Sopron ostroma

A szovjet hadigépek nem sokáig kémlelődtek a városunk felett. Hamarosan megkezdték a város bombázását. A harmadik napon délelőtt nem volt bombázás. A háztulajdonos fia, Lehner Antal, „a Toncsi” fel akarván használni a szép időt, hátrament a kertbe krumplit ültetni. Egyszerre csak a légi veszély jelzése nélkül bombázás zaja hallatszott. Gyorsan lerohantunk a ház pincéjébe. Majd hirtelen hatalmas dörrenés hallatszott kintről, a kert felől. A pince fél-sötétjében velünk volt a háztulajdonosnő, Lehner Antalné is, aki hirtelen elkezdett nyugtalankodni: „Jesszusom! Hol a férjem? … Hol a Toncsim?” A házban akkor más menekültek is voltak, a Lehnerék felőli házrészben a Szentgróti család. A „Szentgróti bácsi” volt az első, aki kimerészkedett a kertbe egy darabon, és visszatérve újságolta, hogy a „Toncsi” a földön fekszik és messziről azt is lehet látni, hogy a szájából vér jött ki. Hozzátette: „Szegény Tóni barátom, befejezte pályafutását, de nem szenvedett sokáig.” Felesége, az Ancsi sírva fakadt és a Lehner néni is. Valamennyien meg voltak dermedve a rémülettől.

Később, amikor kimerészkedtünk, láttuk, hogy a bomba Toncsitól mintegy fél méterre vágódott be és robbant. A nagy légnyomás szétroncsolhatta Toncsi tüdejét és onnan eredhetett a szájából jött vér. Karjaiba, mellébe, sőt arcába is több repeszdarab fúródott. Igaza lett tehát, amikor azt mondta: „Sopron ostroma alkalmával senkinek az élete nincs biztosítva, az enyém sem.”

Másnap temettük el a kertnek azon a helyén, ahol elesett. Koporsó nem volt. De kinek lett volna kedve utánajárni? Koporsójául egy teknő szolgált: a mi nagy teknőnk. Mert az övéké kicsi lett volna. A sírját magunk ástuk meg. Amikor elkezdtük ásni a sírgödröt, íme, hívás nélkül a szomszéd házakból is jöttek egyesek ásóval segíteni. Aztán az átellenes házból átjött egy kispap világoskék reverendában, imakönyvvel a kezében. Az eltemetés nagy gyorsan – ha mindjárt egy légiriadó által megszakítva is, mialatt a kapu alatt tartózkodtunk – de végül is sikerült. Elhangzott a rögtönzött sír felett az ima: „Szegény Toncsi barátunk, nyugodj békében!” Másnap felesége – szegény – azt mondta: „Egész éjjel bőgtem, de mit lehet tenni? Bele kell nyugodni!”(Később a sír körül egy gyalogösvényt hagytak. Majd hamarosan egy pad is került oda. A fiát gyászoló, gyászruhás Lehner nénit sokszor lehetett ott látni üldögélve. Pár év múlva Toncsit exhumálták, rendes koporsóba tették és hozzátartozói jelenlétében átszállították az új Szent Mihály-temetőbe, végső nyugvóhelyére.)

A következő napon délelőtt is, majd délután olyan hirtelen jöttek a gépek, hogy le sem tudtunk szaladni a távolabbi, a biztosabb óvóhelyre, hanem csak a lakóházunk pincéjébe. Onnan hallgattuk a félelmetes zajt: a gépekről szórt bombák először süvítő hangját, majd a becsapódás és robbanás dörejét, majd a telibe talált épületek romjainak és a repeszdaraboknak nem egy időben való lehullásával támadó – kissé elnyújtott – talán legjobban a tompa dobpergéshez hasonlítható zajt. Ez a hangsorozat a támadás ideje alatt hol közelebbről, hol távolabbról hangzott. Néha földrengésszerűen a föld is mozgott. Vakító fényű „Sztálin-gyertyák” szálltak alá, ejtőernyőkön, megvilágítva a lakosai által besötétített várost. Ez a világítás a bombázás célját tette láthatóvá, másrészt ijesztő, ívlámpaszerű fényével a pinceajtónk repedésein és a pince ablakain át, még csak fokozta az óvóhelyen szorongók rettegését. Ugyancsak az ijedelem fokozására szolgáltak „a Sztálin orgonák”.

