Munkaszolgálatos leszek

December 10-re behívót kaptam. Jelentkezzem a Várkerület külső házsorában – az Ikvahíd nevű rövid utca közelében lévő – egyik ház udvarán. Ez a ház később bombatalálatot kapott. Udvara mélyén volt (ma is itt van a soproni tűzoltó-laktanya). Az udvaron ekkor már sok férfi volt. Besoroltak bennünket – a német Todt szervezet keretében – munkás-századokba. Ugyanis ez a szervezet osztotta be a polgári férfilakosságot különféle, egyfelől a hadikárok kijavítását célzó, másfelől védelmi jellegű munkákra. Így annak a brigádnak, amelyhez tartoztam, a legelső feladata volt a Csengery út és az Alsólőver utca sarkán állott, bombatalálat következtében összeomlott villa romjainak feltárása és eltakarítása. Az építkezésre még újra felhasználható anyagokat külön kellett raknunk. Sorban felálltunk, és egymásnak dobtuk tovább és tovább a cserepeket és a téglákat. A feltárás végén már lejutottunk a szuterénbe. A bombatalálatkor itt tartózkodó és éppen vasalást végző kis cselédet a lezúduló téglatörmelék agyonütötte. Közelében az ágyon – vakolattörmeléktől borítva – megtaláltuk a már kivasalt fehérneműt.

Másnap hasonló feltárási műveletet hajtottunk végre kinn, a Lőver Szálló melletti egyik villán. Itt nagy díj volt kitűzve annak, aki egy bizonyos értékes gyűrűt megtalál. De hiába kerestük.

December 13-án két társammal „üvegezési munkát” kaptam. Az egyik üvegezési vállalat raktárából táblaüveg-ládákat rakodtunk kocsira és szállítottunk ki a város különböző pontjaira a bombatámadáskor betörött ablakok beüvegezésére. Állva utaztunk a kocsin, és kezünkkel védtük az üveglemezeket az eldőlés ellen. Közben szakadt az eső.

Majd lövészárkokat ásattak velünk a várostól 5 km-nyire (lakásomtól 7 km-nyire) nyugatra az ágfalvi szőlőhegyeken, fátlan helyen. Tél lévén, sötét reggel indultam el hazulról gyalogosan és még akkor is sötét volt, amikor ahhoz a vasúti őrházhoz értem, ahol a szerszámokat – ásót, csákányt stb. – kaptuk. A szerszámokat még lámpafénynél osztották ki. Alkonyatig dolgoztunk. Másnap folytattuk. Munkánkat gyakran megzavarták a fejünk felett elhaladó ellenséges gépek. A légi veszélyt jelző szirénák hangja a városból hozzánk is elhallatszott. A jelzésekre eleinte messze szétszaladtunk a közeli erdőbe, hogy bár már levél nélküli, de sűrűbb faágak eltakarjanak bennünket. Ez azonban nem tetszett a horogkeresztes karszalagot viselő és munkánkat irányító német katonáknak. Pár nap múlva, már csak azt engedték meg, hogy amikor az ellenséges gépek elhúznak fejünk felett, a magunk ásta lövészárok legmélyén lekuporodhassunk, arccal a föld felé.

A karácsonyi két nap szünet után a várostól keletre dolgoztunk. A Balf felé vezető országút melletti téglagyárban kaptuk a szerszámokat. Az első ásásunk itt a „Rastkreutz” {(Pihenőkereszt)} közelében volt, éspedig a Rastkreutz után következő domb északi lankáján. Ez az említett országútnak – a városból kifelé haladva – a jobb oldalán fekvő területén van. De amikor itt az ásást befejeztük – mintegy tíz nap múlva –, átmentünk az út baloldalára is, ahol pár hétig dolgoztunk. Később más felé is ástunk, pl. a Kőhegy és a Magyarfalva közötti lapályon. Itt mély és széles árkot készítettünk, tankcsapdának. Ezek az ásások – más természetű munkák okozta megszakításokkal – az egész télen át eltartottak. Napi munkamentem volt: ásás reggel 7-től, közben ebéd tarisznyából, majd folytattuk az ásást délután ½ 5-5 óráig. Hazatérve, otthon meleg ebéddel várt feleségem. Utána holtfáradtan lefekvés. Ha éjjel felébredtem, az ágyban olvasgattam: Hadamard-nak francia nyelvű geometriáját.

