„Éberség! Ez volt a sok jelszó egyike.”

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

A terror demoralizáló ereje gyávává tett mindenkit, hisz minden félremagyarázható szó, lett légyen az bár a legjobb hiszemben kiejtve, egy vagy több életet tehetett tönkre. Az emberek megtanultak hallgatni, hiszen az utca, a hivatal, a vendéglő, az iskola, az egész élet tele volt spékelve besúgókkal, spiclikkel, nyomozókkal. A legaljasabb ösztönöket mozgósították, ártatlan gyermekeket arra használtak fel, hogy kinyomozzák a szülők politikai gondolkodását. Az élet alapérzelme a félelem volt. De talán – sőt a jelek után ítélve szemmel láthatólag – legjobban féltek az általános rettegés előidézői: Rákosi, Gerő, Farkas és a többiek, akiknek nevét a jótékony feledés már kitörölte emlékezetemből. Rózsadombi és arácsi luxusvilláikat aligha élvezhették nyugodt lelkiismerettel.

Éberség! Ez volt a sok jelszó egyike. Légy éber, mert a reakció dolgozik! Az ünnepnapokon, főleg a politikai ünnepeken, fokozott éberséggel kellett őrködnünk, nehogy a reakció az íróasztalból kilopjon valami fontos titkot vagy leakassza a falról Sztálin és Rákosi arcképét vagy – felrobbantsa a gyárat. Ezért minden íróasztal gondos lezárását személyesen kellett ellenőriznem, éjjel pedig felváltva virrasztottunk és jártuk a gyár területét.

És a dekorálási téboly! Minden lehetséges és lehetetlen alkalomkor dekorálni kellett: a középületeket, a romos vagy vakolatvesztett házakat, a gyárakat, a munkahelyet, az iskolatermeket, mindent, amit zászlókkal, fenyőfüzérekkel, pingált jelszavakkal és Sztálin-Rákosi emberfeletti méretű arcképeivel lehetőleg ízléstelenné lehetett tenni.

A munka ünnepének, május 1-jének tavaszi örömét éveken át tönkretette a nagy felvonulás. Előzőleg heteken át a munka rovására folytak az előkészületek: fúrás, faragás, pingálás, ragasztás… Végtelen üléseken ötleteket kellett ötleni és azokat – költségeket nem kímélve – meg kellett valósítani. A menet megszervezése megoldhatatlan feladatnak bizonyult, legalábbis évekig nem tudták kiküszöbölni a végtelen várakozást, topogást a mellékutcákban és biztosítani a pontos becsatlakozást. Később a városi pártvezetőség írta elő a menet dekorációs kiképzését, minek következtében az egyik május 1-jén, három órán át tartó menetelésben, a mi gyárunk 50-50 Sztálin-, Lenin-, Marx-, Rákosi-, Gerő és még néhány hazai próféta óriásképét volt kénytelen végigcipelni a városon, nehéz, collos deszkából ácsolt táblákon. Nekem, szerencsére, nem Rákosi jutott osztályrészemül, hanem a szelídszemű Marx. Amíg mi értelmiségiek restelkedve, de becsülettel végighordoztuk nagyjainkat, addig a többiek, valahányszor megakadt a menet, gyorsan a szomszédos kapualjakban eltüntettek néhányat belőlük, úgy hogy mire a politikai processzió befordult a várisi erdőbe a népünnepély helyére, bizony elég szánalmas képet nyújtott.

Baj volt az ünnepi jókedvvel is.

A népviseletbe öltözött táncos brigádok még csak elbokáztak a dísztribün előtt, amelyen a sorsok intézői az első években még Lenin­sapkásan, nyakkendő nélkül foglaltak helyet, de már az ének, az öntudatos proletárok harcos éneke sehogy sem bírta túlszárnyalni az egykori máriazelli búcsúsok bágyadt zsolozsmáit.