Egyszer azonban mégis vége lett a szörnyű támadás alatti nagy szorongásnak. Kijöttünk a pincéből. Az utca szemközti oldalán – a Lehár Ferenc utca 4. szám alatti emeletes ház udvarán – égett az udvari vagy szomszéd udvari belső háznak a teteje. Az Ikva patakból – vödörláncot alkotva – adogattuk a vizet az oltáshoz, de azzal sem értünk sokat, mivel alig tudtunk valamit megmenteni a padlásgerendákból. Ami megmaradt, az is többnyire már el volt szenesedve.

A légi támadás után Ódor Zoltánék - „Mielőbb el ebből az elátkozott városból!” - jelszóval útnak indultak tovább Ausztria felé. Egy sereg holmijukat – így az írógépet, dunyhákat stb. – a lakásunkon hagyták, mert nem bírták magukkal cipelni. Azt kérték, hogy mutassam meg, merre tudnak kijutni a városból anélkül, hogy keresztül kellene menniök a városon. Féltek ugyanis attól, hogy esetleg újra kezdik a bombázást. Az én útmutatásomra hallgatva gyalog indultak útnak mind a hatan. A Mihály templom felé és tovább. Egyszóval, megkerülték a várost. Csakhamar elnyelte őket az út pora. Hosszú hónapokig nem hallottunk róluk semmit. Azt beszélték, hogy ezekben az ostromos napokban Sopronban és a soproni szőlőkben, erdőkben mintegy [3000 ember vesztette életét]. Már-már azt hittük, hogy ők is odavesztek, de szerencsére nem. (Később úgy mondták el, hogy útjuk közben a szovjet gépek újra bombázni kezdték a várost. Ez alatt az egyik szőlőben talált préskunyhóban húzódtak meg. Éjfélig ott voltak. Tovább már simán ment útjuk, és megérkeztek Ausztriába. Onnan később Németországba szállították őket vasúton. Az egyik állomáson légiriadó miatt otthagyták a vagont, és leszaladtak egy óvóhelyre. Mire visszatértek: se állomás, se vagon. Elvitte a légitámadás. Németországban abból éltek, hogy a Sári a német katonákra mosott. (Csak 1946-ban értek vissza Budapestre, a házukba.)

Még három napig tartott az ostrom. E három nap alatt egy távolabbi mély és [hosszú óvóhelyen] tartózkodtunk. Velünk együtt még sok-sok ember. A három nap, három éjjel alatt jóformán ki sem jöttünk az óvóhelyről, legfeljebb egész rövid ideig az ajtó elé levegőzni. Azt ettünk, amit lehetett, pl. mákot cukorporral. Le sem vetkőztünk. Ruhában aludtunk olyan kicsi helyen, ami nekünk jutott. Én egy dívány karfáján ültem és a fejemet a dívány függőleges, párnázott támlájához támasztottam. A kinti ágyúlövések és a bombarobbanások a mély óvóhelyen csak tompán hangzottak. Az óvóhelynek volt egy-két felső szellőző nyílása is. Amikor a németek visszaszorításával ide érkezett néhány szovjet katona, az egyik már-már egy-egy kézigránátot akart bedobni a szellőző nyílásába, de a tiszt visszaparancsolta. Ehelyett megjelent elöl, az óvóhely ajtajában két-három szovjet tiszt és megadásra szólított fel bennünket, az óvóhelyen szorongókat. Ennek a felszólításnak örömmel tettünk eleget. Még csak azt kérdezték, hogy van-e köztünk katona. Mindössze három volt.
Ezek közül egyet sikerült pillanatok alatt civil ruhába öltöztetnünk, a másik kettőt azonban az oroszok magukkal vitték. Majd az orosz tiszt felszólított mindenkit, hogy azonnal térjen vissza lakásába, mert a lakó nélkül talált lakásokat ki fogják rámolni.