az ezredes erre bocsánatot kért tőlük és haza engedte őket.
A tanév befejezése után a nyári vakáció elején az akkori főigazgatótól: pontosabban Bariska Mihály főigazgató helyettestől leirat érkezett iskolánkhoz. „Fel munkára, hazánk talpra állítására! A máskor szokásos üdülések, kirándulások helyett, a főigazgató elvárja minden tanártól, hogy munkába álljon és a vakáció végén írásban jelentse, hogy kinél és mit dolgozott a szünidő alatt.”
A nyáron azután új közmunka kezdődött. Ezt már a magyar hatóságok szervezték. Mindenkinek húsz héten át – hetente egy délelőtt – kellett az előírás szerint közmunkát végeznie. A most is birtokomban lévő „Igazolvány” szerint én csak öt héten dolgoztam így (VI.30., VII.7., 14., 21. és 28.). A városi múzeum kertjét rendeztük. Maga az épület is romba dőlt, de mi csak a kertben dolgoztunk, és ott a sok lehullott lombot gereblyéztük össze.
Már augusztus elején sikerült engedélyt kijárnom, hogy Apostagra utazhassam azon a címen, hogy az is a haza talpra állításának egyik módja, ha apostagi szőlőnkben dolgozom. A magyar államrendőrség adta ki ehhez az „utazási igazolványt” 1945. augusztus 3-tól 1945. augusztus hó 20-ig terjedő érvénnyel. Erre vezették azután reá a meghosszabbításkor: „Az igazolvány érvényessége meghosszabbítva 1945. augusztus 28-ig. Magyar rendőrség Apostagi bizottság” pecséttel ellátva.
Apostagon nagyon sok munka volt. Nagy gyümölcsfa ápolási munkákba is belefogtam. Öreg fákat – koronájuk szakszerű visszametszésével – „megifjítottam”, az odvas fák korhadt üregeit kitisztítottam, téglával, anyaggal „kiplombáltam”. A vonat indulása előtt is egy gyümölcsfa magas ágán ülve dolgoztam, és amikor onnan leszálltam, felöltőm egy gallyban megakadt és végigszakadt. Megvarrni már időm nem volt. Momentán bosszantott a dolog, és nem is sejtettem, hogy útközben ez lesz a szerencsém. Budapest ugyanis akkoriban hírhedt volt a rossz közbiztonságáról. Nekünk azt magyarázták az apostagiak, hogy este 11 óra után nem tanácsos Budapesten az utcára kimenni. Jobb tehát – ha este 11 óra után érkezik be a vonat – reggelig az állomáson maradni. Bár én este 11 óra után érkeztem a Keleti pályaudvarra, mégis nekivágtam az éjszakában a kb. 6 km hosszú útnak gyalog. Villamos nem járt. Az utcák néptelenek voltak. Egy helyen azonban egy „orosz kapitány” haladt és körülötte jó néhány jól kiöltözött, hangosan nevetgélő nő. Abban a feltevésben, hogy a hölgyek mellett nem fog feltűnni a kapitánynak jelentéktelen személyem, bátran elsiettem a csoport mellett és közben arra gondoltam, hogy íme, milyen bátrak ezek az oroszul rendesen beszélni sem tudó nők, ezek aztán nem félnek attól, hogy az orosz levetkőzteti őket, sőt talán ők vetkőztetik le az oroszokat. Ilyenféle gondolatok között értem át Budára, és szüleim lakása közelében már-már fellélegeztem, amikor előttem az egyik üzlet felső ablakán kimászott egy orosz katona kezében forgópisztollyal. Mihelyt meglátott, rám kiáltott, hogy menjek oda hozzá. Minthogy közben pisztolyát is rám emelte, oda kellett mennem. Ő megragadta a felöltőmet és megtapogatta. És amikor látta, hogy az szakadt, csak annyit mondott: „Pasli” (azaz „Menjen”) és továbbengedett. Így mentette meg a szakadás a felöltőmet.
Az utazáshoz – egy-két évig – a rendőrség engedélye kellett. Az 1917-es nagy orosz forradalom előkészítésében nagy szerepet játszottak bizonyos, egymáshoz ide-oda utazgató forrongó lelkületű emberek. Most a hatóság ellenforradalmi mozgalmaktól tartott, és ezért elejét akarta venni az ilyen veszélyes utazgatásoknak. Útközben a vonatot ellenőrök vizsgálták végig, elkérték az utas utazási engedélyét, és kikérdezték őt arra nézve, hogy milyen célból, hová utazik és kihez. Az ellenőrökről lerítt a munkás-paraszt származás, nemcsak öltözékükről, hanem arckifejezésükről, a kezükről és a beszédjükről egyaránt. És engem különös gyanakvással kezeltek, mint értelmiségit. Papírjaim azonban mindig rendben voltak. Igazoló irataim többnyire ilyen tartalmúak volt: „Utasítom Dér Zoltán elvtársat, hogy 1946. április 10-én utazzék Győrbe pedagógus továbbképző napra. Aláírás és a Győr Megyei Tanács Oktatási Osztályának pecsétje.” Az ilyen hivatalos írás azután azonnal leszerelte a legszigorúbb ellenőröket is.
A vasúti közlekedés újbóli megindításánál nagy nehézséget okozott az, hogy a háború alatt a vasúti hidakat, viaduktokat, völgyáthidalásokat vagy a repülők bombázták, vagy a visszavonuló németek felrobbantották. Így a Sopronból nyugat felé, Ágfalvára vezető vasútvonalon a Sopron és Ágfalva közötti országutat áthidaló viaduktot is lebombázták. Itt a közlekedést – ideiglenesen – úgy állították helyre, hogy az út feletti oldalt a töltés magasságáig földdel kitöltötték, és arra helyezett sínekkel kötötték össze a megszakadt sínpántot. Ezzel azonban az országutat vágták ketté. Az országúti közlekedés céljából a töltésen ferdén felfelé vezető kocsiút készült, amely a töltés másik oldalát ferdén leereszkedett az országút folytatásához. Ehhez a közmunkához engem is kirendeltek, mindkét alkalommal a bécsi országúton végeztettek velem hólapátolási közmunkát.