Ilyenformán ezen a télen túlnyomó részben a szabadban dolgoztam két kedves kollégámmal: Vas Jenővel és dr. Német Istvánnal is együtt. Ez a tél az a tél, amelynek időjárására a legjobban emlékszem. Még most is – 23 év múlva – pontosan emlékszem arra, hogy ezen a télen, melyik napon milyen volt az idő. Pl. január 15-én nagy hó volt. Kissé lilásan ködös volt a levegő, de gyönyörűen sütött a nap stb. A nagy hidegekben is dolgoztunk. Bakancsainkra zsákszövetet kötöttünk, hogy a hótól ne nedvesedjen át lábunk. Két pár kesztyűt is húztam kezeimre egyszerre. Ha fel akartunk melegedni, nekifogtunk a keményre fagyott föld csákányozásának. A lövészárok készítést is különben mindig a csákányozással kezdtük.
Időközben más munkákra is befogtak bennünket. Így a GySEV vasútállomáson 50 kg-os zsákokban a tehervagonokból cementet rakodtunk ki. Február második felében a déli-vasúti állomáson a bombázások következtében tönkre ment vagonok romjait távolítottuk el.

Tavasz felé – már messzebbre a várostól – az egyik erdős dombháton ástunk lövészárkot. Itt zsidó munkaszolgálatosokkal is találkoztunk. Nagy kidöntött fatörzseket fűrészeltek szét két oldalról egy-egy személy által működtetett széles fűrésszel. Táborhelyük Balf mellett volt. A németek velük igen szigorúan bántak. Egyik büntetésforma volt, hogy a vétkest belökték a jéghideg vízbe és aztán reggelig vacoghatott az illető az átnedvesedett ruházatában. A németek később – visszavonulásukkor a legtöbb balfi zsidó munkaszolgálatost agyonlőtték. Köztük volt {Szerb Antal} is, a híres irodalomtörténész.

Az én társaim között is igen sokan voltak, akik ezt a tankcsapdaásó munkát „teljesen hiábavaló emberkínzásnak” tekintették. (Igazuk volt.) Mi sem mentünk nagy kedvvel a munkába, de aki csak egy napra is elmaradt, azért már mentek is a csendőrök. Közben egyszer – feleségem betegsége miatt – kétnapi szabadságot kértem. Megkaptam. De általában menni kellett, ez volt a parancs. Egy öreg kubikus, aki a földkiemelés munkájában valamennyiünket lefőzött, de aki bennünket jóakaratúlag oktatott, azt mondta: „Én már esküdtem valamikor Ferenc József császárra, majd Horthy Miklósra. Meg fogja látni tanár úr, hogy esküdni fogunk mi még Sztálin Jóskára is!” Ha nem is szó szerint, de elvben ez a jóslat is bevált. Egyik munkatársam, egy [drogista] nyíltan lázított a tankcsapda-ásás ellen. De az egyik horogkeresztes katona – a mi egyik őrünk –, ha nem is tudott magyarul, de valahogy megértette, hogy miről van szó. Odalépett hozzá és erélyes hangon rászólt: „Was sagen Sie?” (Mit is mond ön?), mire az hebegni kezdett és így magyarázta ki magát: „So ist nicht gut. Es stolle tiefer und breiter sein.” (Így nem jó. Mélyebbnek és szélesebbnek kellene lennie.) A német katona erre megjegyezte: „Also, Sie auf einmal so flessing.” (Tehát most maga egyszerre annyira szorgalmas?)

A munkánkért fizettek nekünk. Minden szombaton délután hosszú sorban álltunk a városháza II. emeletén a „fizető-ablak” előtt. Munkabérben egy napra 8 pengőt fizettek ki mindenkinek.

A bombázó ellenséges angol-amerikai repülőgépek nap-nap jártak Sopron felett, amikor az országba be-, majd visszarepültek. Legtöbbször nem Sopron volt a céljuk, de időnként támadták Sopront is. Így különösen február 18-án. Ám a mi oldalunkról is védekeztek. Éppen az ásási helyünk közelében levő dombtetőről lőtték a magyar légvédelmi hosszú csövű ágyúk az ellenséges gépeket, mialatt mi a balfi erdő sűrűjében a fenyőfák alatt rejtőzködtünk.

