Sopron, 1946. február 6.
Kedves Mihály!
Karácsony napján kelt leveled csak ma érkezett hozzam. Érezni rajta a cenzorok kutató szemét. Sajnálom ezeket a hivatásos gyanakvókat, akik naponta 8-10 órán át idegen levelekben szimatolnak.
Node – mindegy! Baráti levelek hamvát idegen kéz nem tudja letörölni: az írott szavak mögött ott látlak Téged, hallom a hangodat, megérzem annak a trópusi karácsonynak a gyötrelmét, amikor a hőségtől fortyogó nagyvárosból hazavágyódsz Sopron hóba pólyált romjai közé.
Igen, odakünn hó fekszik a szétdúlt, de részben már úgy-ahogy befödött tetőszékeken. Az utcákon vöröskatonák menetelnek vöröscsillagos kucsmákban, szorosan felzárkózva, szinte egymás sarkára taposva. Hosszú, szuronyaik erdejére hull a hó, ők pedig torkuk szakadtából énekelnek. Az előénekes harsogó szólója után az egész csapat dörrenve veszi át a dallamot, hogy szinte a vakolat hullik a szétmálló épületekről. Aztán meg egy-egy ázsiai lovas nyargal végig apró, kócos lován a Várkerületen. A szibériai kép láttán nehéz elhinni, hogy mindez nem álom, hanem kézzelfogható valóság.
Most még azt kellene leírnom, ami tavaly márciusban történt velünk, hogy a töredékekből összeállíthasd magadnak azt a mozaikot, ami némileg hasonlít a valósághoz.
***
Egy évnél rövidebb időre kell csak visszanyúlnom, ám ez az év annyira telítve volt velőbe markoló eseményekkel, hogy az emlékezet alig bír utat vágni magának az élmények ősbozótjában. Elromlott az emlékezőtehetség, mert nem ért rá memorizálni. Egymásra kopírozta az eseményeket, nem csavarta tovább a filmet és most minden összefolyik. Hogy is volt az tavaly márciusban, az utolsó hetekben? – kérdezem magam, minden erőmet összpontosítva.
Valami állandó vibrálásra emlékszem. Vibrált a szív, vibráltak az idegek és vibrált a tavaszi levegő. A várakozás kínzó rezgésében éltünk. Ismeretlen veszélyekkel kacérkodó hullámvasút lendített bennünket hol a megváltó reménység csúcsaira, hol a rettegés sötét völgyeibe.
Körülöttünk egy társadalom a feloszlás görcseiben vonaglott. Minden, örvénylett. Az ár tépte és falta azt a kis szigetet, amelyen mi tolongtunk, akik el voltunk tökélve, hogy itt maradunk és minden megpróbáltatást vállalunk.
A nagyhét elején a város kezdett rohamosan ürülni. Az oroszok már Csorna körül jártak. Duplafedeles [ratáik] minduntalan fölöttünk köröztek és gépfegyvertűzzel pásztázták végig a gyanús helyeket. Ilyenkor csak kaputól kapuig rohanva lehetett közlekedni.
Nagycsütörtök estéjén kigyúltak a város fölött a Sztálin-gyertyák, és míg lebegő karácsonyfaként szálltak lefelé, kísérteties fénybe vonva a várost, addig a raták aknái pozdorjává zúzták az Orsolya tér barokk keresztelőkútját és még néhány műemléket, így a a Lunkányi és a Gyóni házat. Mintegy ellenértékképpen a terecske egyik jelentéktelennek látszó házát árkádos épületté varázsolták, kifújva a rejtett árkádok ívei közül a téglafalat.
Menekültek a minisztériumok, a főrendek, a képviselők. Gazdátlanul maradtak a kincstári raktárak. Az utcákon mindenfelé rohanó embereket lehetett látni, akik kapzsi szemekkel hordták szét a Dohány-jövedék raktárából tízezerszám a cigarettákat, vagy másunnan kalapokban a savanyúcukrot, fagykenőcsöt, gyógyszereket vagy lepedőket, autóalkatrészeket, villanymotorokat és ezernyi más értéket, amit a menekülő német és magyar seregek már nem tudtak magukkal vinni.
