A kormányzat szerte az országban a „gyorstalpaló” [szakérettségis] tanfolyamokat és a tanulók bentlakása céljából a tanfolyamokhoz tartozó kollégiumokat hozott létre. Sopronban két kollégium is nyílt: az egyik 1949 nyarán, szeptember hóban, a másik pár év múlva. Az előbbi inkább „gimnáziumi” jellegű. Nekem a gimnáziumi jellegű intézménnyel lett kapcsolatom. Egy osztálynak fizika-tanítását vállaltam heti 8 órában, úgy, hogy délelőtt az eddigi módon a Széchenyi gimnáziumban tanítottam, délután pedig a szakérettségiben. Az itteni órákat természetesen külön fizették.
A harmadik szakérettségis tanítási évemben a Széchenyi gimnáziumban való rendes alkalmaztatásom mellett a szakérettségin most már két osztályban tanítottam a fizikát. De az év közepe táján újabb változás történt. 1952. február 17-éről keltezetten kézhez kaptam a Győr megyei Oktatási Osztály rendeletét, amely engem azonnali hatállyal áthelyezett a szakérettségis tanfolyamhoz mint tanárt és nevelőt, meghagyva az év végéig a Széchenyi gimnáziumbeli két osztály tanítását. További három éven át a Széchenyi gimnáziumban már egyáltalában nem működtem, hanem teljesen a szakérettségin.
Már 1954-ben megszüntettek elég sok szakérettségit – köztük a mienket is. Én akkor újra a Széchenyi Gimnáziumot választottam, ahol azelőtt hosszú időn át működtem.
Amikor szeptemberben a Széchenyi Gimnáziumba visszakerültem, akkor ott már Földi Lőrinc volt az igazgató. Ő a Horthy éra alatt mint földrajz és történelem-szakos tanár főhadnagyi ranggal a katonai iskolában is tanított, és ez a körülmény egész külsején, modorán és fellépésén is erős nyomot hagyott. A magas termetű, barna hajú, piros arcú, markáns orrú, délceg tartású igazgató általában joviális és barátságos volt mindenkihez, de tudott erélyes és pattogó is lenni. Nem volt hajlandó környezete tagjainak nem tudom hányszor megbocsátani. A diákjainkra nem egyszer harsányan ráripakodott, mire azok igyekeztek parírozni neki. Beosztott tanáraival inkább barátságosan, megnyerően bánt, komoly hangot már nem kellett alkalmaznia. Vele 1945-1951. években, mint tanártársammal már együtt működtem a Széchenyi gimnáziumban.
Földi Lőrinc szerette a „csinosságot”. Nem kedvelte a „10 dkg töpörtyűs, papírzacskós” összejöveteleket. A tanári értekezletekkel összekötött összejöveteleken mindig elvárta azt, hogy az asztal szépen terítve, sőt virággal is díszítve legyen. Lőrinc felesége is tanárnő volt. Két szép lányuk: Judit és Hajnalka, akik később mindketten elvégezték a soproni műegyetemet.
1955-ben a soproni fizika-tanárok munkaközösségének vezetője lettem. Ilyen minőségben több előadást tartottam. A kartársaknak sok fizikai kísérletet mutattam be, amelyeket azok a középiskolákban a tanítás során alkalmazhattak.
Az egyik előadásomra egy füzetnyi mondanivalót írtam össze a hosszmértékekről (láb, rőf, mérföld, a méter és a méterrendszer bevezetésének történetéről), röviden: „A hosszmértékegységek történetéről”. Abból a célból, hogy „felfelé” bizonyítsam: a mi munkaközösségünkben munka folyik. Ezt a „füzetet” beküldtem, mire „mihamar” a következő leiratot kaptam:
„Kedves Kartárs! A Központi Pedagógiai Továbbképző Intézetbe beküldött pedagógiai felolvasásait egyidejűleg feladott 500,- Ft-tal jutalmazzuk. Munkájáról részletes véleményünket rövidesen megküldjük.” A pénzt valóban megkaptam, de – valószínűleg – a hamarosan bekövetkezett, politikai zavarok miatt – semmiféle bírálatot, véleménynyilvánítást nem kaptam.
