Új szellem az iskolában

A tanulók fegyelmi állapota a háború utolsó éveiben és a forradalom legelső két évében erősen lazult. Sem a szülők, sem a tanárok nem tudták a kívánatos mértékben kézben tartani az ifjúságot. Volt olyan tanuló is, aki – hogy úgy mondjam – sűrített életformát mutatott: „ma volt az érettségi, két nap múlva az esküvő és egy hét múlva a keresztelő”.

Növelte a nehézségeket, hogy az új rendszer az iskolai fegyelmet nem a „tanári tekintély elvére”, hanem inkább „a tanulók közösségi belátására” igyekezett alapozni. Így átmenetileg olyan helyzet állt elő, amikor a régi elv hatásából sokat veszített, de a megfelelő új szellem még nem alakult ki kellőképpen. Az új rendelkezések szerint egyáltalában száműzve volt az iskolából „az úr” megszólítás. Ezért a kisebb gyermekek részéről „tanár bácsi”, a nagyobbak részéről „tanár elvtárs” volt a hivatalos megszólítás. A tanulók elég nagy „beleszólást” kaptak az iskola ügyeinek irányításába. A tanári kar, illetve az igazgató hivatalos tárgyalásain, a konferenciákon stb. ott ült a tanuló ifjúság három megbízottja. Nemcsak meghallgatták, tudomásul vették és továbbadták társaiknak, hogy miről és hogyan volt szó, hanem hozzászóltak a tanácskozásokhoz, néha döntően is.

Martonos Lajos igazgatósága alatt történt például a következő eset:
Az egyik ifjúsági megbízott vádat emelt az iskola egyik tanulója ellen azon a címen, hogy az illető megrágalmazta a Szovjetuniót, amennyiben azt mondta, hogy a Szovjetunió kizsákmányolja Magyarországot. Követelte, hogy ezt a tanulót zárják ki Magyarország összes iskolájából. Martonos igazgató az egész tanári kar jelenlétében szembesítette az ifjúsági megbízottat a megvádolt tanulóval. Ugyanakkor felszólította a vádlottat, hogy vonja vissza állítását, de az háromszori felszólítás után is csökönyös volt és makacsul ragaszkodott állításához. Nem tehettünk mást: a tanulót az ország összes iskolájából kizártuk. Elhangzott ugyan olyan tanári ellenvélemény is, hogy a tanulót csak magasabb fokú és nem egyenesen kizárásig emelkedő fegyelmi büntetéssel kellene sújtani, hiszen még nem teljes értékítélettel bíró felnőtt ember, és ennél fogva időt kellene adni neki, hogy belássa és korrigálja tévedését. Mi, a tanári kar tagjai azonban nem mertünk erre az álláspontra helyezkedni, mert befolyásolva voltunk, mondhatnám féltünk a meglehetősen radikális hangú ifjúsági megbízottól.

Az énekórákon különösen nehéz volt a fegyelmet tartani. Itt más volt a helyzet, mint pl. a matematika órán, ahol a tanuló félhet attól, hogy a tanár nehéz példát ad fel neki. Ezt tapasztalatból állíthatom, hiszen ebben az időben nekem heti 7 énekórám volt, és volt olyan osztály, amelyben mást nem is tanítottam, mint éneket. Egyes pajkosabb diákok néha nagyon is próbára tették idegeimet. Egy ízben pl. alig kezdtük el az éneket, hirtelen belerecsegett az énekbe egy vásári trombita hangja. „Odakaptam” a padhoz, ahonnan a hangot hallottam, de sem a padon, sem a pad alatt semmit sem találtam. Énekeltünk tovább, de egyszerre a trombitahang újra felhangzott, most azonban az osztályterem más helyéről. És ez néhányszor megismétlődött. Végül megunva a tanulók kajánkodását, behívtam Martonos igazgatót. Ő vallatóra fogta az osztályt. A vallatás több órán át tartott. Már délután 4 óra is elmúlt. Közben szülő is jött be nagy ijedten: „Nem jött haza a fiam ebédre!” Végül is a vétkesek vallottak. Szigorú büntetést kaptak. És azt az ígéretet, hogy hasonló esetben újra vallatás következik, akár a késő éjszakában.