**

A szocializmus nagy eszméje megvalósulásának gyerekkorát élte. Ez magyarázza a vele járó sok gyerekes vonást.

Hogy egy szintre lehessen hozni a különféle társadalmi rétegeket, az általános színvonalat erősen le kellett szállítani.

A hatalmon lévők szeretik a hatalmuk alá tartozókat gyerekeknek nézni. Az egész Rákosi-éra alatt gyerekként kezelték az ország népét. Azt hitték, hogy önállóan gondolkodni képtelen, hogy kritikátlan, vakhitű tömeggel van dolguk, amely szentírásnak veszi a Szabad Nép üres szólamokból összetákolt vezércikkeit, az esetleges sikerek eltúlzásait, a sok kudarc fölényes lefitymálását és elkendőzését.

A gyárakban és hivatalokban minduntalan színes kis okleveleket osztogattak a társadalmi- vagy pártmunkában, a parasztok megagitálásában, a „Vörös sarok” karbantartásában, a békekölcsön jegyzése körül szerzett érdemek jutalmazásaként, olyan formán, mint ahogy a kisiskolásoknak osztogatnak színes képecskéket a jó magaviseletért.

A munkát, amely „becsület és dicsőség dolga”, s melyet az agitáció, értekezlet, szeminárium és más fontos ténykedések már a második helyre szorítottak, versenyekkel, sztahanovista példaképek felmutatásával és a „csasztuska-brigád” által, hol serkentés, hol megrovás céljából énekelt gyermeteg alkalmi rigmusokkal kellett emlékezetben tartani.

„Magyarország nem rés, hanem erős bástya a szocializmus védőfalán!” Ezt a büszke mondást hallottuk minden beszéd, minden beszámoló, minden pártértekezlet alkalmával. Ezzel kezdődött és ezzel végződött minden brosúra. A brosúra pedig a Rákosi-kornak mindennapi szellemi kenyere volt. Jól hangzott ez a mondás, erősen, büszkén, de mivelhogy állandóan hangzott, s mivel azok, akiknek nap mint nap hallaniuk kellett, már nem hallották és elfásultak, félő volt, hogy értelme visszájára fordul, ami 1956-ban be is következett.

***

Ezekben az idegeken tipródó, veszélyekkel teli, levegőtlen Rákosi-években mi ketten Máriával elég tűrhetően berendezkedtünk. Bár Mária, borúlátó természete parancsára minden bajt kétszer szenvedett el: először, amikor mint lehetőség felderengett, másodszor, amikor tényleg bekövetkezett, az én optimisztikus hajlamom ezt kiegyensúlyozta és humorban oldotta fel.

Én a magam részéről azt a paradox megállapítást tehetem, hogy ezek a külsőleg oly keserves esztendők belsőleg életem legboldogabb évei között is első helyet foglalnak el. Mária léte és lénye helyreállította bennem az egész életemen át ingatag egyensúlyt és jóságával a kor minden gonoszságát kompenzálta.

Kedves lakásunk, amely hátat fordított a világnak és a hétköznapok fölött a hegyekre és az égre tekintett, kicsisége miatt nem volt kitéve a beszállásolás vagy megosztás veszélyének. Annál többet kellett aggódnunk a lőver miatt, mert sokáig félő volt, hogy elveszik és vele elveszítjük legerősebb menedékünket és legtisztább örömeink foglalatát. Erre vonatkozó rémhírekben nem volt hiány, ám a lőver mégis megmaradt, és attól kezdve, hogy az orosz katonaság elhagyta Sopront és már nem kószáltak csellengő katonák a gyümölcsösökben, minden szabad időnket kint töltöttük a nagy fenyők alatt, a város fölött, abban a verandás kis házban, melyet még 1948 tavaszán nagy merészen megépíttettünk a lerombolt ház pótlásaként.

II. rész, XI. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A bejegyzés létrehozása: 2018. augusztus 27.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.