Az egyik farsang tájékán tanárok részére előadást tartottam az atomok szerkezetéről. Ezen az előadáson a protonokat pirosra festett, a neutronokat pedig fehér tojásokkal szemléltettem. Az előadást tréfásan bemondásokkal is fűszereztem. Olyan hangulat alakult ki, hogy a hallgatók dűltek a kacagástól. Ettől kezdve úgy tartottak engem számon, mint aki előadások tartására alkalmas. Évenként néhány megbízást kaptam „TIT” előadás megtartására klubokban, iskolákban, üzemekben. Később pedig a Bólyai János Társaság soproni tagozatában is. Többször előre megadott témára, sőt előadói „brossurára” (gépelt jegyzetekre) vonatkozóan. De nem egyszer én választhattam szabadon a témát. Így tartottam fizikai, csillagászati, sőt matematikai előadást is (pl. „Tréfás matematikai feladatok”). Sokszor nagy érdeklődés, szépszámú közönség előtt. De akadt olyan eset is, amikor alig volt pár hallgató, és azok is megsúgták, hogy az előadás ne tartson 10 percnél tovább. Itt pontosan egy óra múlva végeztem az előadással, s amikor feltettem a kérdést, hogy: „Ki akar hozzászólni? Valamint kérdezni?”, a gyár munkásai már mind kint voltak a gyár udvarán. Igaz, hogy ez az előadásom a gyárban egy üzemi váltás utáni időben volt, és a munkások csak kényszerből vettek részt azon, alig várva, hogy hazamehessenek. A legtöbb előadásomon megfelelő érdeklődés volt és azt követően hozzászólás és kérdés is.
A soproni MTESZ keretében működő Textilipari Tudományos Egyesülés megbízásából számításokat végeztem a „Borda-láda” (szövőipari gép) mechanikájára vonatkozóan. A számítás sikerrel járt.
Mint megbízott előadó a soproni műszaki egyetem földmérnöki karán (1952-1956) előadtam a „Matematika IV.”, illetőleg a „Matematika V.” kollégiumokat, 1953-tól kezdve „az Elméleti fizika I.” és „II.” kollégiumokat is. Jegyzeteket is írtam hozzájuk.
1954 nyarán „az oktatásügy kiváló dolgozója” kitüntető címet kaptam, amely szalagon kifüggeszthető éremmel, oklevéllel és 800 forint jutalommal járt együtt. 1956-ban a Bólyai János Matematikai Társulat budapesti közgyűlésére hívtak meg. A közgyűlésen „Beke Manó emlékdíjjal” jutalmaztak. Az emlékdíj 1.000,- forint volt, amelyet egy összegben betettem egy budapesti bankba a Marx téren.
Több évben kiküldtek érettségi elnöknek. Az egyik évben a szombathelyi szakérettségis tanfolyamnak, a következő évben egy budapesti szakérettségis tanfolyamnak, rá egy évre az egyik győri leányiskolának, egy technikumnak egy-egy osztályánál szerepeltem érettségi elnökként. A soproni erdészeti technikum egy-egy osztályvizsgáján kétszer is társelnök voltam az általános ismereti tárgyakból tartott vizsgákon.
Több pedagógiai továbbképző tanfolyamon mint „tanuló” hallgató szerepeltem.
Lenin egyik, gyakran hangoztatott elgondolása volt, hogy a tanulóknak politechnikai képzést kell adni. Azt közelebbről nem határozta meg, hogy ez a továbbképzés milyen legyen. A politechnika (polüsz ógörög szó, azt jelenti: sok – politechnika tehát: „sokféle technika”) úgy is fogható fel, mint „többféle mesterségek elemei” és ezt kellene elsajátíttatni a felnövekvő ifjúsággal. Többek között ezen a téren akart segítséget nyújtani a budapesti „Központi Pedagógiai Intézet” a továbbképző tanfolyamon, amelyekre körlevélszerű „jelentkezési felhívás” alapján lehetett jelentkezni. Engem mindig „felvettek”, már csak azért is, mert a soproni fizikai tanárok munkaközösségének voltam a vezetője. De meg baráti, tanári, tanítványi kapcsolatok alapján is. A tanfolyamokon az ellátás ingyenes volt, de az oda- és visszautazás saját költségen történt.
Így részt vettem 1955-ben Debrecenben egy „mechanikai továbbképző tanfolyamon”. Tananyag: Lakatosmunka (kalapács készítése négyzetes keresztmetszetű szálvasból: abból levágás, átfúrás, reszelések, nyélkészítés), kovácsmunka (kampósszeg készítése izzított hengeres rúdvasból) famunka (kopjafakészítése, gyalulás, simítás, faragás, ráspolyozás, festés). A tanfolyam ideje alatt több üzemet (tűgyár, hajlított bútorgyár, összeragasztott fűrészporból készített bútorok gyára) látogattunk meg, és megnéztük a debreceni egyetem fizikai tanszékét is. Közben bejártam a várost, és megtekintettem annak minden nevezetességét: a híres debreceni kollégiumot és csodás könyvtárát, az 1848-ban híressé vált debreceni nagytemplomot, Csokonai Mihály szülőházát és sírhalmát, a Déry múzeumot, a Nagyerdőt, a szabadtéri színpadot, a gyönyörű egyetemi épületet.