Többször előfordult az a rendellenesség is, hogy a tanulók nem akarták a kijelölt énekeket énekelni, hanem „mozgalmi nótákra” gyújtottak reá. Ennek aztán hamarosan én magam is engedtem bizonyos teret. Később hivatalos rendelkezés is jött, hogy ilyen énekeket is kell énekeltetni.

Sőt a [Fényi Géza] gimnáziumban, azaz a volt bencés gimnáziumban is rám bízták az ének tanítását. Ebben az iskolában több jeles énektanár tanított, de mindnyájan pár hét múlva lemondtak, mert nem bírták a rakoncátlan tanulók rendetlenkedéseit. Ezért kellett nekem ott kisegítenem. Nekem sikerült bizonyos zenetörténeti anyaggal a tanulók figyelmét lekötnöm egyrészt, másrészt az így is megmaradt rendetlenkedést vagy szigorúan büntettem, vagy bosszankodásomat lenyelve, eltűrtem. Türelmesebb voltam, mint elődeim. Így az év végéig én tanítottam az éneket ebben az iskolában.

A használt tankönyv több éneket tartalmazott, mint amennyit meg lehetett volna tanítani. A tanár tetszésére volt, hogy a megtanulandó éneket azokból kiválassza. Minden félévben tanmenet formájában össze kellett állítani előre a betanulandó énekek listáját. Balogh Ányos tanügyi főtanácsos – egyébként cisztercita szerzetes – átnézve tanmenetemet, azt általában jónak találta, de utasított, hogy a tankönyvben szereplő összes vallásos tárgyú énekeket vegyem fel a tanulandók közzé és inkább más énekeket hagyjak ki.

1945. után minden iskolai imádkozás megszűnt. Vallásos tárgyú éneket nem volt szabad felvenni a tanításba. Mint új énektípus jelentkezett a sok „mozgalmi” ének és orosz népdal.

Közvetlenül az iskolák államosítása előtt, az ellen a soproni apácák tüntető felvonulást rendeztek. Ezt letörte a hatóság. Válaszképpen még orosz tankok is felvonultak a soproni Széchenyi téren. A mozgalom értelmi szerzőit a rendőrség előállította. A szilárdan katolikus világnézetű Legény János, francia-német szakos tanártársamat is letartóztatták. Azzal gyanúsították, hogy ő is az értelmi szerzők közzé tartozik. Kihallgatásakor eléje tettek egy hosszú listát, és arról felolvasták, hogy ekkor és ekkor, ezen a vagy azon a gyűlésen ezt és ezt mondta. Csupán olyan kijelentéseket, amelyek nem feleltek meg a demokratikus világalakulás szellemének. Azt ugyan nem tudták bizonyítani, hogy szerepet játszott az iskolák államosítása elleni tüntetésben, de a hozzá intézett kérdésekre adott olyan válaszokhoz, amelyek jogosnak ismerték el a tüntetést, a rendőrségen hozzáfűzték, hogy „Azok Legény János tanár úrnak nem fognak hasznára válni!”. Ez hamarosan be is következett: őt rövidesen felfüggesztették állásából, és több mint egy évig nem taníthatott. Ez alatt az idő alatt a tanárok szén- és farendeléseit intézte, kellő támogatás híján azonban e tekintetben sem tudott kielégítően helytállni, mert sokaknak csak késedelmesen tudott szállítani.

A meghurcoltatás Legény János kartársam idegeit nagyon kikezdte. Amikor újra megengedték neki a tanítást, mint matematikát oktató tanár kapott beosztást, mert akkor éppen hiány volt matematikai szaktanárban. Bár nem volt szakmája, elvállalta, bízva abban, hogy a középiskolában jó matematikus volt, és így remélte, hogy a tanítás is jól fog menni. Abban a leánygimnáziumban tanított, amelynek akkor tanulója volt Évike leányom is. Nem egyszer előfordult, hogy Legény János egy-egy bonyolultabb levezetésben fennakadt. Ilyenkor Éva leányom jelentkezett, és amikor a tanár felszólította, kiment a táblához és helyes útra terelve, befejezte a levezetést. Nemsokára azonban a János „matematikán kívül, annál komolyabb” beszélgetéseket is proponált, úgy, hogy leányom bizonyos rettegéssel gondolt arra, hogy mi lesz akkor, ha Legény tanár úr meg találja kérni a kezét. Én is felkészültem erre, és azt feleltem volna: „János! Te talpig derék ember vagy. Ebből a szempontból hozzád adnám örömmel leányomat. De gondolt meg, te katolikus vagy, ő pedig evangélikus, másfelől olyan nagy a korkülönbség köztetek, hogy Te leányomnak akár apja is lehetnél.” Megkérésre azonban sohasem került sor.

