1958 nyarán hivatalos értesítést kaptam, hogy mivel a nyugdíjazásra törvényben előírt 60 éves korhatárt már elértem (sőt fél évvel már túl is haladtam), 1958. augusztus 15-étől kezdődően engem nyugállományba helyeznek. Felszólítottak, hogy adjam be a kérvényemet az Országos Társadalombiztosító Intézethez, hogy részemre nyugdíjat folyósítsanak. Az előírt rendelkezések szerint (a túlóráimat is beleértve) az utolsó ötévi átlagkereset alapján, és figyelembe véve, hogy jövedelmet jelentő ingatlanvagyonom (földbirtokom) nincs, nyugdíjamat havi 1.448,- forintban állapították meg, amely összegből 18 forint a feleség után járó családi pótlék volt.
Igazgatóm, Földi Lőrinc úgy érezte, hogy vigasztalásra van szükségem, mert nyugdíjba helyeztek. „Zoli bácsi” – mondta – „majd meglátod, te alig fogod megérezni, hogy nyugdíjaztunk téged, mert küldünk neked elegendő és megfelelő magántanítványt!”
Kérelmezhettem volna a minisztériumban, hogy nyugdíjazásomat legalább még egy évig vonják vissza, de én elhatároztam, hogy nem teszem: Ha kell, még szívesen tanítok, de ha nem kell, szívesen vagyok nyugdíjas.
Az iskolánkban újabban az volt a szokás, hogy a nyugdíjba vonuló kartársakat ünnepélyesen búcsúztatják. A legelső ilyen, ünnepélyesen búcsúztatott kartárs volt: dr. Csanády Sándor, történelem szakos tanár, címzetes igazgató. Ő az előző évben, 1957 nyarán ment nyugdíjba. Szeptember 1-én ünnepelték a távozó kartársat. (Engem véletlenül elfelejtettek az ünnepélyre meghívni.)
1958. szeptember 1-én az én ünnepélyes búcsúztatásom következett. Az igazgató felajánlotta, hogy válasszak magamnak egy könyvet az állami könyvesboltban, és azt megveszi nekem emlékül. Én két könyvet is találtam, amely engem érdekelt, és mondtam az igazgatónak, hogy ezek közül vegye meg az egyiket. Ő azonban megvette részemre mind a kettőt.
Csak 10 órakor léphettem be a tanári szobába, addig az igazgatói irodában kellett várakoznom. Amikor végre beléphettem, a tanári szoba asztalát virágokkal díszesen felterítve találtam. Az asztalnál ültek kartársaim, akik belépésemre felálltak. Az igazgató üdvözölt és tartott rólam érdemeimet meghaladóan magasztaló beszédet, majd intézett hozzám, a távozóhoz meleg, baráti búcsúszavakat. Ezután minden szempár rám szegeződött, mire én felálltam és elég hosszasan beszéltem a nagyapai és apai házról, származásomról, iskoláztatásomról és egész tanári pályafutásomról. Beszédemet így végeztem: „Tartsatok meg jó emlékezetetekben. További működésetekhez sok sikert kívánok!”
Nagy lakoma, víg poharazás következett utána.
A vasúti félárújegy váltására jogosító igazolványomat természetesen az év végéig meghagyták. Előző időben a nyugdíjazottaktól ezt a kedvezményt a nyugdíjba menetel napjával megvonták.
Már szeptember elejétől kezdve úgy a Széchenyi István gimnáziumának, mint a többi iskoláknak matematika és fizika tanárai elég sok magántanítványt küldtek hozzám, akiket délutánonként a konyhában oktattam. Anyagilag tehát a nyugdíjazásom nekem sok veszteséget nem jelentett. Amellett tovább folytattam a zeneegyesületi és a pedagógus-énekkari működésemet. Esetenként a piacon vagy a boltban a bevásárlást én eszközöltem. Volt tehát tennivalóm meglehetősen.
A magántanítványokon kívül ebben a tanévben más tanári munkám is akadt. A II. számú leánygimnáziumban később: Martos Flóra Gimnázium Zétényi Endréné igazgatónő felkérésére október hónapban elvállaltam az egyik matematika-fizika szakos tanárnő helyettesítését „pár hétre”, heti 10 órában. Amikor három hét eltelte után érdeklődni kezdtem, hogy az illető mikor jön vissza, azt a választ nyertem, hogy a helyettesített tanárnő gyermeket vár, és most van azzal a negyedik hónapban. Ebből sejtettem, hogy ő nem fog visszajönni egyhamar, legfeljebb a szülés után bizonyos idő múlva. Amikor már májusban komolyan várni lehetett visszatérését, megbetegedett, és emiatt csak felgyógyulása után, a tanítás utolsó napján: június 10-én jelentkezett. Kijelentette, hogy az általam fizikára tanított negyedik osztályos érettségiztetését jobb, ha én végzem, mert egyrészt én tudom, hogy mit és hogyan tanítottam, másrészt meg jobban tájékozott vagyok abban, hogy az egyes tanítványaim mit tudnak. Az igazgatónőnek erre kijelentettem, hogy ennek akadálya nincs, és az osztályt fizikából én fogom érettségiztetni.