1956-ban Miskolcon részt vettem az elektromos dinamókról és motorokról tartott tanfolyamon. Elméleti villamossági előadások. Gyakorlat, mérések elektromos dinamókkal és motorokkal az egyetem megfelelő fakultásain és a villamosipari technikumban. Látogatást tettünk a diósgyőri vasgyárban. Nagy hőgépek. Lépcsőkön fel, áthidalásokon át, majd lépcsőkön le. Mindenféle színű füstök: fekete, barna, sárga, szürke, fehér színben. Mindenféle zajok: súrlódások, süvítések, zuhanások ütések zajának egyvelege. Az ember feje felett daruk által mozgatott, nagy lapátszerű kanalak vonulnak, azok nagy vasdarabokat visznek. A vasdarabok kemencékben megolvadnak. Az „olvasztott acélt” az üstök megdöntésével öntik mintákba. Bugyborékol, sistereg, fröcsög a folyékony, olvadt vas. Ne nézz arra felé direkt, mert egy szétugró csepp szemedbe juthat, és akkor vége a szemednek! Más helyen tüzes vassínek készülnek. Ezek felett fel-, majd lefelé vezető lépcsőkön lehet átjutni az áthidalásokon keresztül.
1957-ben Székesfehérvárott a robbanó motorokról tartott tanfolyamon voltam. Elméleti és gyakorlati képzés. Így az illető erőgépek elektromos és olajozó berendezéséről, a tengelykapcsolóról, a sebességváltóról. Másfelől tanultuk a „Zetor” cseh gyártmányú traktort, a „G 35” számú traktort és egy kombájnt indítani, járatni. A nagy melegben a gyakorlat igen izzasztó volt: ha meg esett az eső, sáros volt a talaj. Ám mindenkor olajos munka volt: védett, de egyszersmind elolajosodott a ballonkabátunk.
Eljött a vizsga napja is. Azt kérdezték: hol akarom bemutatni teherautó-vezetési tudományom? Melyik országúton? Azt feleltem: Az országút nagyon keskeny, menjünk ki a nagyhortobágyi mezőre.” Ám ez innen nagyon messze lett volna. Meg kellett elégednem azzal, hogy a Székesfehérvártól kb. 7-8 km távolságban lévő mezőre vittek ki. De még itt is egy fordulásnál alig bírtam elkerülni, hogy bele ne essünk baloldalt egy gödörbe. A hátam mögött ülő oktatóm mondta meg, hogy hogyan vághatom ki magam (a volán igen gyors forgatásával) a nehéz helyzetből. De íme most meg egyenesen nekimegyünk az ezen a mezőn alig található fák egyikének. „Mindkét lábbal erősen benyomni a pedált” rivallt reám vezetőm. Ezt teljesítve tehergépkocsim valóban megállt alig 30 centiméternyire a fától. Onnan csak hátrafelé-indulással volt lehetséges eljönni.
1958-ban – bár már ekkor nyugdíjas voltam – mégis felvettek Budapesten a rádiókészítő pedagógus továbbképző tanfolyamra. Előadásokat hallgattunk a drótnélküli úton történő hír- és képközlésről és többféle, idevágó készülékről. A rendelkezésünkre bocsátott rádió alkatrészekből tervrajz szerint készüléket állítottunk össze, miközben a kapcsolásokhoz szükséges forrasztásokat is mi végeztük. Az egyik iskolában Tesla kísérleteket végeztünk.
A tanfolyam ideje alatt két hétig bentlakó voltam a Központi Pedagógus Továbbképző Intézet épületében. 1945. előtt ebben az épületben volt a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium. Ebbe járt egy ideig – középiskolás korában – az én jó édesapám. Még később, 1923-ban május-június hónapokban ebben a gimnáziumban helyettesítettem egy külföldre utazott tanárt. Most igen furcsán hatott rám, hogy két hétig ebben az épületben laktam.
A szakérettségi mint intézmény 1948 és 1954 között működött Magyarországon.