A cserkészetet az új politikai irány megszüntette. Helyette bevezették „az úttörő” mozgalmat. A kettő között külső és belső vonatkozásban sok hasonlóság van, de az úttörők vezéreszméi között hiányzott az „Isten” és a „király”. Az úttörők nem zöld nyakkendőt viseltek, hanem pirosat, vagy kéket. A régi cserkészparancsnokokat nem alkalmazták mint úttörő vezetőket, mert nem bíztak abban, hogy változtatni tudnak régi szellemükön.

Kialakult az a sajnálatos jelenség, hogy a németekhez húzó, illetőleg az oroszokhoz vonzódó „hazafiak” egymást kölcsönösen hazaárulóknak tartották. Ezt az ellentétet látva: egy darabig ezt úgy magyaráztam, hogy a „plusz” és „mínusz” összeadva egyenlő nulla, azaz a magyar hazafiság fogalma szinte megsemmisült, szétfoszlott.

Magam is érdeklődéssel beléptem a Magyar Szovjet Társaság tagjai közé. Ez a társaság a magyar és szovjet szellemi kapcsolatok ápolását tűzte ki maga elé célul, ami – felfogásom szerint – előnyös lehet, mert a szellemi látókört tágítja. Pár éven át tag voltam, hallgattam előadásaikat és fizettem a tagsági díjakat. De pár év után átrendezték az egészet, bizonyos rétegek az egyesületet maguknak kisajátították, és engem, laza szálon odatartozó tagot egyszerűen kifelejtettek és „tagdíjat sem szedtek tőlem többé”.

Szokásban volt, hogy egyik-másik tanár megbízást kapott bizonyos szovjet szépirodalmi alkotás áttanulmányozására és az arról készített beszámoló értekezésének az egész tanári kar előtt valamelyik értekezleten való felolvasására. Így én egy ízben Plehanovról és történelmi materializmus szellemében írt műveiről tartottam felolvasást. Plehanov szerintem egyoldalú felfogása szerint a történelmet nem egyes „nagy emberek” irányítják, hanem az embertömegek anyagi vágyai és az a körülmény, hogy a vágyaik megvalósítására milyen termelési eszközök állnak a rendelkezésre.

Egy másik alkalommal Alexej Tolsztoj-nak „Golgotha” című terjedelmes regényét ismertettem.
A beszámolókról sok színes emlékem maradt. Rendszerint becsületesen, komolyan készültem fel azokra a feladott anyagból. Így amikor egy ízben beszámolásra Győrbe utaztunk, én még a vonaton is szorgalmasan tanultam, míg sok tanártársam az utazás alatt kártyázott. Volt olyan beszámoló is, ahol egy szigorúságáról híres leánygimnáziumi igazgatónő úgy felelt a beszámolót vezető hivatalos kiküldött kérdéseire, hogy az előtte lévő padban ülő tanár hátához volt támasztva a gépelt jegyzet, és amit mondott, innen olvasta le. Ha leány-tanítványai látták volna!

Nem kell azt hinni, hogy az átképző tanfolyamok minden tanárt teljesen átneveltek meggyőződéses marxistává. De még a legellentétesebb meggyőződésükről ismert kollégák is nyugodtan feleltek a beszámolókon akár a legmarxistább szellemben is, ha a felelet úgy kívánta. Iskolai záróünnepélyen is tanúja voltam annak, hogy az egyik tanár „beszédet tartott”, pontosabban olvasott fel egy lapról. Egész nyugodtan, holott tudtam, hogy a felfogása homlokegyenest eltért attól, amit felolvasott.

Egyszer az igazgató megbízásából, máskor pedig a tanári kar közakaratából ki voltam küldve egy-egy politikai jellegű összejövetelre.