Esténként a keleti égen vörhenyes fények gyúltak, ágyútűz moraja hallatszott. A Magyar utcán, Ötvös utcán végig szakadatlanul dübörögtek a Bécsi út felé az ágyúk, tankok, tehergépkocsik.
A nyilasok Széchenyi téri pártháza előtt az Árpád sávos pártszolgálatos őr riadtan járt fel-alá és mind elhagyatottabbnak érezte magát. Senki sem tudott semmi bizonyosat, ehelyett a rémhíreket szajkózták, megtoldva egy-egy szóval, amitől azok óriási hólyagokká híztak és szinte láthatóan úsztak a levegőben. Eldugott helyiségekben az új társadalom előőrsei hajoltak össze és felosztották az eljövendő idők feladatait.
A családi otthonokban végnélküli viták kavarogtak: – Menjünk? – Maradjunk? Becsomagoltak, kicsomagoltak, sírtak és jajgattak, míg aztán a legerélyesebb családtag vagy szekeret kerített és felpakolta a családot, vagy kijelentette, hogy az ördög nem olyan vörös, amilyennek festik, tehát maradunk és lássuk az ördögöt!
Kint a Hubertusz felé, a Bécsi-domb alján szörnyű kavarodásban áradtak a menekülők nyugat felé. Felettük, mint kányasereg, orosz raták keringtek és le-lecsaptak rájuk. Csakhamar tele volt a város új rémhírekkel: hogy a bécsi országút tele van hullákkal, hogy ez és ez a család az utolsó szálig elpusztult, hogy itt a végítélet!
Még nagycsütörtökön délután az ügyvezető igazgató, a város másik végén lévő Öntődéből egy cédulát küldött azzal, hogy nyugatra távozik és a két gyár gondját reám hagyja. Kivert a hőség erre a hírre, de most már minden mindegy volt. Az is, hogy a soproni gyártelepek legfőbb katonai parancsnoka elrendelte, hogy a két gyár felszerelését fel kell robbantani, amint az oroszok a város határába érkeznek. Ezzel a búcsúparanccsal el is hagyta a várost, én pedig elrendeltem, hogy a gyárak épségére a legnagyobb gonddal kell ügyelni.
Nagypénteken arra ébredtünk, hogy a németek felszedték a várost behálózó színes telefonhuzaljaikat, nagyszombaton pedig az alattam lévő lakásba bekvártélyozott német vasutas-hadnagy három altisztjével együtt búcsú nélkül eltűnt. Elment a pincebeli zöldkesztyűs leány, Eta is.
Most már csak órákról lehetett szó.
A lakosság a házak előtt álldogált, és csak olyankor szaladt a kapuk alá, amikor a raták, szinte a kéményeket súrolva, végigkelepeltek a város fölött és a kaszárnyákat géppuskázták.
-Éjjelre itt lesznek! – mondták egymásnak az emberek és figyelték az ágyúdörgés erősbödését. Úgy mondták ezt, mint a műtétre váró beteg, hogy „holnap ilyenkorra már túl leszek rajta, ha – túlélem..."
Holnap ilyenkorra vége a pinceéletnek és a rettegésnek, vége az emésztő bizonytalanságnak, az SS-világnak. Számunkra vége a háborúnak! Így gondoltuk, mert nem volt elég buja a képzelőerőnk. Új élet kezdődik! – mondtuk, és ebben igazunk volt.
„Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!" hirdették a nyilasok. Akármilyen hosszú is volt a nagypéntek, mégis csak véget ért. Már nagyszombat van, biztattuk magunkat, s hajnalra itt van húsvét, a feltámadás ünnepe.
Most már csak egy súlyos kérdés aggasztott mindenkit: lesz-e ellenállás, lesz-e harc vagy nem?!
-Nem lesz! – jelentette ki lihegve valaki, aki éppen akkor érkezett futva a városból. – A Tűztoronyra már kitűzték a fehér zászlót... A városi tanács útban van az oroszok elé!
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva
Rata: kisméretű orosz vadászgép.