Mint már említettem, a folyosóról nyíló nagy szobánkba a hatóság először egy Hermann Sylvia nevű, a német parancsnoksághoz beosztott német gépírónőt szállásolt be. 1945. január elején őt máshova helyezték, és helyébe egymás után jöttek – rövidebb-hosszabb időre – a Balfi utcai német parancsnokság egyéb beosztottjai. Többnyire német katonák, egyenruhát viseltek. Így egy szikár, magas, szófukar „hamburgi gyáros”, aki szabad idejében a kerti kerekasztalnál szokott olvasgatni. A legvégén viszonylag hosszú ideig lakott nálunk egy „Bräderecker nevű brémai gyáros”. Középtermetű, köpcös, kedélyes ember, aki katonaruhában járt, és aki fasiszta módon, magasba emelt karral „Heil Hitler!” köszöntéssel szokott belépni a házba, amit mi „Guten Tag”-gal fogadtunk. Tetszett neki, hogy feleségem éppúgy beszélt németül, mint ő: „Áhá…áhá! Deutsche Abstammung” (német leszármazás) – mondta. Bräderecker egyszer látta, hogy mákos tésztát eszünk. Megkérdezte, hogy milyen étel az, mert még sohasem evett mákot. Feleségem erre megkínálta, de csak úgy fogadta el, ha én is leülök és eszem belőle, előbb előtte. Nem tudom, nem mérgezéstől félt-e. Egyszer meg tojáslikőrt készíttetett Hildával. Két ízben hegedültem is vele együtt Haydn darabokat.
A németek elvárták és meg is becsülték, ha szállásadóik figyelmesek voltak irányukban. Hallottunk azonban olyan esetekről, ahol megtagadták kiszolgálásukat, és ezt a német katonák megtorolták. Így pl. az edényekbe, lavórokba lyukat lőttek.
Még Brennbergen is voltak beszállásoltak. Így sógoromékhoz beszállásolták a szép „Evelint”, a nyilas párt gépírónőjét, aki még ebben a szűkös korszakban is tele volt csemegékkel, mert túlságosan engedékeny volt egyes német katonatisztek enyelgései iránt.
1945. március hó közepe táján már maguk a németek sem érezték egészen biztosnak magukat az addig holtbiztosra várt végső győzelemben. Bräderecker rá akart beszélni engem, hogy majd menjek velük Németországba, ahol ha nem is lennék éppen tanár, de egészen biztosan megfelelő megélhetést fogok találni.
Tavasz felé az angol és amerikai gépek több ízben bombázták Wiener Neustadtot. E kegyetlen bombázások zaja – mintha a földet óriási kalapácsokkal döngetnék – a kb. 40 km távolság ellenére is erősen hallható volt Sopronban. A támadás után rémületes híreket hoztak az újságok a szép város házainak elpusztulásáról és a sok áldozatról.
Az embereket rendkívül idegesítette az egyre fokozódó beszerzési nehézség és a jövőt illetően mindenféle rémkép. Az üzemek – iskolánk is – megpróbálkozott nem egyszer beszerzési akciókkal. Pl. vajat, sajtot szereztünk be direkt a répcelaki sajtgyárból. Az igazgatónk megvett több testületi tag részére egy fél disznót, amelyet magunk dolgoztunk fel. A közös akciókkal kapcsolatban nem egyszer veszekedések támadtak a beszerzési árak elosztása körül. Pl. a női ruha akcióból kimaradtak a nőtlen kartársak. Sokan nehezményezték ezt közülük, mondván, hogy „barátnőjének” szeretett volna adni belőle.
A március 18-i légitámadás után Janeschitz kollégám azt mondta: „Ma még megúsztam a házam szuterénjében a légitámadást. De érzem, hogy lesz olyan légitámadás is, amikor azt nem úszom meg, hanem mindketten, én is, a feleségem is holtan maradunk a házunk romjai alatt.” Máskor meg ilyenféle látomásai voltak: „Bejönnek az oroszok és sorra felakasztanak valamennyiünket az országút melletti eperfákra.” Janeschitz kedvenc írója volt Tolsztoj. Azelőtt minden nap olvasott műveiből egy-egy fejezetet, de most annyira elfogta a félelem okozta indulat az oroszok ellen, hogy Tolsztoj műveibe bele sem tudott tekinteni. (Rákbetegségben [halt meg].)
Március 20-a után Sopronban előbb halkan, majd napról napra egyre hangosabban lehetett hallani Budapest, azaz kelet felől az ágyúdörgést. Közeledett a front Sopron felé. Vajon meddig élünk?...
A nálunk beszállásolt németek egyszerűen eltűntek. Most már megkockáztattam, hogy nem megyek a munkába, de máris jött egy csendőr felelősségre vonni, hogy hol maradtam.
Gyönyörű szép koratavaszba lendült az időjárás, kellemes meleg volt. A gyümölcsfák virágoztak. De csakhamar másmilyen melegünk is lett. Megjelentek a város felett a szovjet repülőgépek. A menekültek azért még egyre jöttek az ország belsejéből. Így hozzánk érkeztek unokaöcsém, dr. Ódor Zoltán, felesége, szül.: Rácsay Sári, fiuk és társaságukban három nagyon előkelő származású nő: egy mama és két lánya. Családi nevük Szilágyi volt. A kisebbik leányt, Szilágyi Ilmát később unokaöcsém – első feleségétől elválva - feleségül vette. Lakásunkban elhelyeztük őket, ahogy tudtuk. Kettőjüknek: Rácsay Sárinak és fiuknak, Vilikének ágyat is tudtunk adni a németek eltűnése folytán felszabadult első, nagy szobánkban, míg a többi négy vendég matracokon aludt az ebédlőben.
1947-ben