Március 4-e vasárnap volt. A Lehár Ferenc utcai óvóhelyen ültünk pár órát. Közben izgatottan hallottuk kívülről a hulló bombák sivító fütyülését, a robbanások dörejét és a rákövetkező összeomlások kiváltotta súlyos, földdöngető puffanások zaját. Március 18-a ugyancsak súlyos napja volt Sopronnak. Mindezeken a napokon – pl. az óvóhelyről kijövet – szomorú látvány fogadott bennünket. Az ellenséges gépek főleg a pályaudvarokat bombázták újra és újra. E bombázások következtében lassanként tönkrementek az állomások közelében lévő épületek is. Így a GySEV állomás déli oldalán levő házsor és kertsor teljesen eltűnt, mert „bombaláncot” kapott, vagyis sok olyan bombát, amelyet lánc kötött össze. Bizonyára a vasúti pályának szánták, de kissé odább esett le. Kúp alakú, mély üregek keletkeztek így. A kiszórt földből, téglából előállt elég magas sánc-gyűrűtől körülvéve. Minden egyes helyen, ahol egy-egy bomba becsapódott. A tölcsérek mélyén idővel összegyűlt az esővíz. Ilyenképpen valósággal kis tavak keletkeztek. Ezt a vidéket én a horvátországi híres 13 plitvicei tóról (13 tó, amelyek egyikéből a másikbába vízeséssel folyik a patak), tréfásan plitvicei tavaknak szoktam nevezni, habár a plitvicei tavak számát többszörösen kitevő bombatölcsér-tavak között nincs azokat összekötő patak, sem vízesés.

Azóta – immár több mint húsz éven át – évről évre figyeltem, hogyan gyógyulnak a föld sebei. Hogyan töltődik fel lassan a bombatölcsérek mélyedése a beledobált törmelékkel és a tófenéken nőni kezdő vízi-növényekkel. Idővel a „tavacskák” egyre sekélyebbé, viszont a környező kőgyűrűk egyre alacsonyabbá váltak az időjárás behatásaira.

A vasúti sínekkel (észak felé esően) párhuzamos Csengery utcában több ház – köztük a volt MOVE** épület (azt következően zeneiskola) is – összeomlott a bombatámadásoktól. De a város belsejében is lebombáztak egyes ipartelepeket. Így az István bíró utcai malmot, a Kőszegi úti malmot, a Seltenhofer-féle gyár épületeit stb. A bombázások helyéből nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges gépek bombatámadásának céljai nem a városi lakóházak voltak, habár a célzások pontatlansága folytán gyakran ezeket is érték bombák, és szörnyű rombolásokat okoztak.

A városban a Kőfaragó-téri óvóhelyet is telitalálat érte. Itt 72 halott volt az áldozatok száma. Egy részük még élt a romok alatt – sőt beszélni is tudott kifelé, de a törmelékek súlya és a levegőhiány rövidesen végzett velük. Az óvóhelyen meghúzódott nagy létszámú Halvax családból csak a két legkisebb fiú maradt életben, mert ezek az óvóhelyről engedetlenségből kiszökve, éppen az udvaron kint játszottak, amikor az óvóhelyet a találat érte. Az említett 72 halott holtteste egymás mellé téve kint feküdt a Kőfaragó tér gyepén. Sokan megbámulták őket, köztük magam is. Rövidesen azonban egy nagy ponyvával takarták le azokat.

A későbbiekben mi, a munkás-századokban dolgoztatott polgári lakosok légiriadó, légitámadások ideje alatt széjjelfutottunk, és ki-ki ott húzta meg magát, ahol tudta. Így a fák alatt, vagy árkokban, vagy a szőlőben lévő közeli kunyhókban kerestünk menedéket magunknak. A munkába mindig hátizsákkal mentem, később cekkert is vittem magammal. Ezeket napközben teleraktam tüzelésre felhasználható hulladékokkal: erdei gallyakkal, az ásáskor a földből kiszedett gyökérdarabokkal, vagy szétlőtt vagonfalak deszkatörmelékeivel. „Ez Dér tanár úr tűzifatelepe” – dicsekedtek velem a többiek. Sajnos, így volt, mert más tüzelőt nem tudtam szerezni.