Előbbi esetben, amikor egyik délután valamiért bementem az iskolába, ott csak Martonos Lajos igazgatónkat találtam. Közölte velem, hogy az iskolánk nevében másnap délután részt kell vennem egy, a soproni városi színházban tartandó ünnepélyen. Utasított, hogy az ünnepélyen okvetlenül jelenjek meg. És ugyanakkor nekem átadott egy cédulát, amelyen az iskolánk neve volt felírva, és amely az iskola pecsétjével volt ellátva. A belépéskor a megbízottnak adjam át. Tehát elmentem az ünnepélyre, amelyet abból az alkalomból tartottak, hogy Sopron városa éppen egy éve szabadult fel a német megszállás alól. A színpadon egy díszbe öltözött szovjet ezredes állott, és a felfüggesztett térképen, valamint a fekete táblára írt krétarajzokon mutató-pálcával megmutatta, hogy merre jöttek Magyarországon át azok a szovjet csapatok, amelyek Sopron alatt összetalálkoztak és a várost körülfogva, azt ostrom alá fogták. Az előadásból egy mukkot sem értettem, de a helyből, időpontból, a térképből és rajzokból mégis nagyjában kitaláltam, hogy miről is volt szó. A színház nézőterét főleg szovjet katonai notabilitások töltötték meg. Én az egyik emeleti páholyban ültem, a páholy elején helyet foglaló két szovjet katonatiszt mögött. A többi páholyban is hasonló volt az elrendezés. Az előadó ezredes egy-egy mondatának befejezésekor trombiták harsantak fel és adtak diadalmas fanfár-zenét. Egyidejűleg a jelenlévő ünneplő közönség is ütemes vastapsban adott kifejezést elragadtatásának. Én néztem és utánacsináltam, amit a többiek: hol felálltunk, hol leültünk, hol tapsoltunk. Így ment ez sokszor egymásután.

A másik alkalommal az egyik tízpercben a fizikai szertárban maradtam előkészíteni a következő órámra a fizikai kísérleteket. Bejött Martonos igazgató, és közölte velem, hogy a tanári kar az előző szünetben röpgyűlést tartott arról, kit küldjön ki iskolánk képviseletében a celldömölki „most vasárnapra hirdetett [politikai nagygyűlésre]”.És mivel nem voltam jelen, a tanári kar egyhangú szavazással engem küldött ki.

„Rendben van” – mondtam – „én szeretek utazni”. Celldömölkre ezen a napon 84 különvonat érkezett. E vonatok csak úgy ontották a vidékieket. Egy iskolában, az egyik tanteremben voltam elszállásolva. A celldömölki híres kéttornyú templom (katedrális, műemlék, kegyhely) „háta mögött” – ahhoz közel – egy nagy réten volt a népgyűlés. Azt díszes (tolongásokkal nehezített) felvonulás vezette be. A felvonulók rengeteg mennyiségű piros, nemzeti színű és kék zászlót hoztak magukkal. Mindenfelé – az oszlopok felsőrészeihez erősített – hangszórók voltak elhelyezve, úgy hogy a beszédeket az egész térségen mindenütt jól lehetett hallani. A vezérszónok Rákosi Mátyás volt, a kommunista párt elsőtitkára.

Ezen a celldömölki nagygyűlésen igen közelről volt alkalmam őt látni. Rákosinak gömbölyű, piros-barnára napsütött, kopasz fejét, rövid nyakát, széles – inkább alacsony – termetét. A népgyűlésen sokan beszéltek. Én éppen Rákosi Mátyástól emlékszem leginkább egy-egy mondatra. Így: „Választások előtt állunk. A Horthy korszakban túlnyomó részben arisztokrata, gróf, tőkés stb. volt kijelölve képviselőnek. De ha a ma megválasztandó képviselők listáját nézi végig a dolgozó, akkor csupa hozzá hasonszőrű foglalkozású jelöltet talál: munkásokat, parasztokat, haladó értelmiségieket, így tanítót, óvónőt [stb]. …”

Gyűlés után még ki akartam menni a Celldömölk melletti Ság nevű – kúp alakú bazalt – hegyre, amelyről Berzsenyi Dániel Búcsú a Kemenesaljától című ismert versében így emlékezik meg: „Messze setétedik már a Ság teteje”. Mire azonban a városka hosszú főutcájának végére értem, a nap éppen lebukott a láthatáron, és így a városkához valóban nem közel eső hegy megjárása már nem futotta időmből. Nemsokára indult vissza Sopronba a sok teherkocsiból álló ünnepi különvonatunk is. Megindult a hatalmas emberáradat neki az állomásnak, hol sorompók alatt, hol kerítéseken átugrálva értünk vissza vagonunkba.