A II. számú leánygimnázium kapta volt meg azt a szép szertárat, amely az azóta Budapestre helyezett soproni evangélikus theológia egykori épületében* ma: Deák téri általános iskola, annak szuterénjében volt elhelyezve. Ennek a fizikai szertárnak őre Bárdosi Sándor kartárs volt. Amikor még szakérettségis tanár voltam – tehát 5-7 évvel ezelőtt – tőle sokszor kértem írásbeli elismervény ellenében e szertárból fizikai eszközöket kísérletek bemutatására. Mikor most én lettem ennek a gazdag szertárnak „gazdája”, nem fukarkodtam a kísérletek bemutatásával. Sőt ebben az évben a vizsgákon a tanulók nemcsak elméleti tudásukról voltak kötelesek beszámolni, hanem a fizikai eszközöket kézbe véve, ismertetniük kellett a kísérleti eszközöket is, sőt azokkal a vizsgán mérő kísérleteket is kellett végezniük. A tanulóknak erre való felkészítése sok külön vesződséget jelentett nekem, mint a fizika tanárának.
A II. számú leánygimnázium negyedik osztályának érettségi vizsgáin Marót Rezső, a megye matematikai szakfelügyelője volt az elnök. A gyorsabb vizsgáztatás szempontját követte, és így a sok kísérleti eszköz csak alig került szóba és kézbe. Az én tanítványaim szépen szerepeltek. Kifogás csak az volt, hogy jobban kellett volna a tanításban kidomborítani a magyar vonatkozásokat.
Mindössze egy leány bukott meg, és az is történelemből. Ennek a leánynak sehogy sem jutott eszébe annak az osztrák tábornoknak neve, aki az 1948/49-es szabadságharc leverése után a magyar szabadsághősökkel olyan kegyetlenül bánt. Maguk a vizsgáztató tanárok is súgták nevének kezdőbetűjét: „H”… „H”, mire végül a felelő kibökte, hogy „Haydn”. „No, nem egészen, hanem Haynau” hangzott az észrevétel, majd az újabb kérdés, hogy: „És kik voltak azok, akikkel olyan kegyetlenül bánt?” Gondolkodik a leányka és végül kiböki: „Esze Tamás!” E váratlan felelet annyira elképesztett, hogy hangosan kibuggyant belőlem a nevetés. Ezért később pár szóval bocsánatot is kértem az elnöktől, de az így válaszolt: „Tessék csak hagyni! Aki ennyire tudatlan, az nem veheti rossz néven, ha kinevetik. Rászolgált.”
Pár nap múlva az utcán találkoztam a kis hölggyel és neki szegeztem legott a kérdést: „Hát tudja-e már, hogy kik voltak Haynau áldozatai?” „Oh, hogyne” – felelte gyorsan – „Hát az aradi 13.” Én hozzátettem: „És magácska.” Mert – mint már említettem – történelemből megbukott.
1959 januárjában felkeresett engem a soproni műegyetemnek (dr. Zámbó János tanszékének) egyik tudományos kutatója: Richter Richárd, és tudományos munkatársnak kért fel. Az állással, amelyet „akadémiai mellékhivatásként” töltöttem volna be, havi 1000 forint dotáció járt volna. Az állás elvállalásában korlátozott az, hogy mint nyugdíjasnak a havi mellékkeresetem nem lehetett több havi 500 forintnál, és ezt az összeget, már megközelítette a leánygimnáziumban betöltött helyettesítő óraadásom. Mikor közöltem vele, hogy miért nem foglalhatom el a felkínált állást – ő kijelentette, hogy sok szépet hallott rólam, hozzám ragaszkodik és „megvár engem, amíg a II. számú leánygimnáziumban óraadásom befejeződik”. Lényegében a korlátozás folytán, mint nyugdíjas azután sem vállalhattam volna havi 500 forintnál többet jövedelmező állást, ezért Richter azon ajánlatára, hogy keressek magamnak egy társat, akivel az állást „megfelezhetem”, társként Mantuanó József szintén nyugdíjazott tanárt ajánlottam be. Ő a fél akadémiai állást már 1959. január 1-én elfoglalta, míg én 1959. május 1-ével kezdtem meg ott munkámat, és a leánygimnáziumi helyettesítés után járó óradíjamat május hónapra, valamint a júniusi vége felé tartott érettségi vizsga díjait a nyugdíjammal „összeegyeztethetetlenségük” miatt már nem vettem fel, csupán a műegyetem által fizetett, a fentiek szerint megosztott és az adó levonása után 484 forintot kitevő havidíjat. A nyáron vakációt is csináltunk magunknak úgy, hogy a vakációzás miatt elmaradt munkaórákat a szomszéd hónapokban pótoltuk, dolgoztuk le.