A pénz: a pengő elértéktelenedése katasztrofális méreteket öltött. 1946. húsvét táján csak úgy tudtam tönkrement cipőm helyett egy használt cipőt venni, hogy a nagyszobánkban lakott két orosz katona valahonnan egy hordó bort hozott a lakásba, és a bor elfogyasztása után az üres hordót Hildusnak ajándékozta. Ezért a hordóért cserébe kaptuk azután a használt cipőt.
Az utánuk ott lakott orosz katonáktól pedig sót kaptam ajándékba. A só akkor igen értékes valuta volt: bort, dohányt stb. lehetett érte kapni.
A nyár derekáig összegyűjtött 2 kg sóért azután a GySEV pályaudvaron sikerült vasúti jegyet kapnom Budapestig úgy magam, mint Évike lányom számára. Így jutottunk el reggeltől másnap hajnalig tartó utazással Budapestre.
Csak két napot töltöttünk Budapesten. E rövid idő alatt a pénzromlás olyan rohamosan fokozódott, hogy mindennek az ára vagy tízszeresére nőtt. Így Budapestről Apostagra szóló vasúti jegy ára 20 millió pengőre növekedett. Ezt az útiköltséget még meg tudtam fizetni Évike részére, akit az oda éppen leutazó Pista öcsém vitt magával vonaton , de már magam részére mindössze 1 millió pengőm maradt. Tehát se előre, se hátra, azaz sem Apostagra, sem a haza utazásra nem volt már elegendő pénzem. Van azonban egy közmondás is, amely úgy szól, hogy „ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel”. Budapesttől mintegy 78 km-re esik a szőlőnk, jó lábam van, nekivágok gyalog.
Így is tettem. Pesterzsébet legdélibb villamos végállomásáig villamossal utaztam, mert a jegy ára viszonylag olcsó volt. Innen indultam – most már gyalog – délnek. Utam rövidesen egy viadukton vezetett volna keresztül: egy dombot mély bevágásban áttörő vasúti sínek felett, de a viadukt romokban hevert, mert bombatalálat érte. Csak úgy tudtam átjutni, hogy az innenső parton lemásztam a mélybe, ott átmentem a síneken, majd a másik oldalon a szó szoros értelmében feltornáztam magam ismét az útra. Nemsokára Soroksár főutcáján vitt végig az utam. A főutca mindkét oldalán túlnyomó részben földszintes kisvárosi típusú házak sorakoztak. Sok házban szép üzlet, vendéglő. Kicsit tanulmányozni akarván a helységet, be-benéztem közben egy-egy mellékutcába is. Így nyugat felé egy domboldali, azaz lefele hajló utcán lejutottam a Kis-Dunaág partjára. A Duna ág túlsó partján Csepel sziget északi vége látszik, a sziget vége itt homokbuckás.
Soroksártól délre az országút homokbuckákra telepített szőlők között vág át. A szőlőkben szétszórtan présházak, itt-ott nyaraló-villák. Ahogy mentem dél felé, jobb kezem felé esett tőlem nem messzire a Kis-Dunaág. Ezt elárulják a partját sok helyen szegélyező fák, ligetek. Ahol a facsoportok nem nagyon sűrűek, a fák között át lehet látni Csepel szigetre.
Helyenként az országút és a Kis-Dunaág igen közel kerülnek egymáshoz. Ilyenkor egy-egy darabon a folyó vize is látható. Következett Dunaharaszti község. Az országút a község egyik szélső utcája, a község nyugati oldalán. Ám alighogy elhagytam Dunaharasztit, már messziről feltűnt egy, az úttól baloldalt fekvő dombtetőn Taksony község híres kéttornyú templomának maradványa. A templomot bomba pusztította el, de valahogy úgy, hogy egy nagyméretű feszület belőle megmaradt. Egy kőből készült Krisztus, kitárt karokkal, fején töviskoronával. Kimagaslott a tájképből.
Már közel jártam Taksonyhoz, amikor a hullámos dombtetőnek egy részlete mögül orosz katonák tűntek elő: előbb négy-öt, majd egyre több. „Jézusom, egy egész hadsereg!” Mitévő legyek, ha a kezük közé jutok? Talán kifosztanak (zabrálnak), vagy elcipelnek?” Gyors elhatározással egy, az országút melletti akácfa alá bújtam. Majd „átöltöztem, jobban mondva levetkeztem. A kabátomat, cipőmet, sapkámat és nyakkendőmet levetettem és a takarómat, hálóingemet, papucsomat tartalmazó újságpapírba tekert csomagomba bekötöttem. Az ingem legfelső gombját kigomboltam. Így akartam a közeledő oroszok szemében, szegény embernek: „igazi proletárnak” feltűnni. Azzal ki újra az útra. Szemben haladtam mezítlábasan, ingujjban, hajadonfővel az orosz csapattal. Alig mentem pár lépést, elébem bukkant egy, úgy 18-20 év körüli szőke hajfürtű leány. Hova megy erre atyus? – kérdezte. „Csak erre néhány községgel délebbre” – feleltem eléggé bizalmatlanul. „Engedje meg, hogy magával menjek. A múltkor is nagyon megkotortak az oroszok” – így a leány. „Hát csak jöjjön, ha kedve tartja. Menjünk tehát együtt!” Ezalatt már össze is találkoztunk az orosz csapat elejével. Az orosz katonák mindegyike egy-egy paraszt-szekéren ült, vagy nagy részük inkább feküdt, hátradőlve és az eget bámulva. Amikor meglátták a velem haladó leányt, odakiáltottak neki. Az egyik orosz pláne szinte beszélgetésbe elegyedett a lánnyal. A katona még akkor is többször visszakiáltott, amikor kocsija már elég messze járt. A leány is felelt neki. A katonák is, a leány is nagyon nevettek. Rövidre reá megkérdeztem a leányt, hogy mit mondott az orosz, hogy olyan jót nevettek. Azt felelte, hogy azt nem lehet megmondani. Mikor csodálkozásomnak adtam kifejezést, hogy ő olyan jól tud oroszul, felvilágosított, hogy nem oroszul beszéltek, hanem „cigányul”. Akkor mondta meg azt is, hogy ő cigány, amin ugyancsak csodálkoztam, mert a leány haja szőke, s nem fekete.
Közben az orosz csapat már jócskán elhaladt mellettünk. A kocsik után orosz gyalogos katonák, majd lóháton ülő, szálfa-tartású katonák következtek. Az egész menetet egy hintó zárta be, amelyben két magasabb rangú orosz katonatiszt: „sarzsi” ült. Semmi nyoma nem mutatkozott a legkisebb szabálytalanságnak, felesleges volt tehát minden aggodalom.